The Lord of the Rings: Conquest

Középfölde világát számtalan epikus csata formálta olyanná, mint amit Tolkien könyveiből megismertünk. De szorítkozzunk csak az Egy Gyűrűért zajló ütközetekre Mordor talpnyalói és az igazhitű Szövetség tagjai között. Legyen akár a szűk folyosókon való vérrontás Mória bányáiban vagy Minas Tirith ostroma, netán a végeláthatatlan síkságokon való olifánt leterítés, most mindkét oldal szemszögéből átélhetjük a kalandokat!

A The Lord of the Rings: Conquestben hagyományos bázisfoglalós küzdelmekben vehetünk rész a filmekből ismerős helyszíneken, mindenre elszánt hősök gúnyájába bújhatunk a dicső győzelem elérése végett. A Pandemic igazi multi-élménnyel kecsegteti azon egybegyűlteket, akiket még mozgat a neves franchise. A fejlesztőket az utóbbi időkben sok jogos kritika ért, kezdve ősszel a botrányos Mercenaries 2-vel, amely úgy rendesen elhasalt, s igazából a gagyi játékmenettől borsódzott a hátunk, majd most, az év elején kitudódott, hogy szakmai hozzá nem értés vezetett a The Dark Knight el nem készültéért is, fatális programhibák, gyenge megoldások és sorozatos időhiány miatt. Hol vannak már a SW: Battlefrontok és a Full Spectrum Warriorok? A csapat sajnos lecsúszott a megkülönböztetett figyelemmel kísért készítők panteonjából a fércműveket kalapáló középosztályba.


A Gyűrűk Ura-licensszel rendelkező Conquesttel azonban szépíthetnek. Az EA-nél tengődő jogokat nem hagyta veszni a kiadó, s most a többjátékos kardforgatásra és mágiára terelődik a figyelem, s kétségkívül hiánypótló jelen játék, hiszen fantasy környezetbe helyezi a Battefrontokban már bizonyított játékmenetet. Más kérdés, hogy a filmek már lecsengtek, s maga a játék magva is már eléggé elcsépelt ahhoz, hogy a néhány órás tünde és ork kaszabolás után félretegyük a stuffot, pláne, hogy egyéb frusztráló hiányosságból is kijut bőven.


Amikor felcsengenek a még mindig ütős dallamok, már mosolyra húzódik a szánk, elkap újra a Gyűrűk Ura-feeling, bár a menü puritánsága nem sok jót ígér, mégis jól elkülöníthetőek a lehetőségeink. Célszerű a gyakorló móddal felkészülni az irányítás és a képességeink elsajátítására, hiszen ha egyből beleugrunk kampányba, hamar lecsitulnak a kedélyeink. A kasztok jól elkülönülnek, saját speciális képességekkel rendelkeznek és eltérő játékstílust követelnek meg. A Harcosok a közelharc mesterei, mindig kardjában keresi vigaszát, nélküle nem sokra megy, ha pedig beizzítja pengéjét, egészen kellemes tűzsebzést okoz áldozatának. Bár kevés ésszel is lehet érvényesülni, az ütés-vágás miatt semmi egzotikum nincs eme kasztban. Az íjászok távolról szeretnek aprítani, vagy úgy, hogy közben minden oldalról védve vannak, ha pedig a célpont védekezik, Legolasunk nem sokra megy. Az alaptámadásokból nyert energiával egyszerre három vesszőt is ki tudnak lőni, avagy tüzes és mérges nyilaitól mentsen minket az Istenünk. Az orgyilkosok a kifinomult kaszabolás hívei, ha egy uruk-haival szemtől szembe kerülne, lefagyna a szájáról a mosoly, nyurga testalkata inkább hátrány, mint előny, csúfolták is érte az orgyilkos-iskolában. Ellenben láthatatlanná tud válni, így már egyszerű az ellenség háta mögé férkőzni és duplatőre egyikét belemártani. A Mágusokat bírják a legtöbben, tény, hogy kevés ennél jobb és látványos manővereket produkáló kasztot hordott a hátán Középfölde, félretehetjük a gyenge öregúr jelzőt, ha éppen nem fekszik a mana, akkor még mindig ott a botja taperolás ellen, távolra villámokat szór, vagy éppen a területre ható tűzfalába sülnek bele sokan, ennek tetejébe még gyógyítani is tud. Bravo Pandemic, sikerült összhangba hozni a karaktereket, túl sokoldalúak ezek a varázslók, de a többiekkel mi lesz? Olifánszerszámot az ülepükbe?


A kampány igazából egy bővített edzés, hiszen ki akarna huzamosabb ideig online örömök nélkül maradni egy ilyen játék esetében (én, de ez most mellékes)? Az ún. Gyűrű Háborúja 8-8 csatát kínál a jó és a gonosz oldalon, előbbi tárgyalása követi a könyv illetve a film cselekményét, két ütközet között a filmből elcsent részletekkel és képekkel mesélik el a sztorit, unalomig ismert koncepció, igazából arra szolgál, hogy ezalatt megtöröljük nadrágunkba a kezünket, mielőtt újból nekivágnánk a vérontásnak. Az igazi boldogságot Mordor erőinek kötelékében fogjuk átélni, hiszen itt egy alternatív történeti fonalat járunk végig, melyben a gyűrűhordozók csúfos kudarcot vallottak küldetésük során, így a békés vidéket fokozatosan feldúlhatjuk, kövér kis hobbitkákból csinálhatunk malacsültet, Arwenből, meg a többi tündelányból örömlányt. Szauron felemelkedése a legprofibb csínytevés, amit a csöpögős filmekben megfáradt gamer átélhet, most aztán jön a visszavágó. A nemes hősök kerülnek kardvégre, a gonoszság végeláthatatlanul eluralkodik a vidéken, kellemes utóízzel szolgálva, szinte már sajnáljuk az agilis, hitvány kis pórokat, hogy ilyen véget értek. Ha leszámítjuk az unalmas átvezetőket a single gonosz részére sokáig emlékezni fogunk.


A harcrendszer nem áll stabilan a lábán, igazából az alaptámadások egy idő után unalmasak és a speciális képességek kínálata sem akkora, mint az elvárnánk. Jobb lenne, ha fejlődnénk és teljesítményünk arányában járnának újabb látványos durranások, de nem. Tetejébe a közelharc kaotikus és kivehetetlen, ha többen összeverődnek egy kisebb helyen ember legyen a talpán, aki átlátja mindezt. Szintén nem kiegyensúlyozott a nehézség sem, kezdő szinten nevetve végigszlalomozunk az egészen, negyedóra alatt hírhedt csatákat abszolválunk, főellenségeket meg fél kézzel csapunk le, eggyel durvábbon pedig már vért izzadunk minden sikeres csata végkimenetéért, sokszor frusztrálva is érezhetjük magunkat egy-egy megoldhatatlannak tűnő akadály előtt. A program hintekkel nem mindig lát el, szóval újra és újra neki kell veselkedni, nincs mese, Tolkien, izé… Andersen meghalt. Másrészt a védekezés is csak lóg a levegőben: ha netán beleszaladnánk a rosszarcúak kombójába, tehetetlenül végig kell néznünk, míg az gyors ütés-vágásokkal pépé nem ver, persze hacsak nem lő bakot és ellentámadásba nem kezdhetünk.


Ami még aláássa szórakozásunkat a félresikerült mesterséges intelligencia, először is folyton minket pécéznek ki, pedig a gépi társainkba majdnem belebotlanak. Taktikából nem jutott ki nekik, és a munka oroszlánrészre is ránk hárul, saját fiaink nem segítenek. Ha nem vigyázunk, seperc alatt a porban találjuk magunkat. A négyfős kooperatív kicsit jobbá varázsolja a kampányt, négy-öt óra után pedig irány az online csatamező, ahol végre átjön a Conquest sava-borsa. Reméljük van még bennünk ekkor is tűz.


Lehetőségekben ugyan nem tobzódunk, de nem is kell, a multi magja úgyis nyilvánvaló: a Conquestben kontrollpontokat kell elfoglalnunk és megtartanunk. Ugyan van sima Team Deadmatch is, melyben az a csapat nyer, amelyik leghamarabban eléri az ötven gyilkosságot, a HTD-szintén csapat-csapat ellen felállás, de itt csupán a hírhedt hősök bőrébe bújhatunk. Utóbbiak annyiban különböznek a mezei társaiktól, hogy kicsivel szívósabbak, néhány elhanyagolható extra képességen felül, meg az arcukat, hangjukat a megfelelő színészektől kapják, de ennyi. A Capture the Ringben zászlók helyett az Egy Gyűrűt kell hajkurásszuk és leszállítanunk a bázisra. Hivatalos Ranked szervereken már odafigyelnek statisztikánkra is. Egyidejűleg 16-an kaszabolhatjuk egymást, ami nevetséges az epikus csatákhoz képest, de a mapok így is eléggé szűkösek és nem végeláthatatlanok, mint a stílus más darabjainál. Másrészt itt jönnek át a kasztok gyengeségei és erősségei is, össze kell dolgozni, ez nyilvánvaló, éppen olyan szükség van tömegverekedés közepébe kívánkozó Harcosokra, mint a távolról aprító ijjászokra és a folyamatosan gyógyító varázstudókra.


Igen látványos az Olifántok nyergében caplatni, vagy éppen lábuknál kezdve felmászni rájuk és ledönteni, esetleg robosztus Entként hajigálni a szerencsétleneket, lovakkal letarolni a gyalogosakat, vagy a tüzes testű, óriási balrogként játékkatonákként dobálni az elébünk merészkedőket, de ezen felül a játék grafikai oldalról igen halvány összképet fest. A pályák egyáltalán nem nagyok, ami Mória esetében még nem is lenne kirívó, de Pelennor Fieldsen már a láthatatlan falaktól a körmünket rágjuk. Itt-ott gyenge textúrák, suta mozgás a karaktereknél, a monumentalitás teljes hiánya, s ez ellentmond a témaválasztással. Bár harc közben nemigen lesz időnk a gyengeségeken rágódni, külcsín terén átlagos a játék, s ha még nincs herótunk a film dallamaitól, a zene is passzolni fog a csetepatékhoz.


Bár a kívülről ismert középföldei csaták többjátékos vizekre plántálását nem teljesen így képzeltük el, s a belerázkódást segítő kampány is csak Szauron híveinek lesz emlékezetes, másrészt csak egy MI-hiányos, átláthatatlan darálás, összecsapott átvezetőkkel. Ha viszont bepróbáljuk a tényleges multit, még igen élvezetes kihívást nyújt a játék, ideig-óráig, hiszen gyatra szavatosságát nem sokáig takargathatja, a szűkös pályákkal és az ellentámadások hiánya fölött én nem tudok szemet hunyni. A The Lord of the Rings: Conquest elsőre akár el is kápráztathat, s akik még otthon vannak az univerzumban, megtalálhatják benne számításukat, mindenesetre ez egy felemás konszern ismét, kedves Pandemic!