The Path

A Tale of Tales meséje olyan élményben részesít bennünket, amihez foghatót még nem tapasztaltunk. Miután letértünk a biztonságot nyújtó ösvényről, a különös rengeteg magába szippantja a kíváncsi és érintetlen gyermeki lelket – a Piroska és a Farkas horrorisztikus újragondolása sokkal mélyebb értékeket rejt, mint azt elsőre gondolnánk. Hat, különböző életkorú kislány, más és más életfelfogással, gondolatokkal, emlékekkel.

Nehéz manapság elrugaszkodni a begyöpösödött trendektől, főleg a túlélő-horrorok mezején, hiszen a The Path-et műfaji besorolása nem tartozik az eddig megszokott Silent Hill-es, és Resident Evilös arcvonalba. A fejlesztők Short Horror Game-ként írják le gyermeküket, s a valamivel több, mint 500 MB feltelepítése után, egykettőre a várostól távol eső ködös erdőben találjuk magunkat. Itt már csak pislogunk, hiszen a játékra rásózható műfaji megközelítés alapján inkább egy interaktív művészeti gyöngyszem – akár kaland, bár eszközkombinálás és párbeszédek egyáltalán nincsenek benne. Nincsen tuti recept arra nézve sem, hogy miként vihetjük végig a játékot, mindez csak a játékos személyiségének kérdése, első végigjátszás után a kérdések csak tobzódnak bennünk – ismerjük ugyan a mesét, de az nem a hagyományos módon zajlik le előttünk. Bár a modern világban járunk, ám az érzések melyeket felkavar bennünk a The Path, egyidős az emberiség öntudatra ébredésével. Nem a hirtelen ijedség tör ránk, nem is a gallonszámra ömlő vér látványa, hanem a folyamatos feszültség, emlékképek és titkos motívumok, félelem az enyészettől, a mindenhol lappangó megfoghatatlan rejtélytől.


A belga garázsfejlesztők azon ritka csapathoz tartoznak, akiknek az eredetiség és az új irányelvek még fontosak, nem is áll mögöttük tőkeerős kiadó, csupán a Steam pofonegyszerű disztribúciós rendszere. Auriea Harvey és Michaël Samyn 2002-ben alapította a csapatot, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy másmilyen játékot szeretnének alkotni, amit még a nagyközönség nem is tapasztalt. A The Endless Forest nevű alkotásuk egy MMO cucc volt, amiben egy szarvast alakítottunk a hatalmas erdőben, a többi játékossal pedig testbeszéddel és állati hangokkal kommunikálhattunk. Abszolúte békés és lazulós cucc, az erőszak teljes hiányával. A The Path viszont már keményebb vizekre evez, s furcsamód a vizuális világ itt is nélkülöz minden agressziót – ellenben amint beférkőzik agyunk mélyére, furcsa bizsergés vesz erőt rajtunk, ahogy egyre jobban eltévedünk az erdőben. Ne a közelmúltban megjelent, s szintén ezt a mesét is feldolgozó American McGee-féle Grimmre gondoljunk – ott inkább túlzottan is karikatúraszerű az egész atmoszféra – hanem az emberi jellemvonások különbözőségére, mindnyájan máshogy éljük meg, azt, ami felfoghatatlan és elborzasztó titkokat rejt, amint felfedezzük az ismeretlent.


Hat nővér vár a szobában, hogy útra kelljen kis fonott kosárkájával, hogy a beteg nagyinak némi élelmet és orvosságot vigyen. Hat kislány, 9-19 éves korig. Mind-mind más felfogással, a felnőtté válás nehézségeivel, kusza gondolatokkal és szexuális kíváncsisággal. Szomorú melankólia, ahogy a kikövezett földút véget ér, s a játék elkezdődik, elhalnak a város zajai, csend ülepszik a vidékre. Bár a nap erősen süt, az út két oldalán elterülő erdő még így is sötét és ködös. Furcsa szag üti meg a lány orrát, az elmúlás szaga. Valahonnan az ódon, barátságtalan fák között különös reccsenések, puffanások, elhalló sikolyok törnek elő, vagy talán egy gyermek incselkedő képzelgései? A képernyőn a felirat kikezdhetetlennek hat: menj a nagymama házához, de ne térj le az ösvényről! Egyedül vagyunk, sejtelmes zene cseng a füleinkben, a szél felkerekedik. Elindulunk. Hamar kiderül, hogy a biztonságos út nem vezet sehova, meg kell szegnünk anyánk parancsát, azaz letérünk az útról, magába szippantanak a fák. Immár nincs visszaút.


Amerre a szem ellát, az maga a mohás kéregbe zárt végtelenség. Néhol kisebb tisztások, valaha volt játszóterek, csillogó drágakövek a nedves avarban, néhol a sötétségnek ellentmondó színpompás virágok, avagy romos temető, sírhantok véletlenszerűen, üresen álló bódék, kerítések – minden új élmény más és más és más megvilágításba kerül a különböző életkorú Piroskákkal játszva. Tárgyak összegyűjtési lehetősége fennáll az invertoryban. Egyetlen hosszabb párbeszéd nélkül, a The Path tartja magát az elbeszélő játékmenethez, azaz minden felfedezhető objektumhoz fűződő gondolat a képernyőn felvillanó szövegben olvasható, néhol kósza ábrákkal tarkítva. Mindez csupán a kurzorbillentyűkkel irányítva, belső és Third Person nézetből, elsőre kissé szokatlan módon: lenyomunk egy irányt, karakterünk arra tart, de nem kell folyamatosan a megfelelő irányon tenyerelni, még az egér és a billentyűzet kölcsönhatása is furcsa elsőre, de egy idő után semmi nem veszi el a kedvünket.


Ahogy egyre mélyebben benn járunk a sűrűben, úgy kerülnek felszínre az éppen aktuális leányzó félelmei, belső küzdelmei – s elsőre minden kudarcba fullad, avagy maga a játék egy elbukás metaforája, ha nem jutnánk semmire, akkor a játék újra a karakterválasztó képernyőre dob, hogy próbálkozzunk egy másik nővérkével. Ahol persze más és más vívódásokat tapasztalunk meg, mind a hat lányka együttesen képes csak arra, hogy maga a játékos is képet alkosson valamelyest arról, amit a The Path önzően olyan sokáig eltitkol. Minden egy apró mozaikdarab, amit ha összerakunk, akkor a bizonytalanságból bizonyosság válik.


Előbb-utóbb találkozunk a Farkassal is. Ám a gonosz minden lánynál másképpen fest, valójában ahogy a más és más korosztályban elképzelik, az most itt megtestesül. Egy átvezető jelenet során Piroskánk elájul, de a titkolózás megy tovább, hamarosan közvetlenül a nagymama háza mellett eszmélünk fel és felfedezhetjük azt, ám az öreglány viskója belülről sokkal nagyobb, mint kívülről látszik. Attól függően, hogy mit tettünk előtte az erdőben, annak megfelelő lidérces támadással szembesülünk a falak között. A gondolatok kavarognak előttünk, ahogy a képzelgések folyamatosan szipolyozzák hősnőnket, s hogy megbirkózunk e a rémálommal, az már rajtunk és döntéseinken áll. Mindenesetre kapunk egy minősítést a kaland végén, ami után egy másik testvérünkkel újra nekiállhatunk, újabb homályos részletet megvilágítva. Persze, ha képesek vagyunk értelmezni.


Aki nem szereti az egyértelmű válaszokat, annak a The Path nem fog tetszeni, nekem kifejezetten bejött, hogy minden egyes felfedezett jel és tárgy más és más megvilágításba kerül, amikor egy új leányzót irányítunk. Lebontva a héjat, folyton arra törekszünk, hogy érzelmeket csikarjunk ki karaktereinkből, mert ha ez nem megy, akkor mehet minden elölről. Szintén állandó körforgásban van a képi világ. A színek telítettsége hol erősödik, hol elhalványul – egyszer szürke minden, máskor éles és élettel teli. Minden az adott lelkivilágtól függ – a játékhoz keresve se találnák jobb grafikai elgondolást. A zene egyetlen végtelen hosszúságú dallam, a játék elejétől a végéig szól, s a szereplőink cselekedetei szerint változik - séta közben lassú zongoraszólamok, máskor feszültséggel teli, már-már kaotikus vonós betétek, örökös nyugtalanságban tartva. Ha nem hatolnak beléd a szerző, Jarboe dallamai az első pillanattól kezdve, akkor igen érzelemmentes illető lehetsz.


Mindez talán az ártatlanság és ifjú, érintetlen leány énképe? Egy mese, ahol találkozik a paradoxon és a bizarr látásmód a szomorú és elkerülhetetlen elmúlással? A válaszok, amelyekre csak többféle személyiség tudja a választ, maga az erdő pedig korunk fertőző társadalmi mételyének metaforája? Mindenesetre a The Path emlékezetes alkotás marad számunkra még hosszú idő elteltével is. Az atmoszféra pillanatok alatt elnyel mindenkit, minden, amit teszünk, annak súlya van, rajtunk áll, hogy amikor a Farkassal találkozunk, akkor hogyan éljük meg a kontextust. A tudatalattink a felszínre kerül, érzelmek, világlátások feszülnek egymásnak, s nem csupán egy páratlan játékélménnyel gazdagodunk, hanem a lehetőséggel, hogy eme élmények átélése után elindulunk a bölcsebbé válás útján. De nem lesz könnyen emészthető.