A Brütal Legend valóban igazi metál-legendák és játék-legendák keveredése egyetlen produktumban, melytől mindenki világmegváltást várt. A végeredménnyel csak annyi probléma akadt, hogy valahol a büntető metál-atmoszférában, a kiválóan induló történetben, Jack Blackben és az egész zseniálisan kreatív miskulanciában elveszett a lényeg, a játékélmény.
A színész
Aki valamilyen szinten követte Jack Black karrierének alakulását, annak feltűnhetett, hogy az úriember feltűnően vonzódik a rockhoz, és minden ahhoz kapcsolódó dologhoz. S habár igyekszik folyamatosan olyan szerepeket elvállalni, melyekkel elkerüli a beskatulyázást (Trópusi Vihar), időről időre azért visszatér az elektromos gitárok és dobok világába, mely oly közel áll a GK szerkesztőség tagjainak szívéhez is. Black közeli barátai is mind ezekben a körökben mozognak, elég csak legutóbbi metálos filmjére, a Tenacious D in the Pick of Destiny című klasszikusra gondolni, melyben a Tenacious D (Jack puszipajtásai) megalakulásának történetét meséli el „kissé" fiktív módon, s amelyben egyébként az egyik legjobb cimborája, a Foo Fighters énekese, David Grohl alakítja a sátánt. Ebből a filmremekből merítette egyébként a Guitar Hero-sorozat körülbelül három részen keresztül a teljes történetét és hangulati alapelemeit, ám sajnos a pénztáraknál megbukott, így Jack Black felhagyott a forgatókönyvírással is egy időre. A metál világától azért nem távolodott el, melynek köszönhetően - mindannyiunk legnagyobb örömére - őt kérték fel Eddie Rigs, a Brütal Legend főszereplőjének szinkronizálására.
A játéktervező
A Brütal Legend egy teljesen ismeretlen játéktervező, bizonyos Tim Schaefer kezei alatt készült, akinek csak olyan legendás anyagokat köszönhetünk, mint a Full Throttle, a Grim Fandango, vagy a számos évjátéka címet elnyert Psychonauts. Csapatát, a Double-Fine Entertainmentet azután alapította, miután a Lucasarts berkein belül PS2-re készülő akció-kalandjátékát sajnálatos módon lelőtték. A Psychonauts óta mindenki epekedve várta a mester következő alkotását, melynek elkészülte nem volt éppen problémáktól és drámáktól mentes. Néhány kiadóváltás, pereskedés és jó sok huzavona után végül az Electronic Arts által megjelentetett játék pár nappal ezelőtt az útjára indult, hogy belopja magát mindenki szívébe, aki egy kicsit is fogékony erre a világra, erre az atmoszférára.
A végeredmény
Eddie Rigs egy egyszerű koncert-technikus egy fiatalokból álló metál bandában, akiket ki nem állhat, sőt az egész világot ki nem állhatja, s visszasírja azokat az időket, amikor a zene még igazi volt, még jelentett valamit. Visszasírja a heavy metal aranykorát, a hetvenes éveket. Miután történik egy kis baleset az éppen aktuális koncerten, Eddie különös módon elrepül egy másik világba, mely úgy néz ki, mintha egy Iron Maieden albumborító elevenedett volna meg. Itt a Jack Black által szinkronizált főhősünk igazán jól érzi magát, hiszen ebben a különös, kicsavart világban, melyet a metál istene teremtett, minden arról szól, amiről ő a fejében hosszú évek óta álmodozott. Miután átvesszük feletette az irányítást, mindössze két fegyverünk van: hatalmas baltánk, mellyel közelharcban téríthetjük jobb belátásra az ellenséget, és mágikus gitárunk mellyel távolabbra szórhatunk el néhány villámcsapást. A két eszköz kombinálásával pedig világrengető, látványos csapásokat csalhatunk elő, melyek nyomán épületek bomlanak le, és az ellenfelek több tíz méter távolságra repülnek.
A Brütal Legend első egy-két órája lehengerlően zseniális, mindent felülmúlóan élvezetes és olyan szinten sírva-röhögős, melyre még sosem akadt példa a játéktörténelemben. A világon érződik a készítők szeretete, a karakterek szövegei fergetegesen humorosak, Tim Schaefer és brigádja pedig elsüt minden poént, amit csak a metállal kapcsolatban el lehet sütni. A játékmenet itt még egyszerű hack and slash, de hamarosan megkapjuk a hatalmas, króm V8-as járgányunkat, a The Deuce-t, mellyel aztán nekiállhatunk felfedezni az egyébként nyitott világot, melynek minden négyzetcentimétere hatalmas műgonddal kidolgozott, stílusos mestermunka. A Brütal Legend legerősebb része a képernyőn átsütő metál-hangulat, melyet nem kis részben a minden pixelt átható kreatív grafikai stílusnak köszönhet, ami egyébként teljesen egyedivé is teszi a piacon. A grafika - még ha technikailag talán nem is a legjobb - annyira zavarba ejtő és különleges, hogy biztosan mindenki agyába beleég majd.
Sajnos azonban, ahogy haladunk előre a játékban, úgy válnak egyre feltűnőbbé a hiányosságok, melyek közül néhány számomra érthetetlen és elfogadhatatlan egy magát profi, AAA kategóriás fejlesztőnek tartó cégtől, és egy több évtizede a szakmában tevékenykedő designertől. A Brütal Legend ugyanis több játékstílus ötvözetéből áll össze, de sajnos egyik sem megfelelően kidolgozott és élvezetes a tökéletes játékélmény biztosításához. Először is ott a sima kaszabolós rész, mely ugyan nagyon élvezetes, hiszen mi lehet jobb annál, mint zúzós zenére egy baltával szétszabdalni aki szembe jön, mégsem tartogat annyi lehetőséget, hogy hosszú távon élvezetes tudjon maradni. Ezt biztosan érezték a készítők is, így betették a gitárszólókat, melyek közül az L2 gomb lenyomásával választhatunk. Ez úgy néz ki, hogy előugrik egy körmenü, melyben a szólókat látjuk (mindegyik másra jó, valamelyik egy nagyon erős varázslat, valamelyik megidézi a verdánkat, stb.), s azokból egyet kiválasztva egy Guitar Hero-szerű minijátékban kell lepengetnünk a megfelelő hangokat az aktiválásukhoz.
Egy kis változatosságot ugyan csempész a mészárlásba, de mivel a legtöbb szólón nagyon sok ideig tartó cooldown van, így viszonylag ritkán fogjuk használni őket. A következő játékelem a GTA-szerű nyitott világos, autós felfedezős rész, mely igazából nagyon egyszerű, de sokszor idegesítő is, főleg a minimap hiánya miatt. Ugorjunk, a harmadik fő játékmechanizmus (meglepő módon) egy stratégia rész, az úgynevezett stage battle, vagyis a színpadok harca. Ez úgy néz ki, hogy amikor eljutottunk a történetben egy megfelelő pontra, akadnak már követőink is, elérkezik az idő arra, hogy seregek csapjanak össze, ennek a módja pedig a stage battle! Mindkét fél felhúz egy-egy színpadot, mindenféle díszlettel, effektekkel és mindennel, ami csak egy igazi rockkoncerthez kellhet, s aztán elindul a csatározás a rajongói gejzírekért. Ez pont az, aminek hangzik, egy kicsi gejzír, melyből a metál istenségek követőinek szellemei szállnak kifelé, s akiknek kegyeiért keményen meg kell küzdenünk. Több ilyen gejzír is található elszórva az adott csatatéren, a célunk pedig ezek segítségével „erőforrást" termelni magunknak, melyekből aztán az utánpótlást hívhatjuk.
Az ötlet alapvetően kiváló, s hatalmas a hangulata egy-egy ilyen tömeges ütközetnek, problémánk csak az irányítással adódik: nincs semmiféle kurzorunk, vagy bármilyen segédeszközünk, ami akár csak távolról emlékeztetne minket egy RTS kontrollálására, hanem ezt is Eddie segítségével kell megoldanunk. A stage battle alatt ugyanis továbbra is végig főhősünket irányítjuk, s ő általa oszthatjuk ki a parancsokat az egyes egységeknek, vagy ha éppen mindenki teszi a dolgát, akkor mi is beszállhatunk az adok-kapokba. Azért egy kis könnyítés a rendelkezésünkre áll, Eddie ugyanis ezeken a részeken (és csak itt) képes szárnyakat növeszteni és felszállni a csatatér fölé, így könnyebben átlátjuk azt, de a D-padra és a képernyő közepének pozíciójára építő utasításrendszer még így is sokszor nehézkessé válik. Ráadásul a minimap hiánya ismételten csak tovább fokozza a káoszt és az átláthatatlanságot, aminek sokszor masszív fejfájás a végeredménye.
Érdekes, hogy bár a készítők annyira kreatívak voltak, hogy még a pogót (mosh pit) is beépítették a játékba, mint használható támadásformát (az egyéb, Y-nal előhozható több emberes mozdulatok mellé), arra már nem futotta, hogy Eddie képes legyen simán csak ugrani, aminek köszönhetően sokszor beragadunk bizonyos helyekre, s csak játékállás visszatöltéssel juthatunk tovább. Egy hack and slash ugrás és igazi változatosság nélkül, egy stratégia használható interfész és nehézkes irányítás mellett - sajnos a Brütal Legend egyik műfaj lehetőségeit sem tudta megfelelően kiaknázni. S habár az elején még mindez nem számít, mert úgy tűnik, hogy bármilyen is lesz a játék, a történet, a karakterek és a forgatókönyv majd elviszi a hátán az egészet, de sajnos nem ez történik. Egyre ritkábbá válnak az igazán kemény beszólások, egyre kevesebb a poén s az elején még annyira élő és eredeti karakterek is kezdenek ellaposodni. Meg egyébként is: ez nem egy film, hanem egy játék, s ennek megfelelően nem fordítva kellene kezelni a felépítését: először az alapvető játékélménynek és játékmenetnek kellene rendben lennie, s utána jöhet csak minden más, a történet, a szereplők, és a többi.
A rövid egyjátékos kampányt ráadásul nem menti meg a számos vállalható melléküldetés sem, azok legtöbbje ugyanis teljesen egy kaptafára épül, így rövid úton rettentően unalmassá válnak, s még akkor se tudjuk majd rávenni magunkat a teljesítésükre, ha az azokért cserébe kapott kreditek fejében jelentősen feltápolhatjuk magunkat. A multiplayer üzemmód problémája pedig tulajdonképpen ugyanaz, mint az egyjátékosé: ugyan a stage battle hatalmas móka lenne, az irányítás mégis némileg elrontja az összképet. Mindezektől függetlenül azonban a Brütal Legend egy igazán egyedi, döbbenetesen hangulatos remekmű, elsőrangú körítéssel (az a főmenü!), briliáns grafikával, betonkemény zenei felhozatallal, király szövegekkel, brutalitással és Jack Blackkel, s bár a játékmechanika alapvető részeivel ugyan akadnak kisebb-nagyobb gondok, a végigjátszás azért mindenki számára egy örök élmény marad majd. Ha valaha is csodálkozva bámultad egy Motörhead, egy Judas Priest, vagy egy Iron Maiden album borítóját, és elgondolkodtál azon, milyen lehet abban a világban, nos megérkezett a válasz!
Aki valamilyen szinten követte Jack Black karrierének alakulását, annak feltűnhetett, hogy az úriember feltűnően vonzódik a rockhoz, és minden ahhoz kapcsolódó dologhoz. S habár igyekszik folyamatosan olyan szerepeket elvállalni, melyekkel elkerüli a beskatulyázást (Trópusi Vihar), időről időre azért visszatér az elektromos gitárok és dobok világába, mely oly közel áll a GK szerkesztőség tagjainak szívéhez is. Black közeli barátai is mind ezekben a körökben mozognak, elég csak legutóbbi metálos filmjére, a Tenacious D in the Pick of Destiny című klasszikusra gondolni, melyben a Tenacious D (Jack puszipajtásai) megalakulásának történetét meséli el „kissé" fiktív módon, s amelyben egyébként az egyik legjobb cimborája, a Foo Fighters énekese, David Grohl alakítja a sátánt. Ebből a filmremekből merítette egyébként a Guitar Hero-sorozat körülbelül három részen keresztül a teljes történetét és hangulati alapelemeit, ám sajnos a pénztáraknál megbukott, így Jack Black felhagyott a forgatókönyvírással is egy időre. A metál világától azért nem távolodott el, melynek köszönhetően - mindannyiunk legnagyobb örömére - őt kérték fel Eddie Rigs, a Brütal Legend főszereplőjének szinkronizálására.
A játéktervező
A Brütal Legend egy teljesen ismeretlen játéktervező, bizonyos Tim Schaefer kezei alatt készült, akinek csak olyan legendás anyagokat köszönhetünk, mint a Full Throttle, a Grim Fandango, vagy a számos évjátéka címet elnyert Psychonauts. Csapatát, a Double-Fine Entertainmentet azután alapította, miután a Lucasarts berkein belül PS2-re készülő akció-kalandjátékát sajnálatos módon lelőtték. A Psychonauts óta mindenki epekedve várta a mester következő alkotását, melynek elkészülte nem volt éppen problémáktól és drámáktól mentes. Néhány kiadóváltás, pereskedés és jó sok huzavona után végül az Electronic Arts által megjelentetett játék pár nappal ezelőtt az útjára indult, hogy belopja magát mindenki szívébe, aki egy kicsit is fogékony erre a világra, erre az atmoszférára.
A végeredmény
Eddie Rigs egy egyszerű koncert-technikus egy fiatalokból álló metál bandában, akiket ki nem állhat, sőt az egész világot ki nem állhatja, s visszasírja azokat az
Ozzy Osbourne és a káromkodások
A jó öreg Ozzy, mint a játék egyik szinkronhangja, kicsit érdekesen állt hozzá a szövegben található tetemes mennyiségű káromkodáshoz. A saját családját központba állító The Osbournes-sorozat Amerikában vetített verzióját ugyanis annyiszor látta (ahol kisípolják a káromkodásokat), hogy miután később megtekintette a cenzúrázatlan angliai változatot, nem igazán tetszett neki. Úgy gondolta, a sípolások is hozzáadtak egyfajta komikus felhangot a sorozathoz. Ennek köszönhető, hogy a Brütal Legend első pár percében választhatunk a szókimondó, vagy a kisípolós szövegek között.
A Brütal Legend első egy-két órája lehengerlően zseniális, mindent felülmúlóan élvezetes és olyan szinten sírva-röhögős, melyre még sosem akadt példa a játéktörténelemben. A világon érződik a készítők szeretete, a karakterek szövegei fergetegesen humorosak, Tim Schaefer és brigádja pedig elsüt minden poént, amit csak a metállal kapcsolatban el lehet sütni. A játékmenet itt még egyszerű hack and slash, de hamarosan megkapjuk a hatalmas, króm V8-as járgányunkat, a The Deuce-t, mellyel aztán nekiállhatunk felfedezni az egyébként nyitott világot, melynek minden négyzetcentimétere hatalmas műgonddal kidolgozott, stílusos mestermunka. A Brütal Legend legerősebb része a képernyőn átsütő metál-hangulat, melyet nem kis részben a minden pixelt átható kreatív grafikai stílusnak köszönhet, ami egyébként teljesen egyedivé is teszi a piacon. A grafika - még ha technikailag talán nem is a legjobb - annyira zavarba ejtő és különleges, hogy biztosan mindenki agyába beleég majd.
Sajnos azonban, ahogy haladunk előre a játékban, úgy válnak egyre feltűnőbbé a hiányosságok, melyek közül néhány számomra érthetetlen és elfogadhatatlan egy magát profi, AAA kategóriás fejlesztőnek tartó cégtől, és egy több évtizede a
Celebek a Brütal Legendben
A Brütal Legend tetemes mennyiségű sztárt vonultat fel a fontosabb szereplők szinkronizálására. A Kill Master szerepében a Motörhead énekese Lemmy, vagy beszületesen nevén Ian Fraser Kilmister (még a nevére is poént építettek, hihetetlen), Rob Halford, a Judas Priest frontembere adja a játék egyik főellenségének, Lionwhyte tábornoknak a hangját, míg a legendás Ozzy Osbourne a Metál Őrzőjének szinkronja. Aztán persze ott van Jack Black, mint a főszereplőnk megszólaltatója, illetve Tim Curry is, a fő-főellenség, Doviculus karakterében.
Egy kis változatosságot ugyan csempész a mészárlásba, de mivel a legtöbb szólón nagyon sok ideig tartó cooldown van, így viszonylag ritkán fogjuk használni őket. A következő játékelem a GTA-szerű nyitott világos, autós felfedezős rész, mely igazából nagyon egyszerű, de sokszor idegesítő is, főleg a minimap hiánya miatt. Ugorjunk, a harmadik fő játékmechanizmus (meglepő módon) egy stratégia rész, az úgynevezett stage battle, vagyis a színpadok harca. Ez úgy néz ki, hogy amikor eljutottunk a történetben egy megfelelő pontra, akadnak már követőink is, elérkezik az idő arra, hogy seregek csapjanak össze, ennek a módja pedig a stage battle! Mindkét fél felhúz egy-egy színpadot, mindenféle díszlettel, effektekkel és mindennel, ami csak egy igazi rockkoncerthez kellhet, s aztán elindul a csatározás a rajongói gejzírekért. Ez pont az, aminek hangzik, egy kicsi gejzír, melyből a metál istenségek követőinek szellemei szállnak kifelé, s akiknek kegyeiért keményen meg kell küzdenünk. Több ilyen gejzír is található elszórva az adott csatatéren, a célunk pedig ezek segítségével „erőforrást" termelni magunknak, melyekből aztán az utánpótlást hívhatjuk.
Az ötlet alapvetően kiváló, s hatalmas a hangulata egy-egy ilyen tömeges ütközetnek, problémánk csak az irányítással adódik: nincs semmiféle kurzorunk, vagy bármilyen segédeszközünk, ami akár csak távolról emlékeztetne minket egy RTS kontrollálására, hanem ezt is Eddie segítségével kell megoldanunk. A stage battle alatt ugyanis továbbra is végig főhősünket irányítjuk, s ő általa oszthatjuk ki a parancsokat az egyes egységeknek, vagy ha éppen mindenki teszi a dolgát, akkor mi is beszállhatunk az adok-kapokba. Azért egy kis könnyítés a rendelkezésünkre áll, Eddie ugyanis ezeken a részeken (és csak itt) képes szárnyakat növeszteni és felszállni a csatatér fölé, így könnyebben átlátjuk azt, de a D-padra és a képernyő közepének pozíciójára építő utasításrendszer még így is sokszor nehézkessé válik. Ráadásul a minimap hiánya ismételten csak tovább fokozza a káoszt és az átláthatatlanságot, aminek sokszor masszív fejfájás a végeredménye.
Érdekes, hogy bár a készítők annyira kreatívak voltak, hogy még a pogót (mosh pit) is beépítették a játékba, mint használható támadásformát (az egyéb, Y-nal
Brütális zenei felhozatal
A játékban felcsendülő 108 számot Tim Schaefer saját kezűleg válogatta össze, 75 különböző bandától. Olyan legendás előadók slágerei színesítik Eddie mészárlásait, mint a Scorpions, a Megadeth, a Manowar, a Black Sabbath, a Dragonforce, vagy az Anthrax. A megszóláló számok listáját egyébként szerkeszthetjük, így ha valamelyik nóta nem szimpatikus, egyszerűen megmondhatjuk a játéknak, hogy azt hanyagolni szeretnénk. A Guitar Hero példát vehetne erről a válogatásról!
A rövid egyjátékos kampányt ráadásul nem menti meg a számos vállalható melléküldetés sem, azok legtöbbje ugyanis teljesen egy kaptafára épül, így rövid úton rettentően unalmassá válnak, s még akkor se tudjuk majd rávenni magunkat a teljesítésükre, ha az azokért cserébe kapott kreditek fejében jelentősen feltápolhatjuk magunkat. A multiplayer üzemmód problémája pedig tulajdonképpen ugyanaz, mint az egyjátékosé: ugyan a stage battle hatalmas móka lenne, az irányítás mégis némileg elrontja az összképet. Mindezektől függetlenül azonban a Brütal Legend egy igazán egyedi, döbbenetesen hangulatos remekmű, elsőrangú körítéssel (az a főmenü!), briliáns grafikával, betonkemény zenei felhozatallal, király szövegekkel, brutalitással és Jack Blackkel, s bár a játékmechanika alapvető részeivel ugyan akadnak kisebb-nagyobb gondok, a végigjátszás azért mindenki számára egy örök élmény marad majd. Ha valaha is csodálkozva bámultad egy Motörhead, egy Judas Priest, vagy egy Iron Maiden album borítóját, és elgondolkodtál azon, milyen lehet abban a világban, nos megérkezett a válasz!
Kapcsolódó cikk
Cseszett jó játék,én most tolom ki.
Hiába a remek hangulat, humor és zene, a játékmenet csapnivaló.
A "stretégia" rész pedig egyenesen borzasztó!!!!!!
Vissza is tettem a polcra és le sem veszem egy ideig!
Kár érte!
Épp az a zseniális ebben a játékban, hogy annyi különböző játékstílust foglal magában, nem csak egy szimpla "üsd-vágd" játékot kaptunk tőlük, de ezt Tim bácsiéktól el is várná az ember. :)
Egyéni értékelés: 92 %
A verdánk, gitárunk, baltánk fejlesztéséről nem is volt szó a cikkben (na jó, annyit mondtatok, hogy lehet tápolni, de ezt ki lehetett volna fejteni normálisan is), plusz a korábbi játékokra (pl. Psychonauts) való utalásokat is meg lehetett volna említeni.
Az egy igazi kemény power-metal, klasszik felállásban, fantasy témával, nem is állhatna közelebb a játék / Eddie szellemiségéhez és témájához.
Azt pedig sajnálom hogy kihagyták a Metallicát, Iron Maident, Machine Headet...
Grat a cikkért!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.