Pro Evolution Soccer 2010 A konzolos verzió tesztje

Magyarország újra focilázban ég, meccset néz már az is, akinek eddig legfeljebb annyi köze volt a sporthoz, hogy kisebb korában megrúgták a lasztival a játszótéren. U20-as válogatottunk bronzérmes lett a világbajnokságon, a debreceniek beverekedték magukat a Bajnokok Ligájába, s végre finisbe ért a Puskás-díj ötlete is. Ilyenkor esik jól focis játékkal játszani, amúgy is hideg van odakint!

Persze rögtön felvetődik a kérdés: melyikkel? Minden évben megjelenik egy-egy FIFA és Pro Evolution Soccer, ember legyen a talpán, aki a borítótól eltekintve különbséget tud tenni a két sorozat között. Persze a keménymagot nem kell félteni, ők tudják, mi a jó, ők azok, akik serényen próbálják meggyőzni az újoncokat és megtévedteket, hogy miért érdemes az ő kedvencükkel játszani. Bár kétségtelen, hogy mindezt hosszú évek során szerzett tapasztalat mondatja velük, azért ennyire nem szabad véresen komolyan venni a dolgot. Az utóbbi részek kapcsán egyre jobban látszik, melyik széria, miben erős: a PES játékmenete és játéklehetőségei határozottan jobbak, míg az EA mindig gondoskodott a profi tálalásról. Mindkettő nagyon fontos dolog, a két fejlesztő is igyekszik – ha apránként is, de – behozni, pótolni hiányosságait – a két ellentábor viszont továbbra is verseng. Talán egyszer még a Nobel-békedíjat is én kapnám, ha kibékíteném őket, de ez kemény feladat: hiába, ezeknek a srácoknak szurkolói vér folyik az ereiben!


Tavaly óta a Konaminak is van mivel vagánykodnia, megszerezték a Bajnokok Ligája jogait, így aki BL-meccset akar játszani, kénytelen a Pro Evolution Soccert választani. Úgy tűnik, a japánok még mindig örülnek, mint majom a farkának, mert az idei rész kapcsán is sokat emlegették, hogy mi van nekik, ami az EA-nek (most már) nincs. Az intró gyakorlatilag a BL-ről szól, sőt olykor olyan érzésem volt, hogy maga a játék is. BL-meccset játszva ugyanis minden szép és rózsaszín, hihetetlenül látványosak az átvezetők, a sztárcsapatok játékosai szinte lesétálnak a képernyőről, a HUD a BL dizájnját követi, a hangulat már-már felér a TV-közvetítésekével, csak éppen a Loki hiányzik. Más játékmódokba, bajnokságokba belekóstolva azonban elénk tárul a szomorú valóság: a játékosok kinézete elnagyolt, a megjelenítés puritán, valahogy az egész igénytelennek tűnik – mókusvakítás ez kérem, méghozzá magas fokon.


Mindent megbocsátunk azonban, ha egy jól irányzott kanyarral a Master League felé  nyúlunk. Rajongók tudják, ez itt a menedzser mód, mégpedig a jobbik fajtából. Alapvetően a célunk az, mint bármelyik hasonszőrű játékban, sok az olyan dolog viszont, ami kiemeli a PES ezen részét az átlagból. Első körben kiválasztjuk csapatunkat, leszerződünk a szponzorokkal, megkapjuk a feladatunkat (meccset és bajnokságot nyerni, lehetőleg minél többet) és mehetünk dolgunkra. Mérkőzések között válogatunk a játékospiacon, pénzt költünk az utánpótlásra és fejlesztjük a csapatunkat. Mindezt három, jól elkülönített menüpontban tehetjük meg, a játék egyértelműen adja tudtunkra, hogy mit, hol és miért tehetünk. Valljuk be, sok játék menedzser módjának a buktatója a kusza menürendszer, ám itt erre nem lehet panasz, s az sem kifejezetten hátrány, hogy nem kell nyolcvanhat felugró ablakra válaszolnunk minimális változtatások után.


Irodánkban a naptárat figyelve követhetjük nyomon az egyes bajnokságokban játszandó mérkőzések időpontjait. Naponként haladunk előre, a köztes időszakokat érdemes edzésre és a csapat problémáinak megoldására fordítani. Mert ebből van nekik bőven, valamiért olyan érzésünk lesz, hogy mi fogtuk ki a leghisztisebb brigádot az összes közül: a sztárjátékosok szeretnek sokat játszani, viszont figyelni kell, hogy jó helyre állítsuk be őket – persze ha változtatunk az alapfelálláson, máris borul minden, így a játékosnak kellő körültekintéssel szabad csak változtatnia. Az irodai menüpont alatt intézhetjük az átigazolásokat, szakértők segítségével több szempont alapján kutathatunk leendő sztárjaink után. Vigyázni kell, nehogy túlköltekezzünk, a szponzorok juttatásai és a jegyárbevételek sokszor kényszerítik a játékost arra, hogy szorosabbra húzza a nadrágszíjat: ugye jól hangzik, hogy több millió dollárért összeállítjuk az álomcsapatot, csak nem szabad megfeledkezni arról, hogy fizetnünk kell a meglévő játékosokat, az edzőket, az orvosokat, sőt a rajongói klubot és az utánpótlást is mi pénzeljük.


A meccsekre közvetlen hatással van, hogy miként tervezzük meg játékunkat. Az új PES-ben még több lehetőség áll rendelkezésünkre, ezek részben finomhangolást, részben automatizálást jelentenek. Hasonló ez, mint az autóversenyekben a tuningolás: versenyt ugyan nélküle is nyerhetünk, ám – főleg nehezebb szinteken – sokkal eredményesebbek lehetünk, ha kellő időt szánunk az autók hozzáértő piszkálására. Itt sem mindegy, hogy milyen meccsre milyen felállással készülünk, kit hova állítunk be, s milyen taktikát választunk az ellenfél legyőzésére. A csapat stílusának finomhangolásával több szempont szerint is meghatározhatjuk, hogy a játékosok mennyire játsszanak támadó vagy éppen védekező játékot, a rendszert pedig úgy automatizálhatjuk, hogy mi éppen a meccsre tudjunk koncentrálni, s ne kelljen törődni például a cserékkel. Persze ez magában hordoz némi hibázási lehetőséget, hiszen előfordulhat, hogy a gép – akinek az alapján kellene cserélnie a játékosokat, hogy azok mennyire fáradtak – nem azt hozza le a pályáról, aki leginkább hátráltatja a játékunkat. További beállításokkal ez kiküszöbölhető természetesen, érdemes tehát elegendő időt fordítani a mérkőzések közötti szöszölésre!


Az edzés menüponton belül külön figyelmet érdemel a speciális tréning lehetősége. Ilyenkor a játékosokat új pozíciókon való játékra taníthatjuk meg, vagy éppen – mint valami fantasy szerepjátékban – különleges képességeket (jobb lövő, passzoló és a többi) adhatunk nekik az új játékos-kártyák segítségével. Mindkét lehetőség borzasztóan drága, ráadásul több hónap, míg az újdonságokat elsajátítják derék futballistáink, ám ügyesen taktikázva a jövőben kamatoztathatjuk majd tudásukat. Azonos menüpont alatt kapott helyet az utánpótlás ügyeinek intézése is. Itt figyelemmel követhetjük az újoncok teljesítményét, alkalmazottaink véleményt is mondanak róluk, a jobbaknak pedig profi szerződést ajánlhatunk, s bár ők még nem olyan ügyesek, mint a „nagyok", nem is kerülnek annyira sokba. Lehetőség tehát bőven adódik célunk eléréséhez, legalábbis pont annyi, amennyit még szemmel tud tartani a játékos. A PES menedzser módja hibátlan, ebben bizony köröket ver a FIFA-ra. Átlátható, jól használható, tevékenységünk eredménye pedig meglátszik csapatunk játékán és a klub eredményein.


Hiába a sok csúszka és beállítás, a főszerep még mindig a mérkőzéseké, hiszen csak úgy magától nem fog győzni csapatunk. Játékélményben szerencsére továbbra is erős a PES, jórészt köszönhető ez a nagyszerű fizikának és irányításnak. Nem kell polipnak lenni ahhoz, hogy komolyabb cseleket és figurákat hozzunk elő, a menüből közvetlenül elérhető listából hamar kihámozhatjuk a trükköket, továbbá sokszor a gép magától látványosan reagál egy-egy utasításunkra – ez nem csak megkönnyíti a dolgunkat, de élvezetesebbé is teszi a játékmenetet. A fizika közbenjárásának köszönhetően számtalan különböző módon végződhet egy-egy támadás vagy passz, hihetetlenül életszerű pillanatokat varázsolva így a pályára. A játékos sarkáról elpattanhat egy hátulról érkező átadás, becsúszás után az éppen arra szaladó áteshet a földön fekvőn, s az érkező labdát sem fogjuk tízből tízszer le- és átvenni. Az embert a hideg kirázza, ahogy a kapuba érkező laszti megrázza a hálót, mikor pedig a játékos a lendület miatt nekiszalad a hálónak és megkapaszkodik benne, vagy a kapus nekitámaszkodik a kapufának, elégedetten csettint az ujjával – tucatnyi ilyen, valós időben lezajló apróság teszi utánozhatatlanná PES játékélményét.


Bizonyos dolgokban viszont még mindig a FIFA jobb, s ezért pontozás alapján is alulmarad a PES. Bár a grafika sokat fejlődött az előző rész óta, még mindig kevésnek bizonyul riválisa ellen. Mint feljebb írtam, a sztárjátékosok profin ki vannak dolgozva, arcuk alapján egyértelműen felismerhetjük valódi énjüket. Megnézve viszont a kisebb klubok játékosait már nem ilyen rózsás a helyzet: nem az a baj, hogy nem hasonlítanak, hanem elnagyoltak a modellek, a közeli kamerákon látszódó esetlen mozgásuk pedig még rátesz minderre egy lapáttal. A közönség – bár megfelelő kameraállásban nem látszódnak – az előző konzolgenerációt idézi, ahogy az összkép is. Ez kevés a FIFA ellen, PC-n talán nem, de konzolokon mindenképpen. A kommentátorok még mindig a régiek, nem is voltunk elégedettek velük: a két kolléga továbbra is minimális szókinccsel kommentálja, hogy kinél van a labda, mennyi az idő, jópofa sztorikra és stílusra viszont ne is számítsunk, ahogy a magyar kommentár szintén hiú ábránd marad jó ideig (bár ez mit sem számít, hiszen a FIFA angol kommentátorai is zseniálisak!) A közönség most sem az igazi, viszont a zenei válogatás jónak tűnik, no persze ez igen szubjektív: van Klaxons, Kaiser Chief, Chemical Brothers és The All American Rejects többek között, aki kedveli őket, most örülni fog, de sokkal jobb aláfestéssel a FIFA-ban sem találkozni (bezzeg a Madden NFL, ott tudnak válogatni!).


Az a legnagyobb baj, hogy a Konami inkább a jó dolgokat csiszolta, mintsem a rosszakat javította volna ki. Ez persze valahol érthető, nem is kívánjuk a játékmenet elhanyagolását, az a lelke mindennek. Viszont a tálalás és a tartalom is fontos szempont, s a grafika, a hangok és természetesen a csapatok teljes licenszelése (ez utóbbit már direkt nem is bolygatjuk a cikkben) terén a PES még mindig leszerepel. Némi fejlődés érezhető, de ez így kevés, összességében idén is a FIFA sikerült jobban. Félre értés ne essék, a Pro Evolution Soccer nagyon jó játék, egyáltalán nem fogod megbánni, ha a borító alapján választva (idén Messi és Torres a menő) a Konami üdvöskéjét választod, de mégis lehet, hogy mindent figyelembe véve a FIFA-val jobban járnál.