Dragon Ball: Raging Blast

Tavaly jelent meg a nagy Dragon Ball sága első, újgenerációs konzolokra szánt epizódja, az idei esztendőben pedig megékezett a folytatás is, amely - bár a pontozáson nem látszik, de - messze felülmúlja az előző próbálkozást.
Akira Toriyama sorozata, a Dragon Ball volt az, amely igazán népszerűvé tette a nyugati kultúrák számára az anime műfajt. A három különböző változatot megélt sorozat alapján már megannyi játék készült, ám ez idáig a Playstation 2-re megjelent Budokai Tenkaichi alcímet viselő epizódok voltak az igazán megnyerőek. A sokáig csak a Sony masinájára megjelenő széria újgenerációs konzolokra szánt része tavaly érkezett Burst Limit alcímmel, és a Playstation 3 mellett az Xbox 360-ra is megjelent. Sok rajongó tetszését elnyerte a játék, nem kevés hibája ellenére is. Lássuk, egy évvel később mit is alkotott a Spike fejlesztőcsapata.  


A Raging Blast a Dragon Ball Z történetét meséli el, de sajnos a megszokott módon teszi ezt: a Dragon Battle Collection névre keresztelt menüpont valójában a történeti
A manga és az anime
A Dragon Ball című manga Akira Toriyama alkotása, először 1984-ben jelent meg, és egészen 1995-ig tartotta lázban egész Japánt. Az anime is ennek a cselekményeit meséli el, ám sok helyen nagy eltérések vannak az eredeti történet és a rajzfilmsorozat között, de még így is az egyik legnépszerűbb sorozatként emlegetik a Dragon Ballt.
módot takarja, ahol fejezetekre bontva válogathatunk a jelenetek közül. A fejezetek a Saiyan, vagyis a Csillagharcosok történetétől, Raditz megérkezésétől kezdődik, és egészen a félelmetes Brolly elleni küzdelemig tart. Köztük persze végigjátszható a Frieza, Bardock, az Androidok és a Majin Buu saga is. Ahogy azt már az előző részben is tapasztaltuk, itt sem kapunk igazi történeti módot, hanem a megfelelő fejezet egy jelenetét kiválasztva egy pár mondatos szöveg után máris indul a harc, így igazán csak az értheti a cselekményt, aki figyelemmel követte a rajzfilmsorozatot. Persze egy verekedős játéknak nem is a történet bemutatását kell tartalmazni, de azért ennyi megjelent játék után illene, ha a sztorit is kicsit mesélnék, ugyanis nem mindenki látta a sorozatot, vagy pedig nem emlékezhet minden egyes harcra.  


Természetesen nem csak a történeti módot játszhatjuk, hiszen úgy hamar unalomba fulladna a játék. A Dojo nevet viselő menüpontban például gyakorolhatjuk a mozgásokat, kipróbálhatjuk a harcokat, s ha úgy érezzük, hogy kellően belerázódtunk, a story pedig nem nyújt elég kihívást, akkor érdemes benézni a Super Battle Trialba, ahol a legkeményebb harcok várnak ránk. Itt választhatunk olyan játékmódot, ahol minél több ellenfelet kell legyűrnünk adott idő alatt, vagy egyszerre több harcossal kell szembeszállnunk. Ha unjuk az egyszemélyes játékot, akkor barátaink is beszállhatnak a küzdelembe egy másik vezérlő segítségével, vagy akár az Xbox Live, illetve Playstation Network rendszerén keresztül is. Ha megfelelően belerázódtunk a haverokkal való többjátékos mókába, akkor érdemes kipróbálni a World Tournamentet is, ahol a sorozatból ismert tornán vehetünk részt, hogy elnyerjük a legjobbnak járó címet.


A játékmódok mellett érdemes szót ejteni magáról a látványról és a kezelhetőségről is, hiszen az utóbbi nagyon fontos szerepet játszik egy küzdelmekkel teli alkotásban. A látványra nem lesz különösebb panaszunk, ha az előző rész és a sorozat látványvilágához hasonlítjuk, hiszen minden effekt a helyén van, a nagy támadások közben a hangulat a tetőfokára hág, a képernyő elfehéredik, és a legtöbb esetben valamelyik harcos elesik. Tehát a látvány egy kicsivel talán szebb, mint a Burst Limit esetében, de valahogy még mindig nem az igazi. Még lehetne rajta csiszolni, mert addig jó, hogy hasonlít a rajzfilmre, ám ez így, 2009 végén már kevés. Ellenben az animációk nagyon jól sikerültek. Míg az előd esetében úgy érezte az ember, mintha műanyagból lennének a karakterek, addig itt mindenki megfelelően mozog, a játékteret szabadon bejárhatjuk. A rombolhatóságra is rátettek egy lapáttal a fejlesztők, hiszen ha egy jól irányzott támadást indítunk ellenfelünk irányába, de egy szikla az útban van, akkor azt azonnal kettétörjük, támadásunk pedig célba ér. Ha elég nagy erővel küldjünk az ellenséget a földre, akkor alatta egy kisebb kráter keletkezik, de ugyanilyen módon a falhoz is dobhatjuk a szerencsétlent. A rombolhatóságnak köszönhetően még inkább átjön a sorozat hangulata, az igazi pusztítás, amelyet az animében is láthattunk. A játékmenethez hozzátartozik még a harctér remek kidolgozása, ugyanis kedvünkre felszállhatunk a levegőbe, vagy lemerülhetünk a víz alá, így nyugodtan tölthetjük az erőnket mindaddig, amíg az ellenfél oda nem ér.  


A hangok ellenben nem sikerültek igazán változatosra. Legtöbbször ugyanazokat az ütéseket és rúgásokat halljuk minden egyes támadásnál, minden egyes karakternél.
Dragon Ball Z
1989-ben kezdték vetíteni a Z alcímet viselő folytatást, egy héttel az eredeti sorozat befejezése után. A betűt Toriyama adta a címhez, ám az nem jelképez semmit, csak ezzel különböztették meg az ifjú Son Goku és a felnőtt harcos történetét. Az anime egészen 1996-ig volt adásban, majd ezután kezdte meg nyugati hódító útját, ám ott már keményen cenzúrázták a részeket, amelyek így sokat vesztettek eredeti értékükből.
Persze ezt nem is lehet sokkal változatosabban megoldani, de azért egy kis eltérést belecsempészhettek volna. A szinkronhangok meglepően jók, azzal nincs is semmi baj, az angol szinkron jól sikerült, ám a karakterek szájmozgása egyenlő a nullával, csak tátognak, nem a mondanivalójuknak megfelelően mozgatják ajkaikat. Ennek a játékmenetre nincs semmi hatása, csak vicces ilyet látni a mai játékok között. A mű egyik nagy frusztrációs tényezője a nehézség: még a legkönnyebb fokozatosan is vannak harcok, amelyek eltarthatnak akár 4-8 percig is, és az AI bizony olykor fergeteges dolgokra képes, volt olyan küzdelem, ahol szinte megmozdulni alig lehetett a sorozatos kombók miatt. Ezeket az ütéssorozatokat könnyű kivitelezni, ám nagyon kevés van belőlük. A speciális támadásainkat a kontroller jobb oldali karjával aktiválhatjuk, a megfelelő irányba való elmozdítással.   


A történeti módban haladva egyre több karakter válik elérhetővé, a végleges karakterszám mindenféle átalakulás nélkül 48, a különböző formákkal pedig 120 körül van. A karakterek képességeit is változtathatjuk kedvünk szerint az Ultimate Customize menüben, ahol a jobb oldali kar megfelelő irányaira kedvünk szerint állíthatunk be támadást, de különböző speciális képességekkel is növelhetjük erőnket, amelyeket a Dragon Battle Collectiönben előrehaladva kapunk. Ahhoz, hogy minden extrát megszerezzünk, mindhárom nehézségi fokozaton végig kell játszanunk a történetet.  


Még egy hasznos újítással feldobták a játékot a Spike dolgozói, ugyanis találhatunk egy What if? névre keresztelt részt is a story módban, ahol a sorozatban sosem látott jeleneteknek lehetünk szemtanúi és szereplői egyaránt. Annak, aki esetleg nem ismeri a sorozatot, hasznos lehet a Museum menü, ahol háttér információkat tudhatunk meg a szereplőkről, a különböző formáikról és magáról a történetről egyaránt.


Azt el kell ismerni, hogy a Raging Blast meglepően jól sikerült a frusztráló nehézségek és a pocsék hangok ellenére is, méltó folytatása a Budokai Tenkaichi sorozatnak, ám ez még kevés: így 2009-ben már igazán előállhatnának egy olyan Dragon Ball játékkal, amely nem csak felújított változata az unalomig nyüstölt alkotásoknak, hanem valami igazán újat mutat a rajongóknak, amely nem csak egy Dragon Ball játék lesz a sok közül, hanem évek múltán is emlékezni fogunk rá. A Raging Blast nem ilyen, de a rajongóknak mindenképp megér egy próbát, ők nem fognak benne csalódni.

6.5

Dragon Ball: Raging Blast értékelés 6.5

Pozitívumok:

  • Változatos karakterek
  • Élvezetes többjátékos mód
  • Rombolható környezet

Negatívumok:

  • Állandóan ismétlődő hangok
  • Kevés kombó
  • Elavult grafika
  • Kidolgozatlan történeti mód
  • Olykor nehézkes irányítás
56 komment - szólj hozzá!