BioShock 2

Andrew Ryannek volt egy álma. Egy olyan tökéletes világot képzelt el magának, ahol az emberek szabadságát semmi nem korlátozza, az elme hatalma pedig mindenek felett áll. Andrew Ryan a lehetetlent választotta: a Rapture-t!

A bejegyzés alanya Delta. A legelső „Big Daddy" aki képes volt mentális kapcsolatot létrehozni egy „Kishúggal", a legelső védelmező ebben az elfajzott világban. A gond ezzel csak az volt, hogy a kislány - nevén szólítva Elenor - Andrew Ryan jobb kezének, Sophia Lambnek volt a vér szerinti lánya, és Sophia nem az a típusú nő, aki könnyen megválik szeretteitől. Delta elbukott, nem sikerült feladatát teljesítenie, akárcsak Ryan, aki majdnem a végső pusztulásba vezette Rapture csodálatos városát. Tíz év telt el azóta, s a dolgok nagyon megváltoztak. Az akkori kishúgok felnőttek és kegyetlen gyilkológépekké váltak, Sophia Lamb vezetése mellett a valaha tündöklő város újra megtelt élettel. De vajon életnek lehet-e nevezni ezt a terrort, ezt a borzalmat, ami itt folyik? Vajon képes lesz-e valaha is bárki rendet teremteni ebben a káoszban? Talán, ha valahogy vissza tudnánk hozni Deltát… nem… ez lehetetlen, erre gondolni sem merek… bejegyzés vége.  

Pár nappal ezelőtt remegő kézzel tettem be, és másoltam fel a DVD-t szeretett Xboxomba. Előzetesen már nagyon sok rosszat hallottam a játékról, s nem volt

A szekta programozó

A Bioshock első részének eredetileg más történetet szántak. Egy olyan ember lett volna a főszereplő, aki foglalkozása szerint egy „szekta átprogramozó", és kiszabadított valakit a szektából, ezért őt magát is átprogramozták. A Rapture-ben az átprogramozás egy igencsak érdekes folyamat, aminek segítségével egy emberből egy teljesen másikat lehet csinálni. Például leszbikusból heterót, és hasonlók. Eredetileg sokkal mélyebb, és rengeteg politikai kérdést feszegető története lett volna, ám az végül kiszivárgott, így átírták. Gondolom velem együtt ti is örültök ennek.

valami túl jó a szájízem emiatt, de vérbeli teszterként mindig is csak a saját véleményemmel törődtem, és csak azután hoztam döntéseket, hogy megtettem az első próbát. A menüt meglátva, az alatta szóló muzsikát hallgatva azonnal beszippantott a játék, és már éreztem, hogy nem lesz itt semmi gond. A hatásos és érzelmekre ható kezdő képsorok újfent azt súgták nekem, hogy mindenki elmehet a fenébe, mert ez bizony nagyon jó lesz. Aztán megjelent előttem újra a város, ahol olyan nagyon sok időt töltöttem el két évvel ezelőtt, ahol minden egyes sarkot felfedeztem, és igyekeztem a legtöbbet megtapasztalni ebből a varázslatból. Aztán persze az is feltűnt, hogy úristen, ez mennyire gyönyörű, még mindig! Az élmény, amire számítottam több volt, mint elégséges. „Emberek, Big Daddy vagyok, elhiszitek?" -kürtöltem volna világgá örömömet. A lassan cammogó, dübörgő járás, az időnként felhangzó jellegzetes hörgések, a sisakunkra csöpögő víz muzsikája, a jobb kezünkben lévő hatalmas fúrófejről nem is beszélve -mindig is ki akartam próbálni vajon milyen lehet. Bravó 2K, ezt megint megcsináltátok! Gondtoltam ezt az első egy óra alatt.
 

Aztán jött az egyik nyakleves a másik után, és kezdeti lelkesedésem egyre jobban egyfajta döbbent (bio)sokkba ment át. „Mi a fene ez?" -gondoltam magamban. Ennek nem így kéne lennie. A gammát hardon kezdtem el, aztán miután az első csöves adamfüggő rám csapott kettőt egy csavarkulccsal és a legközelebbi vitafülkében találtam magam, rögtön azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg egy Big Daddy vagyok? A legfélelmetesebb és legkeményebb ellenfél, akivel valaha találkozhattunk egy FPS játékban? El tudjátok azt képzelni, hogy odamentek ehhez a monstrumhoz, rávertek kettőt és ő ettől meghal? Na jó, vissza is vettem a nehézséget mediumra, aminek az lett az eredménye, hogy kb. már négy ütést is kibírtam. Na neeeee… ez nem lehet igaz! Fogtam magam, és titokban, hogy senki se lássa levettem a legkönnyebb fokozatra, és ekkor már valóban olyan érzésem volt, mintha én lennék az egyik legkeményebb arc itt Rapture-ben. De sajnos ez nem minden, egyik csalódás jött a másik után. Lassan az is feltűnt, hogy a grafika koránt sem olyan szép, mint az első részben, rengeteg kidolgozatlan, pixeles, szabályosan ronda textúrával találkoztam, miközben az elődnek olyan hibátlan volt a grafikai megjelenése, hogy még az utolsó fogpiszkáló is csak úgy tündökölt a profizmustól. Aztán észrevettem, hogy a plasmidok és tonickok szinte ugyanazok, mint az első részben, a legdurvább csalódás meg akkor ért, mikor szembetalálkoztam az első olyan ellenféllel, aki újratermett az egyik folyosón. Mi folyik itt? Álmodok, vagy mi? Hát kérem szépen, üdvözlök mindenkit a Bioshock 2-ben, ahol minden a feje tetejére állt, és semmi sem olyan, amilyennek lennie kéne.
 

Bioshock 2, ez most komoly?
Alig hűlt még ki az első rész DVD-je gépünkben, mikor már hallani lehetett, hogy jön a folytatás. Szerintem a legtöbb emberben ez volt az első ösztönös kérdés: minek akarják ezt folytatni, s legfőképpen, hogyan? Aztán kiderült, hogy a Rapture megálmodója (Ken Levine) és vele együtt kreatív csapata nem adja nevét a projekthez, nem akarják folytatni azt, amiről ők is nagyon jól tudták, hogy egyszerűen nem lehet folytatni. Ekkor már minden rajongónak lekonyult a mosoly az arcáról, és szíve mélyén mindenki tudta, ennek nem lesz jó vége.
 

Tapasztalatom szerint két típusú ember létezik, az egyiket teljesen magával ragadta, beszippantotta, elvarázsolta az a hangulat, amit az első rész csak úgy árasztott magából, szerelmesek lettek a játékba, és sose akarták, hogy vége legyen. A másik csoport tagjait szintén elkapta az a jelenség, amit úgy hívnak Bioshock, többször is végigjátszották, de nem kötődtek hozzá érzelmileg, nem érintette meg őket annyira, hogy átéljék ezt a fájdalmas csalódást, amit az első csoport tagjainak nemrég meg kellett tapasztalni. A Bioshock 2 sajnos nem az, amire emlékeztünk. Megpróbálok egy nagyon jó példával élni: emlékeztek még a Men in Blackre, amikor a bogár magára húzta Edgar öltönyét? Valamennyire hasonlított is Edgarra, de koránt sem az volt, aki azelőtt. Ez a játék leginkább csak egy Bioshocknak látszó tárgy, semmi több, és ez még annak is fáj, aki nem tartozik a legnagyobb rajongók táborába.  
 

Multiplayer? Na neeeeeee!

A második sokk akkor ért, amikor megtudtam, hogy lehetőségünk lesz egymás ellen is nyomulni. Na, ez aztán végképp betett nekem, hiszen ez az utolsó cím a sok közül, ahol aztán végképp nem tudja elképzelni az egyszeri gémer a multizást.

Multiplayer módok

Mindenképpen meg kell említeni a játék multiplayer módjait, amik már csak a nevük miatt is megérnek egy misét. „Survival of the fittest" – avagy free for all. „Civil War" – avagy Team Deathmach. „Last Splicer Standing" – avagy csak egy maradhat. „Capture the Sister" – na ez mi lehet? „ADAM Grab" – ennél egy Little Sister van a pályán, akit fel kell venni, és az nyer, akinél a legtovább volt a kislány. „Team ADAM grab" – ugyanez csak két csapattal. „Turf War" – a'la domination. Nagyon élvezetes, semmiképpen se hagyjátok ki.

Viszont, hogy valami jót is olvassatok a játékról, örömmel közlöm veletek, hogy rendkívül kellemesre sikeredett. Összesen tízen tudjuk egymást gyilkolászni, ugyancsak tíz különböző pályán, őrültebbnél őrültebb külsővel rendelkező karakterekkel. A hagyományos multizást feldobták pár igencsak remek ötlettel, úgy mint az időnként megjelenő Big Daddy ruha, amit bárki felvehet, majd ha ügyesen bánik vele, akár meg is fordíthatja a csata végkimenetelét. Ha valakit lelőttünk, megtehetjük azt, hogy lefotózzuk őt, ezzel halálunkig +15% sebzést szerezve az adott ember ellen. Igaz ez a folyamat kissé időigényes, de ha sikerült, nagy előnyre tehetünk szert. Aztán elhelyezhetünk csapdákat az automatáknál, amik véletlenszerűen dobálgatják ki magukból az extrákat. A capture the flag viszont egyenesen zseniális, hiszen a „zászló' nem más, mint egy Little Sister, akit az egyik csapat védelmez, míg a másik megpróbálja felkapni, és elvinni ahhoz a bizonyos legendásan híres lyukhoz a falnál. Természetesen van szintlépés is, aminek köszönhetően egyre több fegyverrel, plasmiddal, és természetesen tonickkal is növekszik a repertoárunk. Szóval bármilyen szögből is nézzük, a Bio2 multija nagyon, de nagyon élvezetes lett, az egyetlen gond vele csak az, hogy pár hét múlva már senki se fog vele játszani, de ez már nem a mi problémánk, ugyebár.
 

Ennyi fekete leves és fika után jöjjenek azok a dolgok, amikről mindenképpen érdemes írni. Ezeknek azok fognak a leginkább örülni, akik a kezdeti döbbenet után magukhoz tértek, és megpróbálnak úgy hozzáállni a gammához, mint egy szimpla FPS-hez, ami külön jópontként még Rapture-ben is játszódik. Igaz, hogy az audiovizuális effektektől eltekintve csak a legkönnyebb fokozaton fogjuk magunkat Big Daddynek érezni, de a használható fegyverek azonban vérbelien „nagypapásak". Lesz itt hatalmas shotgun, minigun, félelmetes szigonypuska és rakétavető, melyeket a jól megszokott speciális automatáknál még tuningolni is tudunk majd. Az első részből ismert, eleinte jópofa majd rendkívül unalmas hackelgetést felváltotta egy lényegesebben egyszerűbb és könnyebben kivitelezhető minijáték, amit ezúttal bármilyen távolságból végre tudunk majd hajtani, a hackelő pisztolyunknak köszönhetően. A kutató fényképezőgépet felváltotta a kutató kamera, amit elindítva már mehet is a durvábbnál durvább közelharc, melynek végeztével jutalmunk különböző extrák formájában nem marad el. De a legélvezetesebb és egyben legmeghatóbb újdonság az lesz, hogy adoptálni tudunk Little Sistereket, akik folyamatosan beszélnek hozzánk csata közben, aranyosabbnál aranyosabb beszólásokkal, majd időnként Adamet is gyűjtögetnek nekünk az erre legmegfelelőbb alanyokból (angel) kinyerve. Ilyenkor lesz nagy szerepük a különböző ötletes csapdáknak, amikkel vissza tudjuk majd tartani a folyamatosan rohamozó és természetesen újratermelődő csúnya gonosz ellenfeleket.  
 

Rapture meghalt, elvesztette a lelkét, kihalt belőle a kreativitás, minden megváltozott. Azonban ha képesek vagyunk ezen túllépni, és úgy tekinteni a folytatásra, mint egy szimpla FPS-re, akkor meg kell hagyni, ritka élvezetes tud lenni az anyag. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó pálya és maga a befejezés rendkívül jól sikerült, még az is előfordulhat, hogy meghatódunk majd. Bár az első rész befejezésével semmi sem veheti fel a versenyt, emlékezzetek csak vissza. Nem kellett volna folytatni, de megtették, az eredmény magáért beszél: egy tisztes iparosmunkát kaptunk, semmi többet, ha nem az lenne a címe, hogy Bioshock, sokkal többre vihette volna, de így csak egy játék lett a sok jó közül…