Aliens vs. Predator

A dolgok kezdenek kicsúszni a kezeink közül. Sokan figyelmeztettek, hogy a BG-386 egy veszélyes hely, de a Weyland-Yutani Corporation rendíthetetlen volt. Azt mondták, hogy az LV-426-on történt események nem ismétlődhetnek meg újra. Tévedtek. Nagyot tévedtek!

A cég túl sokat akart. Kutatóközpontot építettek a xenomorfok tanulmányozására, emberkísérleteket végeztek, meg akarták érteni a lényeket, és felhasználni őket. Ám a föld alatt még ennél is sötétebb munka folyt. Kinyitottak egy ősi piramist, a kíváncsiságukkal pedig ránk szabadították a vadászokat, akik most visszatértek, hogy bosszút álljanak a szent hely megsértéséért. A háború már a küszöbön van. Többen is jelentették, hogy az idegenek kitörtek a laborból, míg mások a központot körülvevő őserdőből fogtak segélykérő adásokat. Vajon képes lesz visszaverni mindezt egy maréknyi tengerészgyalogos? És a cég mikor küld erősítést? Vagy már le is mondtak a kolóniáról?


Immáron négy éve annak, hogy a SEGA és a Huszadik Századi Róka megállapodott az új Aliens játékokról. A Gearbox által fejlesztett Colonial Marines lett volna az első cím a sorban, vártuk is nagyon, de ahogy teltek a hónapok, úgy vált egyre bizonytalanabbá a megjelenés is. A Bolygó Neve: Halál folytatásának szánt FPS-t végül kényszerpihenőre ítélték, csak úgy, mint az Obsidian-féle Aliens RPG-t, helyettük azonban elkezdett körvonalazódni egy sokkal szélesebb rajongótábornak szánt játék. Ez lett a jelen cikkünkben bemutatásra kerülő Aliens vs. Predator, mely bár nem elsőként ereszti össze a két idegen fajt, az epizódjelzés hiánya már a kezdetektől azt engedte sejteni, hogy ezúttal bizony egy teljesen különálló, egyedi történetnek lehetünk a részesei.
 

Így is lett. A játék egy vadi új szálat nyit meg az AVP univerzumban, az események részletei pedig ezúttal is három különböző karakter köré lettek építve. A tengerészgyalogosoknak, a predátoroknak és az alieneknek eltérő céljai és módszerei vannak, azonban a három egyjátékos kampány csak együtt alkot egy teljes egészet, a titkok feltárásához kell, hogy lássuk mindegyik szereplő sorsát. Az igazság pedig felszínre is kerül, megtudjuk, hogy mi vezetett a kutatólaboratóriumban történt eseményekig, mi miatt ilyen fontos Weylandnek a bolygó, ki az a 6-os számú páciens, és hogy miért nézi a cég karba tett kézzel mindazt, ami itt történik.
 

A marine küldetéssorozatban egy újonc tengerészgyalogos bőrébe bújhatunk bele, a bolygóra való megérkezésünk azonban nem problémamentes, a leszállás során emberünk ugyanis annyira beveri a fejét, hogy még az első rohamból is csak az M41A ropogása, és az idegenek jellegzetes sikolya marad meg neki. Később a gyengélkedőben ébred, egyedül van, a szobák üresek, a lámpák se égnek, így magához veszi az önvédelmi pisztolyát, és elindul a bajtársai keresésére. Persze nem kell sokat várni az akcióig, hamarosan csapatostul törnek hősünk életére, aki túlverekedve magát a kutyatestű szörnyeken, lassan rájön, hogy mennyire kicsiny porszem is ő egy nagy és gonosz gépezetben.
 

Míg az emberek történetét az állandó bizonytalanság, a nyomasztó kiszolgáltatottság és a kényszeres túlélés jellemzi, addig az alien kampányban mi magunk vagyunk a halál, az a sötétben portyázó fenevad, aki vért és megcsonkított tetemeket hagy hátra, bármerre is jár. Megtudhatjuk, hogy milyen az, ha a királynő szolgálatának szenteljük az életünket, megismerhetjük az érzést, amikor a tetteinket az ösztönök irányítják, illetve fény derül arra is, hogy miért vagyunk különleges példánya a fajunknak. S bár xenomorf bőrben szinte nincsen ellenfelünk a BG-386-on, az igazi ultimate alfa-hím életérzést mégis a predator kampány során érezhetjük, a ragadozó ugyanis a harc egyetlen olyan tagja, aki tényleg nem ijed meg senkitől és semmitől. A testi ereje, a képességei és a felszerelései túlmutatnak mindenen, amit az emberi elme valaha is elképzelt, a közelharci pengéi átszakítják a páncélt, az energiafegyvere még a legnagyobb vadat is földre teríti, és azon kívül, hogy hihetetlen gyorsan mozog, egy gombnyomásra még láthatatlanná is képes válni, kijátszva ily módon szinte mindenkit a terepen.
 

Az egyjátékos mód teljes végigjátszása nagyjából 8-10 órát igényel közepes nehézségi szinten, de hard vagy nightmare fokozatot választva ennél még jóval több időt fogunk a képernyő előtt tölteni. Érdekesség, hogy a három kampányban megegyező terepet kell bejárnunk, megfordulunk a kutatólaborban, az őserdőben, és persze a földalatti piramisrendszerben is, a rendezésnek köszönhetően viszont nem ugyanaz az élmény vár ránk minden alkalommal. A sorrend változik, van amikor idegenként mi érünk oda egy helyszínre hamarabb, és emberként már csak a társaink lemészárolt holttestét találjuk, de ugyanígy előfordul, hogy vadászként mi készítünk elő egy olyan csapdát, amibe a másik kampányban egyszer már belesétáltunk. A három sors mindegyike egyéni és saját stílusú, a kedvünket viszont kicsit képes elrontani az, hogy nem mindig tiszta, hova is megyünk éppen, mit kell majd csinálnunk, és egyáltalán miért indultunk útnak, mi vezérel minket abban, hogy vásárra vigyük a bőrünket.
 

A hangulat ezt leszámítva teljesen jó. A részletek a helyükön vannak, a fegyverek kinézete és hangja olyan, amit a Ripley-filmekben láttunk, még arra is figyeltek, hogy a magát elbarikádozó osztag leeressze az épület viharzsaluit, pont ahogy Hicks tizedesék tették az LV-426-on. A sötét folyosókon megszólaló riasztó valósággal ki tudja ugrasztani az ember szívét a helyéről, a legdrámaibb pedig, amikor mellkasrobbantó költözik az egyik katonába, de az még továbbra is magánál van, és a mi oldalunkon harcol. A két földönkívüli faj története szintén nem rossz, bár elmarad a fő történeti száltól, alienként ugyanis kifejezetten idegesítő a történetvezetés, a földtől alig néhány centire való állandó szaladgálás pedig egyenesen fárasztó tud lenni. A horror hangulat a predátornál viszont teljesen elveszik, a félelmet nem ismerő vadászat egyhangú hentelést szül, talán a faj misztikus élete, és a különleges kütyükkel való játék az egyetlen dolog, ami mégis érdekessé tudja tenni az egészet.
 

Nem lehet viszont panaszunk a látványra, az Asura Engine a belső- és a külső helyszíneken is jól teljesít, bár az biztos, hogy ahogyan anno a Doom 3 motor, úgy ez is elsősorban a sötét, spotlámpás folyosókon igazán erős. A fények szépek, a különleges, horrorisztikus beállításoknak köszönhetően az árnyékok hosszan elnyúlnak a falakon, de a napfény is rendesen betölti a tereket. A textúrák egyedül, amik egy kicsit maszatosak, bár ezt is csak alienként fogjuk észrevenni, és ilyenkor se nagyon zavaróak. A zene egyenesen szuper, a hangeffektek az eredeti filmeket juttatják az eszünkbe, és a szinkron is jó, az idegeneknél például hallani a megrémült emberek beszélgetését is, miután karmunkkal végigkapartuk mögöttük a falat.
 

A kampány mellett elérhető még egy survivor mód is, ahol egyjátékosként egyedül, multiplayerben pedig két társunkkal karöltve kell túlélni az ellenfelek folyton erősödő támadását. Egy arénában vagyunk, a jutalom aszerint jár, minél tovább talpon tudunk maradni, a játékszabályok pedig egyszerűek: lőni kell mindenre, ami mozog. Hasonló elvet követnek a hagyományos többjátékos módok is, annyi eltéréssel, hogy játszhatatlanul rossz lett mindegyik. A megvalósításuk egyszerűen pocsék, olyan mintha valami béta állapotban lévő, házi készítésű Quake III modot próbálgatna az ember, és a fejlesztők hiába ügyeltek benne kínosan a fajok kiegyensúlyozására, láthatóan ez sehogy se jött össze nekik. Mindezek ellenére a predator hunt és az infestation jópofa lett, előbbiben egy csapat tengerészgyalogos indul egyetlen vadász ellen, míg utóbbiban alienként fertőzni kell a katonákat egészen addig, míg el nem fogy minden ember a pályáról.
 

Az új Aliens vs. Predator közepes játék lett, a maga mindenkit egymásnak eresztő világán belül viszont kifejezetten jól sikerült, messze felülmúlja a Földön játszódó mozifilmeket, sőt talán még az előző AVP játékoknál is élvezetesebb. Colonial Marines pótlónak viszont egyáltalán nem jó, nagyon sajnáljuk, hogy a xenomorfok ennyi idő után még mindig nem kaptak saját játékot.