Starcraft II: Wings of Liberty Bétateszt

Ki tudja már, mióta húzódik, mióta ígérik. A legtöbb rajongó ezen idő alatt végigjárta a Starcraft-függők négy állapotát: remény, várakozás, anyázás, közöny. Persze ez talán érthető is, sokan ugyanis -velem együtt- már lassan tizenkét éve várjuk a világ legjobb stratégiai játékának folytatását, s amikor valamiért ennyi ideig kell imádkozni, az bárki hitét próbára teszi.
Aztán tavaly tavasszal értesítettek minket, hogy már nemsokára itt a béta, s iratkozzunk fel, hogy az elsők között kapjunk kulcsot. Rendben megcsináltuk. Akkor naivan úgy gondoltam, ha tavasszal lezajlott ez a regisztráció, akkor valamikor nyáron már tolhatjuk is a játékot. Persze közben a Starcraft 2 rengeteg változáson ment keresztül, s a vadiúj battle.net 2.0 rendszer kifejlesztése is a vártnál több időt vett igénybe, a béta pedig csak nem akart elindulni. Végül február 18-án, majdnem egy évvel később azután, hogy leadtuk az eredeti jelentkezésinket, tényleg elindult a világ egyik legjobban várt játékának zárt tesztelése. Az esemény könnyeket csalt a szemünkbe, több okból is. Egyrészt kiderült, hogy valamit elszúrtam, így amíg mindenki más megkapta a kulcsokat csütörtök reggel, addig nekünk egy nagy fityisz sem érkezett a levelesládánkba. Ez pont elég volt ahhoz, hogy azon a napon kétpercenként kapjak idegrohamot és sírógörcsöt felváltva.  
 

Semmi gond, szerencsére egy régi WoW-os barátunk kisegített minket (kösz, Shirin), így kaptunk hozzáférést, ám amíg ezt intéztük, úgy gondoltam letöltöm a béta klienst, azzal is előrébb vagyunk. Mivel -akkor még- hozzáférés híján a battle.net rendszerből nem tudtam lehúzni a telepítőt, úgy véltem, hogy semmi gond nem lesz azzal, ha bevetjük a World of Warcraftnál is bevált trükköt: nevezetesen, ha egy nagyobb patchet kellett letölteni, akkor sokan nem a Blizzard beépített downloaderét használták, hanem torrentről lehúzták a cuccot, és órákkal előbb készen voltak, mint más. Ez elméletben itt is működött volna, hiszen fellelhetőek a legújabb kliens verziók a neten, melyeket le lehet tölteni, s persze megfelelően aktivált battle.net account szükséges ahhoz, hogy bármit lehessen velük kezdeni, de megspórolják a Blizzard downloader hosszú töltögetését.  
 

Minden frankónak tűnik, játék feltelepítve, Shirin accountjának adatai lejegyzetelve, első belépés: „ez a hozzáférés nem megfelelő régiójú”. Igen, sikerült az amerikai béta klienst letöltenem. Rendben, most már van belépésünk a Starcraft 2-vel aktivált battle.net-re, így le tudom tölteni a rendes, nekünk szánt telepítőt. El is indul, csak éppen a Blizzard downloader szokásához híven nem a leggyorsabb, főleg nem ADSL internettel, hiszen felfelé is tölt, ami teljesen lehúzza a lefelé jövő sebességet. Shirin ismét segítségünkre érkezett: ki kell kapcsolni a P2P opciót (ötéves WoW pályafutásom után sem jöttem volna rá, hogy létezik ilyen), s láss csodát a downloader szárnyakra kapott, és az 1,6 gigás kliens pillanatok alatt a vinyómon terpeszkedett, s rövid telepítés után már semmi nem akadályozhatott meg abban, hogy végre belevessem magam az egyik legnagyobb PC-s klasszikus folytatásába.



Bejelentkezés után rögtön a az új battle.net rendszerbe érkezünk, ami a netes oldalhoz hasonló  grafikákkal rendelkezik, s egy félelmetesen átlátható és jól kezelhető, ízléses dologról van szó. Ez képezi egyben a játék főmenüjét is, itt választhatunk, hogy a single player (ami a bétában nem elérhető), vagy a multiplayer részre szeretnénk tovább menni. A többjátékos lehetőségre kattintva megjelennek a különböző opciók gyors meccs keresésére: mennyi játékossal szeretnénk (1v1, 2v2, stb.) és milyen fajjal kívánunk játszani. Innentől kezdve egy gombnyomás, s a rendszer megkeresi nekünk a megfelelő hosztot, amire belépve már készen is állunk életünk első SC2 meccsére. Ezek persze az úgynevezett ladder meccsek, amelyek után statisztikák maradnak a profilodban: a rendszer ezekből rögzíti, hogy mennyit veszítettél, mennyit nyertél, s hogy milyen képességű ellenfelekkel sorsoljon össze. Amikor először belépsz, akkor pesze még a nagyon okos battle.net sem tudja megállapítani, mennyire vagy Starcraft gosu, így először is megkérdez téged, milyennek tartod magad: almának, közepesen almának, vagy profinak. Az ezt követő tíz mérkőzésed amolyan szintfelmérő, mint amikor gimnáziumban el kellett dönteni, hogy a haladó, vagy a kezdő angolcsoportba kerüljél-e.
 

A lejátsztott tíz összecsapás után aztán a rendszer besorol egy ligába, s azon belül is egy divízióba. A ligák felosztása úgy néz ki, hogy a gyakorlótól, az ezüstön keresztül, az aranyon és a platinumon át rengeteg fokozaton lehet végigmenni, míg eljutunk a legvégső pro ligáig. Ha kezdő vagy, akkor valószínűleg a practice league-be fogsz megérkezni, s szép lassan, hasonló képességű ellenfeleket legyőzve tudod feltornászni magad. Ezzel szemben ha nagyon jó vagy, akkor megérkezhetsz akár az aranyliga tetejére is. Nekem persze az első dolgom az volt, hogy kreáltam egy játékot magamnak, s beraktam egy gépi ellenfelet (jelenleg csak a very easy fokozat elérhető), hogy kitapasztaljam az új lehetőségeket. Érdekes, hogy még a különböző alappályákat sem telepíti fel a játék, az új battle.net mindent helyben tölt le, villámgyorsan.  
 

Ennyi halandzsa után valószínűleg érdemes lenne lassan a játékról is beszélni kicsit. Nézzük először is a legszembetűnőbbet, a grafikát. Sokan húzták már a megjelenés előtt, hogy ez 2010-ben nem állja meg a helyét, de a kellemetlen igazság az, hogy az SC2 brutálisan jól néz ki, s ez csak mozgás közben jön át igazán. Amikor egy játékot hét-nyolc éve fejleszt a világ egyik legrégebbi, legtapasztaltabb RTS csapata, akkor olyan szintű aprólékosságot és odafigyelést kapsz, amire szimplán nincs példa máshol. Minden egyes animáció tükörsima, minden kis apróság, minden részlet a helyén van. Az egységek egy pillanat alatt felismerhetően és elkülöníthetőek egymástól, s megjelenésük annyira kifejező, hogy anélkül is tudjuk, mire valóak, hogy egyáltalán ismernénk a játékot. A csaták során a különböző effektek csak úgy záporoznak, s valami eszméletlenül jól néz ki, hogy a terran lézerágyúk nyomán a zerg egységek elégnek, majd elporladnak. A modern grafikai köntös mégis a szürcsögő szörnyszülötteknek jött a legjobban: végre igazán átjön a képernyőn, mennyire undorítóak, nyálkásak és félelmetesek valójában.
 

Szóval, grafika kipipálva. A másik dolog ami azonnal fel fog tűnni mindenkit, az a világot büntető zene, a főmenüben és a játék alatt is. Ehhez nagyon nincs mit hozzáfűznöm, egyszerűen mestermunka mindegyik, csak úgy, mint a hangeffektek. Minden a helyén van, az egységeik hangjai és beszólásai zseniálisak, a hangulat lenyűgöző. Szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni az interfészről és a kezelhetőségről is: a Warcraft 3 után hatalmas megkönnyebülés, hogy az SC2 végre támogatja a szélesvásznú monitorokat, így a képernyő közepére húzott kis négyzetben kell játszani. Ennek megfelelően a kezelőfelület tágas, átlátható és kényelmes, az új egységportrék pedig csodásan sikerültek. Tehát ahogy azt vártuk, a prezentáció minden szempontból abszolút tökéletes és felülmúlhatatlan.
 


A játékmenet alapvetően maradt a régi, azzal a különbséggel, hogy minden faj kapott temérdek új egységet, melyek vagy tényleg teljesen újak, és a már egyébként is tágas repertoárt bővítik, vagy korábbi unitok továbbfejlesztései, de akadnak olyanok is, melyek leváltották régi társaikat. Mindez, kombinálva rengeteg új képességgel azt jelenti, hogy mindenki még csak most kísérletezi ki. hogy milyen taktikákat érdemes használni. A protossok például kaptak egy olyan kegyetlen képességet, amit úgy hívnak, hogy warp-in, és a lényege, hogy az alap Gatewayt (azaz a barakkot) átalakíthatjuk Warp Gate-té. ami aztán nem csak legyárt egy adott egységet, hanem képes azt azonnal oda teleportálni a pálya bármely pontjára, ahol van pylon térerőnk. Mondanom sem kell, mennyire aljas dolgokat lehet ezzel kezdeni. Ráadásul az egyik új repülő egységük, a Warp Prism még ezt is egyszerűbbé teszi: nem kell pylont építenünk, ez a kis gép ugyanis bárhova odarepül, s megállítva pylon erőteret generál, így gyakorlatilag a legextrémebb helyekre teleportálhatjuk oda Dark Templarjainkat. Szintén hasznos képesség a főépületből rendelhető gyártásgyorsítás, ami minden épületünkben 50%-kal meggyorsítja az egységek elkészülését, egy bizonyos ideig.  
 

A legnagyobb változásokon talán a Zerg ment át. Továbbra is minden egységes a főépületből tudunk megteremteni, lárvákon keresztül, s továbbra is egy épület egy drone feláldozásával jön létre, de van egy másik alapegységünk is, a Queen, ami az első résszel ellentétben itt egy alapból gyártható, támogató képességekkel rendelkező lény. Ő tud például olyan tumorokat lerakni, mellyel terjeszthetjük az épületek alapjául szolgáló nyálkát, így az előddel ellentétben az ezt terjesztő épületekért már nem kell külön munkásokat beáldoznunk, az egész folyamat sokkal gyorsabb és egyszerűbb lett. A Queen másik hasznos képessége, hogy rövid időre fel tudja gyorsítani a főépület lárva termelését, így ha okosan használjuk, irdatlan mennyiségű egységet gyárthatunk le pillanatok alatt. Az zerg egységek továbbra is képesek elbújni a föld alatt, s az egyik legszemetebb harcosuk, a Roach, egy fejlesztés után még mozogni is képes ott, így a protoss warp-inhez hasonló, abszolút mértékben aljas húzásokat vihetünk véghez velük.
 

A terranok nem rendelkeznek ezekhez hasonló, szivatós lehetőségekkel, cserébe viszont kiváló pályakontrollt tudnak elérni a klasszikus, főépületből hívható szkennerrel és az új, nagy hatótávolságú radarral. Utóbbi kis ikonokkal mutatja az ellenséges csapatmozgásokat, egy viszonylag hatalmas átmérőjű körben, ám a minimapon az ellenség is látja ezt a bizonyos kört, s el tudja kerülni. Az egyik legkirályabb új egységük a Thor, ami egy akkora lépegető, mint ide Balaton Zamárdi-alsó, és amellett, hogy képes légi- és földi egységeket is támadni, ha a spéci 250mm-es ágyújával célba vesz valakit, annak rövid úton -szó szerint- lőttek. Ezek mellett persze megmaradt a klasszikus siege tank és ghost vonal is, kiegészítve egy rakás, kiválóan használható újdonsággal. Nem marad el régi barátunk, a Battlecruiser sem, s ugyanúgy használhatjuk a híres Yamato ágyút is, ellenfeleink legnagyobb örömére.  
 

A pályák közül néhány az eredeti Starcraft klasszikus terepeinek remake-je, míg akad sok teljesen új is. A fejlesztők majdnem mindegyiken elhelyeztek olyan pontokat, melyeket kontrollálva (közel kell menni hozzájuk) némi előnyhöz juthatunk: például a Xel’naga torony elfoglalását követően egy hatalmas részt belátunk a pályából. Ezek mellett találhatunk spéci, nagyértékű kristálymezőket is, melyekből sokkal több pénzt bányászhatunk ki, mint a sztenderd bázishelyeknél található lelőhelyekből. A pályák mindegyike abszolút kiegyensúlyozott és már most a végletekig csiszolt, a hátralevő béta időszak alatt pedig ez még csak javulhat -bár őszintén nem tudom, hova. Ráadásul mindegyik fergetegesen jól néz ki, és félelmetesen részletgazdag.
 

Habár csak a multiplayer lehetőségekbe nézhettünk bele, az már biztos, hogy a Starcraft 2 egy eszméletlenül jó játék lesz. Nagy a felelősség, hiszen a világ legnagyobb e-sport termékét kell folytatni, így abszolút nincs hely hibázni. Hosszú oldalakon keresztül írhatnánk még az új egységekről, épületekről, képességekről, apróságokról, de akkor olyan nagy lenne a cikk, hogy lelógna a képernyőről. A későbbiekben még mindenképpen visszatérünk az SC2 bétára, legalább egy videó erejéig, hiszen jelenleg még éppen csak, hogy elkezdtük kapizsgálni a mélységeit, lehetőségeit. Mert amellett, hogy irdatlanul pörgős, lenyűgözően látványos, profin tálalt, bizony olyan taktikai mélységek vannak benne, amiket jelenleg még a profibb játékosok sem tudnak kihasználni. Ritka, hogy egyszerűen nem lehet belekötni valamibe, úgy, hogy ráadásul az a valami még béta. A Warcraft 3 óta nem készült ehhez fogható RTS, s nagyon úgy tűnik, hogy a Blizzardon kívül már mindenki elhagyta ezt a klasszikus vonalat. Ami talán érthető is, mert ezzel nem lehet versenyezni. Nincs rá esély.

58 komment - szólj hozzá!