Napoleon: Total War

Habár a franciák csigát esznek, egész nap vörösbort vedelnek, Peugeot-val terrorizálják a világot, s azonnal feladták mindenüket, amikor mintegy 70 éve a németek átugrottak nyaralni, s egy kicsit túlzásba vitték a bulizást, azért volt a történelemnek egy időszaka, amikor úgy érezhették, hogy ők a janik. Napóleon elhozta a háborút Európába, így jogos címszereplője az új Total War játéknak.

A Creative Assembly játéksorozata pár hónap híján tíz esztendeje indult, s azóta megállás nélkül érkeznek az újabb és újabb részek, melyek helyenként komolyabb változásokkal, helyenként csak finomhangolásokkal szolgálnak, ám az kétségtelen, hogy egytől egyig sikeresek. A tavaly megjelent Empire után a rajongók ismét valami forradalmibbat vártak, habár jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hova lehetne még fejleszteni azt a szériát, ami már több éve szinte mindent tökéletesen csinál. Persze, közben megjelent egy King Arthur, ráadásul magyar kezek közül, valamiért mégis úgy gondolom, nem lesznek közvetlen ellenfelei egymásnak. Az Artúr király kalandjait feldolgozó anyag ugyanis túlontúl összetett és komplex, s nagyon sok időt kell belefektetni ahhoz, hogy igazán elkezdjük élvezni. Viszont ha sikerült belemerülnünk, akkor rájövünk, hogy egy mestermunkáról van szó, semmi kétség.


A Total War ezzel szemben mindig is valamelyest könnyebb volt. Persze azért azt sem mondhatjuk, hogy olyan egyszerű lenne, mint egy pohár víz, hiszen kidolgozott diplomáciai rendszerrel, birodalomfejlesztéssel és csapatmenedzsmenttel is rendelkezik, inkább úgy értem, hogy mindezt barátságosabb formában tálalja, a megtanulásához szükséges idő nem annyira vészes, mint a King Arthur esetében. Egy-két óra után már egyáltalán nem is kell félnünk a játékrendszertől, míg a magyar NeoCore Games fejlesztését tolva még fél nap után is csak sikongattunk, mintha Cash bátyánk ugrálna az ablak előtt meztelenül. A Napoleon nem okoz csalódást: habár teljesen az Empire alapjaira építkezik, az új többjátékos móddal hosszú hetekre, hónapokra lekötheti a rajongókat.


Kezdjük a rögtön a történettel: a játékban három plusz egy kampány áll rendelkezésünkre, amiből a plusz egy az oktatómód, s kis drága Bonapartét egészen gyerekkorától kezdve terelgethetjük. A sztori egyébként a korábbi Total War címektől eltérően most viszonylag jobban kibetonozott úton zötyög, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne lehetőségünk szabadon cselekedni, de Napóleon hadjáratainak egyes fontosabb állomásait mindenképpen el kell érnünk. Ezért a fejlesztők sokkal többször nyúlnak a scriptelés eszközeihez, s most egy valamelyest részletesebb, jobban elmesélt, lineárisabb történetet kapunk, amit én egyébként egyáltalán nem bánok. Egyedül az újrajátszhatóságnak árt egy kicsit, hogy rögtön az adott kampány elején tudjuk, hogy ha itt kezdtünk, akkor majd ide biztos eljutunk, s a végén pedig mindenképp ott fog befejeződni, ahol. Ezen pontok között azonban cselekvőképességünk továbbra is egészen szabad, így, habár a Creative Assembly eltért a korábbi Total War anyagok teljesen nyitott végű küldetéssorozataitól, azért nem kell kétségbeesni.


A játékmenet egyébként semmit nem változott, továbbra is két fő részből tevődik össze: a világtérképen folytatott műveleteinkből, és a háromdimenziós taktikus csatározásból. Kezdjük az elsővel. A diplomácia és a politikai döntéseink talán még fontosabbak, mint eddig, hiszen Napóleon mindig is az okos és furfangos szövetségeivel, s karizmatikus vezetői képességeivel tudott gyors győzelmeket aratni. Mint ahogy maga a logisztika is nagyon sokat számított a derék francia hadvezérnek, ennek megfelelően nem buta dolog, ha mi is rendesen odafigyelünk a hátországra. Folyamatosan fejleszthetjük az infrastruktúrát, amivel gyorsíthatunk csapataink mozgásán, illetve megmaradt a városokban felhúzható épületek garmadája is, amelyekkel megnyerhetjük a lakosság kegyeit, illetve új haditechnológiák birtokába juthatunk. Egyedüli bevételforrásunk itt már csak a pénz lesz, amihez két úton juthatunk: az elfoglalt területeken adót szedhetünk, illetve forszírozhatjuk a kereskedelmet is. Az egész persze továbbra is a jól bevált körökre osztott rendszerben zajlik, aminek köszönhetően semmit nem kell elkapkodnunk, birodalmunk minden egyes fontos döntését alaposan megrághatjuk.


A Total War játékok lényegét azért mindig is a hatalmas harcok képezték, s nincs ez másképp a Napoleon esetében sem. Ezek a gigantikus, taktikus ütközetek továbbra is a legjobbak és leglátványosabbak, amit hasonló stílusú anyagban valaha láthattunk, s habár a King Arthur grafikáját tekintve nagyon erős, összhatásban nekem az új Total War mégis jobban bejön. Ami a használható egységeket illeti, mindegyik maximálisan történelemhű, csak úgy, mint a harcok menete. Ez viszont magával vonja azt is, hogy a Napoleon nem olyan nagyléptékű, mint az Empire: nincs annyiféle különböző egységtípus, illetve a csatározások is valamivel kisebbek. Amiben viszont továbbra sem remekel a játék, az a mesterséges intelligencia. Habár jobb, mint eddig, összességében azért még mindig erősen korlátolt, s amennyiben kicselezzük az alapvető scriptjeit, úgy eléggé bugyután reagálja le a helyzetet. Ráadásul az olyan, időlimites pályákon, ahol például a védekező csapat egy bizonyos idő eltelte után nyer, egyszerűen körbe-körbe tudjuk kite-olni (azaz futni előle, miközven ő üldöz minket), s így egy idő után biztosan nyerünk.


Amiben viszont abszolút előrelépés a Napoleon a többi Total War címhez képest, az a többjátékos üzemmód, ami közel tökéletesre sikerült. Ezúttal már nem csak egyszerű csatákat vívhatunk egymás ellen, hanem teljes kooperatív kampányt nyomhatunk le, ami egészen új szintre helyezi a játékot. Persze a körökre osztott rendszer kissé kellemetlen, hiszen így amíg a másik játékos köre tart, addig mi malmozunk. Legalábbis az eddigi hasonló anyagokban mind így volt, de a Creative Assembly még ezen is próbált fejleszteni: amíg a másik játékos az ügyeit intézi, mi például beállíthatunk építési sorrendeket, így a saját körünk is rövidül, hiszen később ezekkel már nem kell foglalkozni, aminek köszönhetően pörgősebben halad az egész. Ráadásul a játék azt is megengedi, hogy irányítsuk az ellenfél seregét az ütközet során, ami ugye kicsit érdekes, amikor elvileg kooperatív szeretnénk nyomulni. Mindez azonban még semmi: lehetőségünk van azt is beállítani, hogy az egyjátékos kampányunkba bármikor beugorhasson egy másik játékos, s irányítsa a gép egységeit, kissé megnehezítve (vagy épp megkönnyítve) helyzetünket!


A Napoleon kicsit a fű alatt jelent meg, annyi nagy sztár érkezett most egymás után, hogy el is feledkeztünk róla. A SEGA lassan évente adja ki a folytatásokat, a Creative Assembly pedig látszólag törhetetlen lelkesedéssel gyártja az újabbnál újabb Total War anyagokat. Mindig meglep, hogy ez a játék továbbra is mennyire életképes, s habár a formula már évek óta ugyanaz, a kisebb-nagyobb fejlesztéseknek hála még mindig a stílus csúcsán tud maradni. Pontozását tekintve nem sorolhatjuk a legnagyobb klasszikusok közé, egy egész picit lelketlen, s akadnak kisebb-nagyobb hibák is, valamint a King Arthurt sem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül. Ettől függetlenül ez a játék okos, megfelelően összetett és meggyőző, pont, mint Napóleon harci taktikái a valóságban. Meg szép is, csak az elrontotta volna az előző hasonlatomat.