Skate 3

Úgy néz ki, a Skate-ből is évente kapunk majd új részeket, de egyelőre nem bánjuk, mert látszólag még tart a lelkesedés, mind az EA-nél, mind pedig a Black Boxnál. A harmadik Skate-játékon azonban ennek ellenére is látszódnak a fásultság jelei, noha fiatal tinédzserkorunk óta minden vágyálmunk az, hogy saját gördeszkás csapatot alapítsunk.

Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy a 2007-es Skate elsöprő sikerét nem lovagolja majd meg újra és újra az Electronic Arts, mert igenis megfogja: az első rész óta minden évben ezt teszi, 2008-ban megjelent a Nintendo-exkluzív Skate It, majd egy évvel később a Skate 2, és most itt a harmadik rész. Mindenképpen jó jel, hogy – bár megtehette volna - a fejlesztő nem ült az évek óta lejtmenetben haladó Tony Hawk széria felett aratott babérokon, s az új részben is tetemes mennyiségű újdonságot kaptunk, nagy kár azonban, hogy sok minden nem változott, és így a legelső Skate hibáit sem sikerült kijavítani, pedig azóta eltelt... mennyi is? Ja, megvan: három év.


A Skate 3 is (ez már-már hagyomány) élőszereplős intróval indít, a kórházas és börtönös jelenet után egy gördeszka-gyár mindennapjait kapták lencsevégre: már a lap alapanyagául szolgáló fenyőfa kivágásától nyomon követhetjük, hogyan készül el kedvenc négykerekűnk – természetesen mindezt a játékban szereplő deszkások (lásd a keretes írásunkat) közreműködésével. A látszólag kommersz felütés mögött a játék és egyúttal névtelen hősünk személyes története áll: az eddigi utcagyerekből igazi nagykutya vált, aki Port Carvertonba megy, hogy felfutassa a saját deszkamárkáját. A játékos és újonnan toborzott csapata elsősorban a promócióban vállal szerepet, a bevétel növeléséhez ugyanis ott kell lenni a város reklámtábláin, szerepelni kell az újságokban és lehetőleg minél több rangos versenyen kell helytállnunk.


A sztori első blikkre olcsó, de gördeszkás játékhoz pont elmegy, ráadásul kiválóan megmagyarázza, hogy miért megyünk másik városba, miért szerződtetünk magunk mellé csapattársakat, és miért kell még egy rakás olyan dolgot csinálnunk, amit eddig nem. Amellett, hogy a játék elején újra karaktert kell készítenünk (nevet adni neki, felöltöztetni, izomzatot vagy hájat rátenni és szőrzetet növeszteni), az első csapatunkat is meg kell álmodnunk: ki kell találnunk a nevét és logót is választanunk kell hozzá. Innentől kezdve pedig a csapatért teszünk mindent: nincs olyan, hogy te, csak olyan, hogy mi - minden feladat, amit megcsinálsz, közvetlenül kimutatható lesz a gördeszka-eladásokban. Márpedig ha az eladások nőnek, egyre több tagot tudunk felvenni magunk mellé, így legfeljebb öten tudjuk róni Port Carverton utcáit, igaz, fizikailag ez csak a csapatos versenyek során valósul meg, egyébként pedig mindig szólóban hajtjuk a deszkát.


Port Carverton a gyakorlatban tényleg egy másik város, azonban stílusában még mindig San Vanelonára emlékeztet. Tipikus kaliforninai nagyvárost kapunk ezúttal is, bel- és külvárossal, egyetemi kerülettel, ipari környékkel és kikötővel. Kiváló terep ez a magunkfajta suhancoknak, tele izgalmasnak tűnő korláttal, padkával és leengedett medencével. A város mindig tartogat felfedeznivalót, és miután természetesen most is odamegyünk, ahova akarunk, érdemes is felkutatni a legjobb deszkás helyeket. Az új részben sokkal fontosabb szerepet kap, hogy magunkat adjuk egy-egy fotó vagy videó elkészítésekor: ha megtaláltuk a legszimpatikusabb objektumot, magunk helyezhetjük el a kamerát, hogy az lencsevégre kapja valami dögös trükkünket. Utána pedig jöhet a szokásos válogatás: a képekből kiválaszhatjuk a legfaszábbat, majd némi retusálás utána küldhetjük is a sajtós kollégáknak publikálásra.


A feladatok többnyire ugyanazok maradtak, apróbb módosításokkal lehet csak találkozni, s ezek is jórészt a játékélmény fokozását szolgálják. A szokásos fotózás, videózás mellett versenyekre kell járnunk, ahol az adott helyszín adta lehetőségeket kihasználva kell minél több pontot gyűjteni vagy éppen minél durvább trükköket bemutatni. Még mindig lehet gyorsulási versenyen is indulni (a mostani pályák talán még betegebbek, mint eddig), és megmaradt a kötelező Hall of Meat szekció is, ahol több tíz méter magasból leugorva kell változatos módon a földbe csapódni. Minél többet forogsz, minél látványosabban érkezel meg, minél több csontod törik el és minél szánalmasabban vergődsz a földön, annál több pontot fogsz kapni. Beteg, de ritka élvezetes játékmód. Olykor a sztárdeszkásokkal is le kell állni pacsizni, el kell kísérni őket ide-oda, le kell őket nyomni egy 1UP játékban vagy csinálni kell nekik valami ütős videót.


A játékmódok többsége a csapattársakkal együtt is játszható, és így az online multiplayer és a kooperatív játékra is ráerősítettek a készítők. A csapatos versenyek során értelemszerűen összeadódnak a csapattársak által gyűjtött pontok, de az egyjátékos módban ne bízzuk a sikert a többiekre, mert gyakorlatilag a lottót könnyebb megnyerni, mint kitalálni, hogy az adott körben hogyan fog teljesíteni a gép által irányított társunk. Olykor nagyon jól megy nekik, olykor pedig nagyon bénák, s a legnagyobb baj az, hogy mindez teljesen random módon változik, mi még csak közvetve sem tudjuk befolyásolni a teljesítményüket: kitalálhatjuk, hogyan nézzenek ki, beállíthatjuk a deszkájukat, de ennyi – a többi a mesterséges intelligenciára van bízva, ami ezúttal is borzasztóan sikerült. Az egy dolog, hogy a járókelők mindig ott csoportosulnak, ahol mi akarunk deszkázni, mert ők legalább félre ugranak, de a csapatos versenyek minden szempontból gondoskodnak majd arról, hogy öregedjünk pár évet. Ilyenkor általában össze vagyunk eresztve, mindenki átesik mindenkin, senki sincs tekintettel a másikra (már pedig a Skate-fizikát ismerjük: ha állóhelyzetben ráfordítjuk a deszkát a mellettünk elhaladóra, már óriási zakó lesz belőle), szóval a csapattársak szerencsétlenkedése csak a jéghegy csúcsát jelenti. Bugból is van bőven, a gép által irányított deszkások nálam nem egyszer ragadtak be, olyan is előfordult, hogy a kolléga egy helyben várta meg a rendelkezésére álló másfél perces kör végét – de legalább én nyertem.


Éppen ezért érdemes inkább a többjátékos módokat erőltetni, már csak azért is, mert az új Skate esetében érezhetően javult az online játékélmény. Klánszerűen csapatokat alapíthatunk, majd kihívhatunk más bandákat néhány kör erejéig, s gyakorlatilag minden játékbeli kreálmányunkat megoszthatjuk a többiekkel, természetesen ezt is jutalom deszkaeladások fejében. Három új játékmódot kapunk az online részhez is: a  1UP során körülbelül húsz másodperc alatt felváltva kell rekordokat felállítanunk, győzni pedig az fog, aki olyan durva kört csinál, hogy a másik már nem tudja megdönteni. A Dominationben az a csapat nyer, amelyik több padkán, korláton és más helyen tud trükköt csinálni, míg az Own the Lotban kapunk egy csinos listát, rajta egy csomó feladattal – a cél idő alatt teljesíteni mindet. Emellett megemlítjük, hogy a sokak által utált S.K.A.T.E. mód már csak online játszható – szerencsére, mert a gépi ellenfeleket vagy képtelenség volt leutánozni, vagy előre tudtuk, milyen trükköket nem tudnak utánunk csinálni.


A játékba végre bekerült egy szerkesztő mód is, ahol saját skate-parkunkat álmodhatjuk meg. A parkok a város különböző pontjain vannak szétszórva, és már alapból is kész állapotban vannak, de mindent kötetlenül átalakíthatunk bennük, korlátozás szinte csak annyi van, hogy a park területén belül maradjunk. A szerkesztővel lerakható pályaelemeket a karrier mód során oldhatjuk fel, idővel gyakorlatilag bármit megépíthetünk, amit kint láttunk. Ajánlom mindenki figyelmébe ezt az editort, nekem nagyon tetszett és kiválóan használható kontrollerrel is. A Skate 3 városa tényleg szép meg minden, de a saját parkjainkban végre kötetlenül deszkázhatunk, senki sem fog zavarni.


Általában nem szoktuk megemlíteni, de most kivételt teszünk: a Skate 3 oktató módja is alaposan megváltozott, sokkal érthetőbben magyarázza el a játék irányítását, mint a korábbi részeké, sőt ezúttal minden praktikát feltárnak előttünk – persze csak ha szeretnénk -, nem kell játék közben kotorászni a Trick Guide-ban a legalapvetőbb mozdulatok után. Az interpretálásában pedig hatalmas szerepet játszik Jason Lee, a My Name Is Earl sztárja, aki nem csak a különösen idiótán kinéző szerelésével, hanem néhány vicces mondatával is vidám perceket ígér a játékosoknak. Fontos még megjegyezni, hogy a Skate 3 már nehezíthető, noha eddig is a legélethűbb deszkás játékról beszéltünk: a hagyományos normál játékmódon kívül van egy könnyített és egy nehezített szint - utóbbi esetében már tényleg meg kell szenvednünk a jó pontokért, sokkal nehezebb a durvánn trükköket előhozni, miután kisebbeket tudunk ugrani és lassabban is forgunk. Veteránoknak azért érdemes kipróbálni. További nehezítés, hogy a feladatokat két különböző szinten hajthatjuk végre: a szokásos Own It mellett, megjelent a Kill It kihívás is, amelynek teljesítése sokkal brutálisabb trükköket követel meg.


A mesterséges intelliencián kívül volt még néhány apróság, ami nagyon zavart, például a Skate 3 kifejezetten sokat tölt. A várost ugyan egyben fogjuk megkapni, ha szabadon körözünk, egyszer sem szakít félbe bennünket a töltő képernyő, viszont a feladatok előtt olykor hosszú másodperceket kell várni a kezdésig, ami annak fényében különösen idegesítő, hogy maguk a versenyek sem tartanak sokáig – sok kicsi pedig sokra megy, egy idő után baromi idegesítő a szinte állandó töltögetés, ezért az előzetes telepítést is mindenkinek csak ajánlani tudom. A játék motorja is régi már, a látvány jóformán semmit nem változott az első rész óta: az animációk ugyan érezhetően finomodtak és új trükkök is vannak, de maga a látvány már nem olyan szép, a deszkásunkon kívül gyakorlatilag mindenre ráfért volna némi polírozás. Külön kiemelném, hogy a bokrokat a Black Box még mindig két „papírlap" összeillesztésével tudta le, pedig ez már tíz éve sem volt divat. A fizikának is van katasztrofális pillanatai, Daks mumusa mindig a szánalmas esés volt – hogy ne legyen olyan jó neki, ebből is jutott bőven.


A soundtrack megítélése az egyik legszubjektívebb szempont a tesztben, de halkan azért megjegyzem, nekem annyira nem tetszett, játék közben a számok felét kikapcsoltam a beállításoknál. Kevés ismert névvel találkoztam, ennek ellenére úgy érzem, hogy maga a válogatás igazságosan sikerült: a duplázós metáltól az egészen laza rapig mindent kaptunk, még country is van. A Skate 3 összességében nem sikerült rosszul, még mindig kifejezetten jó a játékkal játszani, de megvannak a maga hibái, súlyosbító körülmény pedig, hogy ezeket már évek óta felrójuk neki. Most egy barátságos, „majdnem nagyon jó" pontszámot kap, de legközelebb meg sem állunk a közepes értékelésig.