Green Day: Rock Band

Huszonhárom esztendő, 1990 óta változatlan felállás, több mint 65 millió eladott lemez nyolc albumból, egy rockopera és több tucat megnyert díj, köztük négy Grammy. Néhány érdekesség számszerűen a Green Dayről, amely alapján érthető, hogy a Harmonix a kaliforniai punk rock zenekarnak is csinált egy saját játékot.

Persze az előző  The Beatles: Rock Band után az új rész minden szempontból éles váltást jelent, többek között azért is, mert a fenti számok még csak messziről sem közelítik meg a gombafejűek teljesítményét, ugyanakkor a mai, gyorsan változó poppiacon igenis dicséretes eredmény, hogy a srácok egyáltalán még léteznek és új ötletekkel próbálják fenntartani és bővíteni a rajongótáborukat. A Green Dayt lehet utálni, mert nem is igazi punkok, a közönségük – mint mondják– főleg tinilányokból áll és mert két évtizede ugyanazt a három akkordot nyomják le az emberek torkán, ugyanakkor a sikerük vitathatatlan, őket nem rakta össze egy producer sem, a saját kreativitásuk és energiájuk miatt figyeltek fel rájuk, és emelték őket magasba. Különben is, ha nem lenne Green Day, milyen betétdalokat kapna a száznyolcvankettedik Amerikai Pite?


Talán érezhető, hogy én szimpatizálok a zenekarral, minden számukat hallottam már, és akad egy-két örök favorit nóta, amit sem én, sem pedig a lemezlejátszóm nem tudunk megunni. Ha arról van szó, én is inkább a régebbi klasszikusokat hallgatom, de az új lemezeket sem tartom különösebben rossznak. A Green Day: Rock Band válogatása nem sikerült rosszul, igaz, tökéletesnek sem nevezném, ami egyébként első körben nem a fejlesztők sara. Az új játékba a srácok összes slágere bekerült jóformán, az 1994-es Dookie-val való sztárrá válás óta minden fontosabb számukat megtaláljuk itt. Az először mainstream sikert hozó Dookie így például teljes egészében felkerült, de hiánytalanul kaptuk meg a két legutóbbi lemezüket, American Idiotot és a 21st Century Breakdownt is – illetve majdnem. A legújabb albumról ugyanis hat nóta (21 Guns, Know Your Enemy, East Jesus Nowhere, Last of the American Girls, Viva La Gloria és Christian's Inferno) már korábban megjelent DLC-ként, így ezek már nem részei az új válogatásnak, külön kell őket letöltenünk őket, pénzért természetesen. Ezt a rossz pontot leszámítva (illetve hozzátéve azt, hogy a Warning, a Nimrod és az Insomniac is képviseltetik magukat fejenként 2-3 számmal), egész jó válogatásról beszélhetünk, viszont az biztosra vehető, hogy meggyőző csak a rajongók számára lesz.  


Sajnos el kell ismerni, hogy a Green Daynek sosem volt erőssége a változatosság, így sok a hasonló szám a felhozatalban, ami azoknak a játékosoknak, akik kívülállóként esnek neki a programnak (feltételezzük, hogy kifejezetten egy új Rock Band rész miatt képes lesz valaki erre), roppant zavaró lehet a gyakorlatilag folyamatosan ismétlődő zene. Időnként persze egy-egy nótát sikerült néhány latinos vagy keleties dallammal megbolondítani, de azért picit ciki, hogy a srácok ezt is elsütik az összes albumukon. A fent leírtak játék közben ténylegesen is megnyilvánulnak: a számok alatt a gitárosoknak lényegében mindig akkordozniuk kell, durva, esetleg hosszú szólók nincsenek, így a készítőknek sem volt sok választásuk, és nem igen tudták variálni a játék dalainak kottáját. A Green Day: Rock Band gitárral egyáltalán nem nehéz játék, javaslom, hogy a szokottnál nehezebb szinten vágjon neki mindenki, különben kihívásból sem lesz túl sok. A dob és az ének már más tészta, előbbit inkább fárasztónak tartom (ugye a Green Day számai között jellemzően sok a pörgős dobtéma, némelyik pedig igen hosszú is tud lenni), az utóbbi… Nos, az utóbbi rész számomra értékelhetetlen, mert a Gamekapocs stáb tagjai közül csak InGen tud énekelni, de ő is csak részegen. Mindenesetre énekelni továbbra is lehet, akár többen is, ha ezt az adott szám megengedi: ilyenkor háttérvokálosok is csatlakozhatnak a bandánkhoz.


A dallista kizárólag Green Day számokból áll, a bandaspecifikus Rock Band játékok okosan nem erőltetik a válogatás felhigítását más előadók nótáival. Láttuk, hogy a Guitar Hero: Van Halen esetében ez nem sült el maximálisan jól, mindenesetre most mégis azt mondom, hogy a Green Day mellé nem ártott még volna valami extra. Ami viszont a track listtel szemben abszolút meggyőző, az a játék hangulata és az elérhető helyszínek. Utóbbiból nagyon kevés van ugyan, mindössze csak egy raktárépületben, az angliai Milton Keynesben és az oaklandi Fox Theaterben léphetünk fel, viszont szinte minden nótához egyéni koreográfiát kapunk. A srácok virtuális másai eleve minden helyszínen máshogy néznek ki: a kilencvenes években színes hajjal, tucatnyi piercinggel és fülbevalóval játszottak béna göncökben, később pedig váltottak feketére, inget vettek fel és nyakkendőt hozzá, szóval valamivel elegánsabban és stílusosabban álltak ki a színpadra. Emellett számos különböző módon bújnak elő a koncert kezdetén, integetnek, ütik a levegőt és felállnak a dobszékre, a számok közben pedig abszolút a dalhoz igazodva mozognak (nem gitároznak a szám elejétől végéig, hanem leállnak, ha a zene is leáll), ráadásul olykor tűzijátékkal és lángcsóvákkal kápráztatják el a közönséget. Nem csak a virtuálisat, minket is. Baromira meglepődtem, mikor zenélés közben azt láttam, hogy a színpad szélére felmászott egy rajongó, majd onnan vetette be magát a közönségbe, vagy amikor a tömeg velem kántálta a refrént és közben öngyújtózott – nyilván ezek a jelenetek előre meg vannak rendezve minden számhoz, és idővel kiismerhetők, de nagyon sokat dobnak a játékélményen, ráadásul házibuliban, tisztességes technikai körülmények mellett ez szintén hangulatfokozó tud lenni.


Ami ront egy picit az összképen, az kétségkívül a grafikai motor. Sajnos a Rock Band fölött is eljárt már az idő, csak bízni tudunk benne, hogy a harmadik rész kap egy diszkrét ráncfelvarrást. Persze a külcsín nem (csak) a játékosnak fontos, hiszen ő általában a lefelé száguldó színes téglákat próbálja meg kivégezni, viszont a buliba hívott közönségünknek már rombolhatja az illúzióit, ha baltával faragott és sután mozgó karaktereket kell bámulniuk, akik mintha a gitárt sem tudnák rendesen megfogni. Nyilván egy olyan játék esetében, ahol ismert szereplőket látunk a képernyőn, ez kétszer annyira kiábrándító tud lenni. A Harmonix jellemzően mindenféle effekttel próbálja torzítani a képet, hogy elfedje a hiányosságokat, a közönség például olykor alig-alig vehető ki részletesen, az emberek rendszerint arctalanok és sötétben vannak. Persze mindez csak kukacoskodás, azért jelzésértékkel fontosnak tartottam leírni, hogy haladni kell a korral ilyen téren is.


A játékmódok terén nincs sok újdonság, zúzhatunk gyorsan, párosan egymás ellen és karriert építve is: utóbbi esetében végig kell rombolnunk az összes számon, majd a megfelelő teljesítményünkért járó (három vagy öt csillagos tökéletességgel kell eljátszani a dalokat) kreditekért feloldhatjuk az ún. kihívásokat, ahol valamilyen spéci feladatnak – például játszd ezt meg ezt a számot egymás után, összesen iksz csillagra – kell megfelelnünk. Ha sikerül, extrákhoz jutunk: a krediteket a srácokról készült fotókra válthatjuk be, míg a kihívásokért „díjak" járnak, amelyek voltaképpen különféle videófelvételeket rejtenek a Green Day koncertjeiről, turnéiról. Számomra ezek annyira nem voltak motiváló tényezők, de biztosan akad olyan fanatikus, akinek könnybe lábad a szeme miattuk és hálát ad az égieknek, amiért ezeket még megnézhette, mielőtt megvette a Rock Band 3-at – vagy urambocsá' eretnekként a Guitar Hero: Warriors of Rockot.


A Green Day: Rock Band nagyon hangulatos darab lett, pontosan ezt vártam tőle a zseniális Beatles-játék után. A körítés és a hangulat óriási, ne sajnáljátok a hangfalrendszertől a kakaót, mert csak ti isszátok meg a levét, a szomszéd pedig egyszer úgyis kibírja, hogy végig kell hallgatnia a fél Green Day diszkográfiát. Persze csak kis túlzással, a dallistának vannak hiányosságai, de szerethető (na meg egy-két sör után mi nem az), de nem árt ha a tisztában vagy azzal, hogy mennyire fekszik nálad a Green Day zenéje. Ha nem igazán, akkor valószínűleg nem ezért a játékért fogod megszeretni.