Mafia II teszt

A mai napig a Mafia a világ legjobb bűnöző-szimulátora. Ezt nem annak köszönhette, hogy tökéletes volt, sőt. Mégis, egyedi hangulata, remek grafikája, emlékezetes karakterei és ütős története példamutató volt 2002-ben. A probléma csak annyi, hogy a folytatása is leragadt a nyolc évvel ezelőtti színvonalon.

A Mafia a csehországi Illusion Softworks stúdiójában készült, s igazából a srácok előtt egyetlen komolyabb projektet tudtak befejezni, a háborús Hidden & Dangerous-t. Többek között ez is tette naggyá a GTA 3 előtt pár hónappal megjelent gengszterjátékot: egy kissé tapasztalatlan, de lelkes brigád alkotta meg, akik beletették szívüket-lelküket a gyermekükbe. A Mafia olyan dolgokat vállalt be, amit a nagy, profi nyugatiak biztos, hogy sosem mertek volna: iszonyatosan nehéz volt, sokszor már-már könyörtelen, és furcsa módon, ez mégis a játékmenet előnyére vált.  Sajnos, ahogy az Illusion Softworks beolvadt a nagy 2K családba, igazi „profivá” vált, úgy veszett el a folytatásból minden, amiben nyolc évig reménykedtünk.


A Mafia 2 története egy Empire Bay néven futó amerikai városban játszódik, mely gyakorlatilag egy picit átalakított New York, annak minden fontos elemével: kikötő, kínai negyed, olasz negyed, belváros és a többi. Főhősünk Vito Scaletta, egy emigráns olasz család leszármazottja: édesapja egy őslúzer, anyukája pedig egy aggódógép, de legalább van egy csini húga. Nos, a sztori kezdetekor Vito egy piti rablás során lebukik, a bíróság pedig felajánlja neki, hogy a dutyi helyett inkább mehet segíteni a sereget az éppen javában zajló 2. világháborúban. Emberünk, mivel nyilván perfekt olaszból, az itáliai frontra kerül, s ott próbál a szövetséges sereg szolgálatára lenni. Itt kapcsolódunk be először igazán a játékba: kapunk egy mini-Call of Duty pályát, ahol Mussolini néhány csatlósának legyalulása után megsérülünk, így visszaküldenek minket amerikába.


Itt aztán régi barátunk, Joe siet a segítségünkre, s elintézi, hogy soha ne kelljen visszatérnünk a háborúba, helyette egy visszautasíthatatlan ajánlatot tesz: dolgozzunk inkább neki: gyors pénz, csajok, tisztelet, meg minden. Főhősünk pedig elindul a szervezett bűnözés ingoványos, sokszor sötét ösvényén. Az alapszituáció tehát jól hangzik: klasszikus maffia-sztori, elsőre szimpatikus főhőssel, megérthető helyzetekkel, s hasonlóan jónak ígérkezik a körítés is. Lenyűgöző, amikor először lépünk ki szabadon Empire Bay utcáira: elkezdünk autókázni a havas utakon, közben folyamatosan hullanak a hópihék, a rádióból szól a ’40-es évek muzsikája, s úgy tűnik, minden klappol, visszatért az igazi Mafia hangulat, megérte a sok-sok év várakozás, sőt, jobbat nem is kaphattunk volna.


Aztán ezt az érzést még erősíti a látszólag nagy költségvetés is, mely lépten-nyomon megmutatja eredményét: szépen, igényesen kialakított városrészeken keresztül visz az utunk, az in-game motorral készült átvezető animációk remekül megrendezettek, a szinkronszínészek átéléssel végzik a dolgukat, a licenszelt zenék felhozatala zseniális, a játék pedig szépen lassan elkezdi adagolni nekünk az alapvető tudnivalókat. Aztán pedig elérünk a negyedik fejezethez, és elkezdünk unatkozni. Jön az ötödik fejezet, és még mindig unatkozunk. Aztán a hatodik, és valami kezd nagyon gyanús lenni, mért még mindig olyan, mintha csak a tutorial résznél tartanánk. Aztán a tizenharmadik fejezet végén rájövök: ennyi volt; a Mafia 2 véget ért, s ez volt egész életem egyik legüresebb, legunalmasabb, legtöbb csalódással teli „játékélménye”.

Szesztilalom

Az amerikai szesztilalom volt a szervezett bűnözés kialakulásának egyik legfőbb oka. Kezdetben ugyan csak az Egyesült Állalom tagállamainak mintegy fele tiltotta meg az alkoholfogyasztást, később ezek nyomására törvénybe is iktatták, s 1920-ra már az egész államszövetségben tiltottá vált a szeszes nedűk szürcsölése. Akkor még úgy gondoltál, hogy létre tudnak hozni egy alkoholtól mentes társadalmat, ahol a munkaerő sokkal jobban és hatékonyabban dolgozik, a mámorító folyadék hatásai nélkül, ám a feketekereskedelem kiépülése és a társadalom rossz reakciója miatt végül az egész megbukott.



Először is, kezdjük azzal, hogy ez a világ leglineárisabb játéka. Azt hinnénk, hogy sandbox, és jön a fene nagy szabadság, meg a tengernyi lehetőség, de ez nincs így: mindig egyetlen küldetést kapunk, s ha teljesítettük, jön a következő. Ez alapvetően még nem is lenne olyan nagy probléma, én konkrétan szeretem az olyan anyagokat, ahol az időt nem a mászkálás veszi el, hanem a szépen adagolt érdekes missziók sorozatára kell fordítanom az időmet. De erről itt szó sincs: minden egyes feladat, amit a maffiának végrehajtunk olyan szinten unalmas és fantáziátlan, hogy ha a valóságban ilyen lenne a szervezett bűnözés, szerintem mindenki inkább elmenne tizenkétórázni a mekibe. Most komolyan, bélyegeket eladogatni a benzinkutasoknak, lopott cigit árulni az utcán, és fel-alá vezetgetni a városban, ez a nagy játék?


Mert sajnos úgy tűnik, hogy a Mafia 2-ben minden a vezetésen múlik, és minden az autózással oldódik meg, a többi csak valami körítés. De sajnos az a probléma, hogy a ’40-es / ’50-es évek gagyi csotrogányaival „száguldozni” a városban körülbelül akkora élmény, mint élve elégni egy máglyán. Fél óra alatt gyorsulnak fel százra, teljesen irányíthatatlanok, és úgy ahogy van, gagyi az egész. Igen, valósághű. Élvezetes? Egy GTA után? Nem. Mégis, ezeket az őskori hodályokat terelgetve kell eltöltenünk a játékba ölt óráink tetemes részét, miközben azon gondolkozunk: mégis hol csúszott félre ez az egész? Hol töltötte a lead designer a munkaóráit? Rendben, az autózás tehát eléggé borzalmas, mi a helyzet Mafia 2 többi területén?


Nos, itt van nekünk Empire Bay, ez a hatalmas város, ami –mint az hamar kiderül- nem is olyan hatalmas, sőt, ha a GTA 4-hez szeretnénk viszonyítani (márpedig szeretnénk, ráadásul, az sokkal korábban is jelent meg), akkor egészen kicsi, de legalább unalmas is. Ennyire élettelen várost szerintem a Midtown Madness óta nem láttam: itt csak azért vannak a járókelők, csak azért mennek kocsik az utakon, hogy valami „díszletet” adjanak a lineáris küldetések sorozatához, de egyébként semmi szerepük nincsen. Elfelejthetjük a Rockstar klasszikusának élő, lélegző településeit, ahol lépten-nyomon valami érdekességbe lehet botlani, ahol a történeten kívül ezerféle módon elfoglalhatjuk magunkat. Empire Bayben egy dolgunk lesz: követni a térképen a kijelölt utat, vezetni, míg elunjuk az életünket, végrehajtani valami unalmas feladatot a főnöknek, míg elunjuk az életünket, visszavezetni a főnökhöz, miközben újfent elunjuk az életünket, aztán hazavezetni a lakásunkba (ezen a ponton már akkora az unalom, hogy inkább kitakarítanám a szobámat), és lefeküdni aludni. Az alvás ugyanis beindítja az új küldetést, ahol a fentieket kell megismételnünk.


Nem tudom mondta-e valaki a 2K Czech munkatársainak, de ez a küldetés-felépítés már úgy ezerkétszáz éve nem divat. Ezen kívül Empire Bayben betérhetünk néhány teljesen felesleges üzletbe. Vehetünk ruhákat, ami unalmas, és amúgy is csak azért került bele a játékba, mert kétszer kelleni fog a sztori kapcsán. Vehetünk fegyvereket, ami unalmas, és semmi értelme, mert ugyanúgy felvehetjük őket a rosszfiúktól, és akkor nem kerülnek pénzbe. Aztán betérhetünk kajáldákba, ami unalmas, és semmi értelme, mert az életünk úgyis visszatöltődik a küldetések után. Beállhatunk a benzinkúthoz tankolni, ami unalmas, ráadásul szintén nincs semmi értelme. S persze tuningolhatjuk az autónkat, ami unalmas, és a változatosság kedvéért abszolút nincs értelme, ha ugyanis meg szeretnénk tartani az 5 lóerőről 6-ra húzott kanális-csónakunkat (végsebesség-növekedés 5kmh/h-ról akár 7-8km/h-ra is!), akkor el kell vezetnünk a garázsunkhoz, ami meg aztán a küldetések közbeni sofőrködés mellett annyira unalmas, hogy ahhoz képest egy puzzle kirakása a Nevadai sivatagról egy brutális adrenalinbomba. 


A rendőrök pedig csak rontanak a dolgon: ha elmegyünk mellettük 55mph-nál nagyobb sebességgel, rögtön üldözni kezdenek, míg ha kézifékkel veszünk be egy kanyart, már le akarnak lőni. Ilyenkor még több unalom vár ránk, hiszen addig körözgethetünk a háztömb körül, míg le nem kopnak rólunk, hogy végre haza mehessünk. Persze ez szintén realisztikus, legyenek csak kemények a rendőrök; de akkor az miért nem zavarja őket, ha teljesen szabálytalanul a piros lámpán átvágva balra kanyarodok egy kereszteződésben?  Az unalom és az idegesség kombinációját a Mafia 2 megpróbálja megszakítani véletlenszerűen bedobott, végeláthatatlannak tűnő lövöldözős szekvenciákkal, és verekedős részekkel. A lövöldözés szimplán csak gyenge (és persze unalmas): nem számítottam egy Gears of War szintű valamire, de ennél azért a GTA már fényévekkel előrébb jár. Alapvetően annyiról szól a dolog, hogy beugrunk fedezékbe, és onnan puttyogtatunk, harcolva a gagyi kameranézetekkel, és a válaszképtelen irányítással, és ha véletlenül kimerészkedünk, jön az instant halált okozó fejlövés. Nem egyszer fordult elő velem, hogy benyitottam egy szobába, s még mielőtt bárkit megláttam volna, kaptam a fejest, és kezdhettem a küldetést a legutolsó mentési ponttól -ami egyébként minden esetben évekkel korábbi, mint ahol éppen tartottunk a misszión belül. 


Nem javítanak a helyzeten az ellenfelek sem: intelligenciájuk nincsen, általában csak beállnak valahova, és durrogtatnak. Ha valamerre mégis mozogni próbálnak, akkor általában beakadnak a terepakadályokba, és onnantól kezdve egyhelyben futnak, így a dolog átmegy vadkacsavadászatba.


Aztán ott van a verekedés. A Prison Break játék után nem gondoltam volna, hogy valaha megélek hasonló borzalmat, de nem kellett sokáig várni, a Mafia 2 visszahozta az emlékeket. A rendszer egyszerű: egy gomb nyomva tartásával mondhatjuk emberünknek, hogy hajoljon el a beérkező ütések elől, s két másik gomb felelős a gyors-, illetve a lassú, de nagy ütésekért. Amellett, hogy -meglepő módon- az egész hihetetlenül unalmas, az ótvar kamera itt is képviselteti magát, hogy fokozza az élvezeteket. S akkor ezzel így ki is fulladt a Mafia 2 játékmenete, s mint az látható, nem akadt egyetlen pont sem, ahol akárcsak a mérce közelébe került volna. Ahogy azt már sejtitek, innentől nincs visszaút, viszont van még tovább lefelé, mert még nem végeztem!


A főszereplő, Vito ugyanis az egyik legrosszabb játékhős, akit az utóbbi években csak kitaláltak. Habár a kezdetekkor még úgy tűnik, tanult a leckéből, s a kis háborús kirándulása után nem akar újra a bűn útjára lépni, öt perc múlva már vígan veri agyon a dokkmunkásokat, akik nem akarnak fizetni a helyi górénak, s a játék hátralevő részében bármit megcsinál bárkinek, bármennyi pénzért, legyen az gyilkosság, betörés, vagy rablás. Motivációi érthetetlenek, karaktere egysíkú és unalmas. De ugyanezt tudom elmondani a többiekről is: a fejlesztők szépen lerombolták azt a mítoszt, amit a Keresztapa, és más hasonló alkotások olyan szépen felépítettek, itt ugyanis csak azt látjuk, hogy a maffia kizárólag idegbajos idiótákból áll, akik sosem tudják, mit is akarnak. Az írók persze a világ összes filmes kliséjét összehordták nekünk: hullatemetés a város szélén, csajozás a nightclubban, sniperkedés az ablakból, mindez hihetetlenül gáz, a korra és a maffiára egyáltalán nem jellemző szöveghasználattal kísérve.

Al Capone

Avagy a világ leghíresebb gengsztere. New Yorkban született 1899-ben, s 26 éves korában már a teljes chicagói alvilág felett uralkodott. Legalább ezer „alattvaló” szolgálta, de a város rendőri állományának több mint a fele is hűséges volt hozzá. Habár számos bűntette közül (többek között gyilkosságok, leszámolások is) egyiket sem sikerült rábizonyítani, ironikus módon végül adócsalással kapta el az FBI 1931-ben, majd az atlantai szövetségi börtönbe szállították, ám innen biztonsági okokból végül az Alcatrazba került. Tizenegy évet ült, s mikor kijött, már félig lebénult a szifilisztől, kissé megbolondult, majd 1947-ben egy agyvérzést és egy tüdőgyulladást követően hunyt el.



Ráadásul az első pár fejezet után a nagy költségvetés által keltett látszat is kezd szétbomlani: az átvezetők tele vannak ugrándozó, bénán animált karakterekkel, rossz textúrákkal, unalmas helyszínekkel, és egy általánosan gyér várossal. Egy hasonló, hatalmas területeket mozgató játéktól persze senki sem vár Uncharted 2 szintű grafikát, de azért ne csapjuk be egymást: a Mafia 2 sok esetben eléggé ronda, ráadásul durván optimalizálatlan is: az Xbox 360 verzió rengeteget szaggat, PS3-on pedig még rosszabb helyzet, ott ugyanis csak úgy tudtak némileg játszható sebességet elérni, hogy kiszedték a 3D-s füvet, a vértócsákat és a realisztikus ruha-animációt.


Nagyon, de nagyon sokat húzhatnám még a cuccot, hiszen például az Elder Scrolls zárfeltörős minijátékának leegyszerűsített, és persze hihetetlenül unalmas helyi megfelelőjéről még nem is beszéltem. De mindez ugyanoda visz minket: a Mafia 2 az év csalódása, és nem csak azért, mert tényleg, bármilyen mércével mérve nagyon rossz, elmaradott, félretervezett, fantáziátlan, ötlettelen és gagyi. Azért is hatalmas csalódás, mert az első rész után így cserbenhagyni a rajongókat egy hatalmas pofon. De sajnos néha pont egy nagy pofon kell ahhoz, hogy felébredjünk, és újra tisztán lássuk a rideg valóságot.

6.0

Mafia II teszt értékelés 6.0

Pozitívumok:

  • Első blikkre hangulatos, korhű város
  • Fantasztikus zenék
  • Néhány jó poén, pár humoros átvezető

Negatívumok:

  • Mindenhol uralkodó unalom
  • Borzalmasan megtervezett, ótvar játékelemek összessége
  • Hihetetlenül elavult, egysíkú, lineáris küldetésvezetés
  • Gagyi történet, hulladék karakterekkel, gyenge átvezetőkkel
  • Elavult grafika, folyamatosan leeső framerate
876 komment - szólj hozzá!