House M.D. teszt

A Doktor House receptje viszonylag egyszerű, hiszen a sorozat írói csak fogták a létező legritkább betegségeket, vagy azok kombinációját, rárakták őket egy betegre, és készítettek egy alapvető felépítést minden epizódnak, ami a végletekig fokozza az izgalmakat. A House nem attól jó, hogy egy kórházban játszódik, s nem is attól, hogy különböző érdekes nyavalyákkal találkozunk. A House egyvalami miatt emelkedik ki a sorozatok közül, s ezek a karakterek. Minden egyes beteg, minden egyes orvos annyira eltérő és érdekes karakter, hogy sokszor maga a gyógyítás művészete teljesen háttérbe szorul. S persze a karakterek élén ott találjuk minden sorozat-főszereplő abszolút királyát, Hugh Laurie-t. Valószínűleg a világ egyik legnagyobb kasztingos fogása volt, hogy ennek a különösen intellektuális és okos sorozatnak az élére nem egy amerikai színészt vettek be, hanem a fantasztikus humoráról és kiemelkedő intelligenciájáról híres brit komikust, aki az amerikai akcentus mestereként hihetetlen érzékkel tudja vegyíteni az otthoni közönség számára kissé fogyaszthatóbbá tett angol humort az iróniával, és a mélyről jövő érzelmekkel.


Valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés: miként lehet ebből a sorozatból egy épkézláb játékot készíteni? Hiszen a sztenderd felépítés szerint bekerül egy beteg a Princetonba, House csapata megvizsgálja őt, előjönnek valami megoldással, aztán a beteg állapota még tovább romlik, aztán House rendszerint valamitől ihletet kap, és előjön a végső gyógymóddal. Menet közben pedig felváltva idegesíti dögös főnökasszonyát, Cuddy doktornőt, és persze régi jóbarátját, Wilsont. Mivel a sorozat lényegi része intellektuális módon zajlik le (az orvosok kitalálják, mi a baj), mi nézők pedig csak a végeredményt szemléljük (hiszen nem vagyunk orvosok), látszólag teljesen lehetetlen dolog ezt bármilyen módon játék formájába önteni. A világhírű Legacy Interactive (soha életemben nem hallottam még róluk), azonban úgy gondolta, megpróbálja a lehetetlent, hiszen House neve akkor is eladja a játékot, ha annak semmi értelme. A fiúk egyébként láthatóan ráálltak a népszerű sorozatokra: következő projektjeik között ott találjuk a Szellemekkel Suttogót és a Gyilkos Elméket is. Őszintén, az utóbbi kettőből még el tudok képzelni egy-egy játékadaptációt, de a House-ból sehogy sem sikerült magam elé fantáziálnom az egeres-billentyűzetes változatot, így a legnagyobb kíváncsisággal vetettem bele magam a tesztelésbe.

Nos, a House M.D. alapvetően egy rajzolt-grafikás kalandjáték, ahol főként a betegre fogunk koncentrálni, hogy különböző módszerek segítségével kiderítsük, valójában mitől is készül meghalni a következő pár napban. Mindez úgy kezdődik, hogy fizikailag meg kell vizsgálnunk a testét, hátha találunk a fertőzésre / vírusra / testi sérülésre / marásra / harapásra, vagy ezek kombinációjára utáló nyomokat. Az egész annyira egyszerű, hogy az valami hihetetlen: a program kiírja, hogy az egyes testrészeken mennyi jelet kell megtalálnunk, így csak annyi a dolgunk, hogy kiválasszuk a megfelelő eszközt (nagyító, kaleidoszkóp, stb.), és az adott testi elváltozás fölé vigyük az egeret, majd nyomva tartsuk a gombot. Közben a történettől függően néha még keresztkérdéseket is tehetünk fel szegény páciensnek, aminek értelmét nem nagyon láttam, hiszen a játékra semmilyen befolyással nincs az, hogy mit kérdezünk.


Azt hiszem ez alapján látható, hogy mivel az adaptáció egyáltalán nem tudja átvenni azokat a jellegzetességeket, amik miatt a sorozatot nagyon szeretjük, kénytelen különböző, erősen gagyi minijátékokkal végigvezetni az eset megoldását. Azt a jellegzetes jelenetet, amikor a sorozatban mindannyian a szobában ülnek, és ötleteket dobnak fel, House pedig a fehér táblára írja a lehetséges betegségek neveit, na, szóval azt például úgy oldották meg, hogy a nevek össze-vissza röpködnek a képernyőn, nekünk pedig el kell találni, hogy melyik az, amelyik pontosan ugyanannyi karakterből áll, mint amennyit a képernyő tetejére kirakott üres hely mutat. De ez még nem a legrosszabb, ugyanis szinte minden egyes betegnél el kell végeznünk egy rakás olyan rutinműveletet, amik már elsőre is félelmetesen unalmasak, később pedig azt kívánjuk majd, bárcsak inkább mi halnánk meg nagyon gyorsan a páciens helyett.


Itt van például a vérvétel: rendesen végig kell csinálnunk, ahogy azt a valóságba az orvosok szokták. Elszorítani a delikvens karját, kitapogatni a vénát, beleszúrni a tűt, beleteszegetni egyesével az ampullákat, majd kivenni a tűt, és még le is kell ragasztanunk sebtapasszal a szúrás helyét. Igen, tudom, hogy ez érdekesen hangzik: „Fúúúú, tök jó, vehetek vért!” –mondhatnátok. De marhára nem az. Egyetlen előnye van: most már annyira rutinos vagyok vérvételben, hogy még akkor is menne, ha mellettem a veresegyházi asszonykórus ad koncertet Janicsák Istvánnal, miközben a háttérben Joe Mantegna sikongatva rohangál meztelenül. De higgyétek el, senki nem szeretné azzal tölteni az idejét, hogy egy ostoba játékban huszonkettedik alkalommal is végigzongorázza a vérvételhez szükséges marhaságokat.


De lépjünk tovább, mert még nem érkeztünk el kedvencemhez, a biopsziához. A sorozatban sokszor csinálják ezt a vizsgálatot, ám általában csak pár másodpercet látunk belőle, aztán a vágást követően már House-szal beszélgetnek az eredményekről. Nos, a játékban mindez úgy működik, hogy az éppen biopsziázandó szervben kell scrollozgatnunk össze-vissza, de nem ám valami egyszerű, vagy hatékony módon: az egérrel kell nyomkodnunk a jobbra-balra-fel-le nyilakat, és így kell megtalálnunk tíz darab mintát, ami már önmagában is olyannyira unalmas, hogy inkább autókázgatnék a Mafia 2-ben életem végéig (pedig azt hittem, hogy annál unalmasabb dolog nincsen), mint hogy ezt átéljem mégegyszer. De aztán a rosszból egyenesen katasztrófa lesz: ha megvan a tíz minta, Foreman vigyorogva közli velünk, hogy akkor menjünk mélyebbre, és esetleg szerezzünk még tíz mintát. Ezen a pontot már nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek, de amikor már harmadszorra kellett újra tízet levadászni, úgy döntöttem, hogy inkább követem Caine példáját a Kung Fuban, és világgá megyek.


Azt hiszem a probléma látható: a sorozat egyszerűen nem a vizsgálatokról szól, szinte sosem mutatják  őket, vagy ha mutatják is, akkor sem a beavatkozáson van a lényeg, hanem azon, amit közben a karakterek csinálnak, vagy ami kiderül a betegről. Ezért pusztán erre építeni a játékadaptációt olyan, mintha egy trabantot lelöknénk a hegyoldalról: tulajdonképpen repülő lesz belőle pár másodpercig, de attól még nem hívnám egy Boeing 747-esnek. A helyzet ugyanez itt is: igen, a játék címében benne van a House szócska, igen, a szereplők nevei ugyanazok, mint a sorozatban, és igen, néhány apróság még egyezik a két produktum között, de itt véget is ér a dolog. Aztán persze ott van a legfájóbb pont, a szinkron hiánya. A legnagyobb probléma, amivel előbb-utóbb minden író szembesül, hogy írásban nagyon nehéz, vagy inkább szinte lehetetlen átadni az iróniát. Kivéve persze, ha regényről, vagy forgatókönyvről van szó, ahol az adott sor mögé oda lehet írni, hogy az adott karakter ezt vagy azt a sort most ironikusan mondja.

De a House M.D. játékban a különböző szereplők egy szimpla rajzolt arcként jelennek meg, és szövegbuborékokban beszélgetnek, mindenféle hangalámondás nélkül. Ez azt eredményezi, hogy hiába próbáltak a játék írói olyan szövegeket kitalálni, melyek emlékeztetnek a sorozatbeli szereplők dumáira, egyszerűen nem jön át a stílus, House jellegzetesen ironikus megjegyzései pedig teljesen súlytalanná válnak. Ilyenkor jön rá igazán az ember, hogy egy színésznek mennyi munka lehet felépíteni az adott karakter stílusát, hangleejtését, jellegzetességeit, s mennyire fájó az, amikor mindezt elveszik.


A House adaptáció tehát semmilyen szinten nem működik. A játékmenet irgalmatlanul unalmas, ismétlődő és idegesítő, de ha ez nem kerget őrületbe, akkor majd a ’90-es évek elejét idéző midi-zene ad biztos belépőt az elmegyógyintézetbe. Ez a probléma a budget kategóriába készült játékokkal. Mivel itt a szórakozásunkról, a szabadidőnkről van szó, senki nem fogja azt mondani, hogy „Veszek egy okádmány játékot, ami csak felhúzza az agyam, és általánosan gagyi, de legalább spóroltam rajta!”. Miért tenne bárki ilyet? Miért közösülné el bárki a szabadidejét egy hulladékra? A közvetlenül budget kategóriába készült PC-s játékok sosem működtek, és sosem fognak működni. Még akkor sem, ha most majd mindenki előjön a saját kis kedvenc budget játékával, amivel nyolc évvel ezelőtt igenis nagyon jól szórakozott, és egyébként is, kapjam be.