FIFA 11 konzolteszt

Azt hiszem, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a tavalyi FIFA volt az eddigi legjobb, legteljesebb dolog a sorozat életében. Úgy gondolom abban sem tér el nagyon a véleménye senkinek, hogy habár a játékmenet még mindig inkább a pörgős, árkádosabb érzés, s nem a pontosabb szimuláció felé húzott, a végső élmény magáért beszélt, s imádtuk. Ehhez hozzáadtak a srácok még néhány újdonságot, aminek hatására úgy gondoltam, hogy megérdemli azt az egészen magas pontszámot, amit tavaly kiosztottam a FIFA 10-nek. S úgy éreztem jól cselekedtem, a lelkiismeretem nyugodt lehet, hiszen egy jó játék kapott jó értékelést. Ez a kellemes érzés egészen addig tartott, amíg el nem kezdődött nyáron a foci világbajnokság, s rá nem döbbentem arra, hogy habár a játék tényleg jó, valamiért közel sem adja vissza azt az élményt, azt a pörgősséget, azt a hajtást, amit egy igazi meccs közvetítése tud nyújtani.


Az anekdota szerint az idei Madden azért sikerült kiemelkedően zseniálisra (ahogy azt fojesz cikkében is olvashattátok), mert a vezető designer előre látta, hogy a sorozatnak komolyan más irányokba kell elindulnia. S ahhoz, hogy ezt véghezvigyék, leültek megnézni a szezon egyik legjobb NFL meccsét a nagyágyú, John Madden társaságában, aki rengeteg tippet adott nekik arra nézve, hogyan tudnák átültetni az igazi sport energiáját a konzolokra. S habár az idei FIFA is fejlődött a tavalyihoz képest, valamiért az a furcsa helyzet állt elő, hogy ugyan a játékmenet realisztikusabbá vált, ettől a hangulat mégsem közeledett az igazi sporthoz, viszont cserébe sokszor nehezebb és frusztrálóbb lett. 


Kezdjük mindjárt a passzolás rendszerével, ami jelentősen átalakult a tavalyi verzióhoz viszonyítva, főként a realizmus és a több lehetőség érdekében. Ehhez mindkét oldalon (a passzolónál és a fogadónál is) több szempontot vizsgál a játék, ami azt jelenti, hogy az átadások sokkal nehezebbé, kiszámíthatatlanabbá, viszont sokkal inkább valósághűvé váltak. A FIFA 10 passzrendszere eléggé előre látható módon viselkedett, szinte teljesen mechanikus dologként működött, így kevés gyakorlással minden csínját-bínját be lehet tanulni, aminek köszönhetően mindenki pontosan tudta, hogy az adott gomb lenyomására mi fog történni. Ez persze hosszú távon nem kedvezetett a meccsek változatosságának, s a használható taktikák sokszínűségének sem, de úgy éreztük, ez így van rendjén. 


A FIFA 11-ben azonban passzoláskor már egy csomó tényező befigyel: a mozgási sebesség, az egyensúly, az irány, a tempó, a játékos képességei, az időjárás, és még számos más dolog. Ezen kívül az időzítés és az erő még mindig nagyon fontos, amit ráadásul az új passzolós csíkon kell jól belőnünk. A helyzet nem vált könnyebbé a fogadó oldalán sem: itt most mindennél jobban számít a pozíció és a stabilitás, ráadásul a jó levételt ismételten csak egy rakás külső dolog befolyásolja. Ráadásul még erre jön a továbbfejlesztett fizikai kontaktusokat szimuláló rendszer, aminek hála a test-test elleni küzdelem direktebb, durvább és keményebb mint valaha. A fizika fejlődése egyébként több helyen is tetten érhető: a játékosok tényleg igazán küzdenek a labdáért, sokszor képességeiken felül próbálják megszerezni azt, s az egész valahogy sokkal valószerűbb, sokkal energikusabb mint korábban. 


Mindebből tehát az következik, hogy a FIFA 11-et kicsit több idő megszokni, mint az elődjét, így kezdetben jó sok amatőr megmozdulást, és abból eredő gólt láthatunk majd. Azaz láthatnánk, mert a pontszerzés is kicsit nehezebb, mint korábban, ami főként annak tudható be, hogy a tavalyi részben a kapusok egy mexikói tekilagyár palackozóemberének intelligenciájával rendelkeztek. Ezen aztán az EA Canada javított egy kicsit a World Cup kiadásban azáltal, hogy a hálóőrök nem rohangáltak eszeveszettül mindenfelé, ahol semmi dolguk nincs, hanem feladatuknak megfelelően a kapu védésére koncentrálnak. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy most már sokkal nehezebben kivitelezhető mindenki kedvenc taktikája, hogy pár méterre megközelítjük a kaput, átemeljük a labdát a szerencsétlen gólőr (szeretek tükörfordítani) felett / mellett, s a másik játékosunkkal bepöccintjük a lasztit.


A meccsek végkimenetelét ráadásul elméletileg elég erősen befolyásolná az egyes játékosok viselkedése, s a különleges képességeik. Ismét csak elméletileg, de erre szolgálna a hangzatos nevű Personality Plus rendszer, ami meghatározza, hogy az egyes csapattagok milyen képességekkel rendelkeznek, miben erősek, vagy éppen miben gyengék. A klasszikus példa erre persze Rooney szokott lenni, akit mindenki rövidtávú terminátornak állít be, ami azt jelenti, hogy a távoli lövésekkel körülbelül annyira sikeres, mint India az autógyártással. Éppen ezért ennek megfelelően kellene játszanunk vele, tehát ajánlatos lenne kerülnünk például a félpályáról leadott atombombákat. Azért mondom, hogy elméletileg, mert habár a rendszer alapvetően tényleg működik, s megfigyelhetőek némi különbségek a játékosok között, a sztárok még mindig messze nem emelkednek ki annyira, mint amennyire egy igazi meccsen, egy igazi csapatban. A valóságban sokszor látjuk azt, hogy egy-egy csapatot teljesen egy adott sztárjátékos visz a hátán, akinek a teljesítménye egyedül képes lerombolni az ellenfelet. Na, itt ez sajnos még mindig nincs meg.


Az idei rész egyik nagy újdonsága persze a 11 vs. 11 online mód, ahol ezúttal már -mindenki őszinte örömére- megszemélyesíthetjük a kapust is. Ami poénos, körülbelül 5 percig, aztán inkább bekapcsoljuk a tévén a kép-a-képben lehetőséget, hogy amíg arra várunk, hogy történjen valami a játékban, legalább tudjunk nézni egy igazi mérkőzést. A helyzet egyébként főként offline meccseken rossz: ha itt szeretnénk beleugrani a kapus bőrébe, és nézni, ahogy a mesterséges intelligencia által vezérelt polygongyerekek szenvednek a pályán, nos, akkor körülbelül akkora élményben lesz részünk, mintha csukott szemmel próbálnánk meg elolvasni a Harry Pottert. Online azért alkalomadtán mókás dolog védeni a hálót, amiben egyébként több dolog is a segítségünkre lesz: egyfelől a kamera bemozog emberünk háta mögé, így jobban átlátjuk az eseményeket, aztán pedig a játék egy jelzéssel mutatja az optimális helyet, ahova állnunk kéne, illetve csíkokkal adja tudtunkra a labda lehetséges röppályáját.


A FIFA 11 másik fő újdonsága az új karriermód, ami tulajdonképpen a korábbi Be a Pro, és a Manager mód összeolvadásából jött létre, és több szempontból is elég jól sikerült. Egyrészt választhatunk, hogy játékosként, menedzserként, vagy esetleg a kettő kombinációjaként szeretnénk végigmenni a 15 éves karrierünkön. Ha az elsőt választjuk, akkor túl sok meglepetés nem fog érni, egyengetjük piciny karakterünk útját, ahogy eddig. Menedzserként persze figyelnünk kell az egész csapatra, s az egyéni teljesítményekre is, amiben nagy segítségünkre lesznek az edzői visszajelzések, ráadásul szerződtetéskor is sokkal több lehetőséget kapunk, hiszen most már két menetben tárgyalhatunk a kiszemelttel. A probléma azonban alapvetően az, hogy a két közepes játékelem összeolvadásából létrejött karriermód ugyan sokkal jobb, mint előtte a két különálló összetevője, ám még mindig csak közepes.


Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy a 2010-ben még mindig annyi egy sportjáték karrierrmódja, hogy játékbeli e-maileket kapunk az eseményekről, s egyébként meg egy naptárhoz igazodunk. Még az olyan anyagokba is tudnak érdekes dolgokat belevinni a kreatívabb fejlesztők, mint a ralijátékok, vagy a Forma-1, pedig azokban sokkal nehezebb ezeket összehozni. Ezzel szemben a foci esetében egy csomó dolgot ki lehetne használni, hiszen tizenegy darab egomániás, túlzottan gazdag pojácáról beszélünk, akiknek a menedzselése sokkal több kihívást és érdekességet tartogat a valóságban, mint amit bármilyen más sportban látunk. Ráadásul a prezentációtól sem vagyok elájulva: igen, letisztult és átlátható, megüti a 2010-es mércét, de közel sem olyan frankó, mint a Madden. Pedig egyébként ez az egész karriermód hatalmas siker lehetne: az alapok már megvannak, a rendszer láthatóan egész jól működik, csak éppen teljesen lélektelen, és nagyon kevés kihívást vagy motivációt képes nyújtani.


A játék egyébként szépen fest, kiválóan szól, a jól bevált magyar kommentátor páros, Hajdú B. István és Faragó Richárd pedig hozza az eddigi magas színvonalat. S akkor még nem beszéltem a soundtrackról, ami többek között Massive Attack, Gorrilaz és Linkin Park számokkal próbál levenni minket a lábunkról -teljes sikerrel. Ezen kívül a FIFA 11 sok apróságon javít az elődhöz képest: megváltoztak a gagyi, gól utáni örömködések, s kaptunk különböző formájú hálókat (a rajongók már régóta lobbiznak ezért), de a legjobb talán mégis a Replay Theater. Itt a visszajátszások végén az engine automatikusan legenerálja a leglátványosabb részeket, majd ezt elmenthetjük (végre) lokálba, igaz, csak alacsonyfelbontású videó formájában -de legalább a visszanézéshez nem kell belépni a játékba.


Szóval összességében úgy tűnhet, hogy a FIFA11 mindenben jobb mint az elődje. Sokkal realisztikusabb, jobban felépített a karriermódja, s úgy általánosan is ez a legteljesebb, legjobban kialakított focis csomag, ami a piacon van. Jogos lenne tehát, hogy akár még több pontot kapjon, mint a tavalyi epizód. De mégsem ez a helyzet. Talán furcsának fog tűnni, mert a FIFA 11 tényleg egy programozói, egy technikai mestermunka, de kicsit úgy tűnik, mintha ez vezette volna a fejlesztést. Mintha a készítők megnézték volna a tavalyi állapotot, ami alapján megállapították, hogy ha mindent valószerűbbé tesznek, azzal előrébb megy a sorozat. S ez egyébként igaz is, mert tényleg előrébb ment, csak éppen élvezetesebb nem lett tőle. A FIFA 11 tehát -ironikus módon- kicsit rosszabbá vált azáltal, hogy jobbá akarták tenni.