Sonic Colors teszt

A wispek ennivaló kis idegen lények, gondtalan életüket és szüntelen játékosságukat mindenki irigyli. Azonban ha Dr. Eggman a közelben van, jobb lesz aggódni értük. Ezt Sonic és Tail is így gondolja, az űrbéli vidámparkot felkeresve pedig nem is kell nekik sok idő, hogy leleplezzék a gonoszt, ki minden korábbinál nagyobb összeesküvésen dolgozik. A játszótér csapda, a professzor sorra vadássza le a wispeket, a belőlük nyert különleges energiával pedig azt a gondolatirányító gépezetet készül működésre bírni, melynek célkeresztje egyenesen Sonic szülőbolygójára mutat. A dolog bosszúért kiált, hősünk pedig nem is késlekedik sokat, s a kis földönkívüliekkel karöltve útnak indul, hogy megmentse a világot!
 

Kalandjainknak több idegen bolygó, egy űrállomás, és maga az Incredible Interstellar Amusement Park nyújt otthont, a játékmenet pedig nem hazudtolta meg sorozat hírnevét. A Sonic Colors ugyanazt az izgalmas, aranyos pörgést nyújtja, mint a klasszikus részek mindegyike. A kék sündisznó egy pillanatra se áll meg, folyamatosan szedi a lábát, s minden pályát úgy terveztek meg a fejlesztők, hogy percek alatt átszaladhassunk rajtuk. A sík, egyenes felületeket dobbantók, spirálok és csúszócsövek szakítják csak meg, még az ellenségeket is legyőzhetjük ugyanebből a lendületből, a hangulat egyszerűen fantasztikus, nincs rá jobb szó.
 

A játékmenet egyik legfőbb újításaként különböző képességeket kap hősünk, melyek mindegyikét a színes, idegen lények kölcsönzik neki. A fehértől Sonic a megszokottnál is gyorsabb lesz, a narancs segítségével rakétaként lő ki egyenesen az égbe, a sárgával bele tudja fúrni magát a földbe mint valami vakond, a zöld gondoskodik róla, hogy minden gyűrűt felszedjen, a lila pedig átváltoztatja őt egy falánk szörnyeteggé, mely mindent megeszik, ami csak az útjába kerül. Ilyen wisp powerből összesen nyolc darabot tudunk összegyűjteni, s az egészen biztos, hogy ha ezeket ügyesen használjuk, akkor Dr. Eggman robotjainak esélye se lesz ellenünk.
 

A látvány nagyon aranyos, a képernyőn gyönyörű, élénk színek kelnek életre, a mesevilág varázslatos, a különleges helyszínek pedig magához láncolják a tekinteteket, és nem engedik, csak a game over felirat után. A karakterek kivétel nélkül ennivalóak, talán a medúzaszerű, egyszemű wisp a legédesebb mindközül, hogy Dr. Eggman egyik segítőjéről, a kávét kortyoló, kockafejű, mulya, sárga kisrobotról már ne is beszéljünk. De a játék technikailag is tud meglepetéseket okozni: a háromdimenziós pályarészeket alkalmanként oldalnézetes fejezetek váltják, igazi nosztalgikus élményeket szerezve ezzel mindenkinek, de nem ritka az sem, hogy a kamera egyszer csak kitér oldalra, fordul egyet, megcsavarodik, majd egy hatalmas ívet leírva megkerüli Sonicot, mialatt mi meg sem állunk. Hasonlóan élvezetes a zene is, az amerikai Jean Paul Makhlouf nagyszerű betétdalokat szerzett a játékhoz, a Reach For The Stars és a Speak with your Heart kellően fiatalos és fülbemászó, olyan mintha Jonas lenne, de mégsem.
 

Rendkívül szerethetőre sikerült a játék irányítása is. Használhatunk klasszikus kontrollert, Wiimote távirányítót, illetve Wiimote és Nunchuk párost is, melyek közül az utóbbi a legjobb, az analóg kar ugyanis sokszor olyan jól irányba tudja állítani Sonicot, hogy utána nagyon nem is kell mást nyomnunk. A futáson kívül pedig a legtöbbet az A nyomogatásával fogjuk tölteni, ezzel lehet ugrani, míg kétszeri megnyomásra hősünk nekivágódik az automatikusan kijelölt célpontjának, így taszítva el őt az útjából.
 

A végigjátszás nagyjából 5-7 órát vesz igénybe, nehézségi szintet nem lehet választani, de nem is fog nagyon megizzasztani egyik pálya sem, checkpointból szerencsére akad bőven. A legjobb pedig, hogy a játék minden fejezet végén értékeli a teljesítményünket, pontozza a gyorsaságot és az összegyűjtött extrákat, majd ad egy értékelést, amely ha nem tökéletes, remek indokként szolgál nekünk, hogy ismét nekifussunk a kihívásnak. Az újrajátszás ráadásul nemhogy fárasztó, egyenesen élvezetes is. Másodszorra már ismerjük a pályát, és mindig tudjuk, hogy mire figyeljünk oda, a csapdák kikerülésével pedig sokkal ügyesebbnek érezzük magunkat, ez kell az egónak.
 

Sajnos van pár hiba is a játékban, melyek mellett nem hunyhatunk szemet. Ilyen a co-op mód, melyben mindkét főszereplőnek egyetlen képernyőn kell osztoznia, az akciók során nem maradhat le egyik sem, különben a másik nem tud továbbmenni, ennek pedig hamar összeveszés lehet a vége. De nem tetszettek a pontatlan ugrások, és a könnyű főellenségek sem, főleg úgy, hogy a későbbi pályákon egyre nő a rossz mozdulatokból adódó elhalálozásainknak a száma. A kettő arányát meg kellett volna cserélni, úgy kapnánk tökéletes játékmenetet.
 

A Sonic Colors az apró hibái ellenére az egyik legklasszabb platformjáték, amivel az utóbbi időben találkoztunk. Fiataloknak és időseknek egyaránt érdemes kipróbálnia, míg előbbiek az édes teremtmények, a nagyszerű humor, és az erőszakmentes izgalmak miatt fogják szeretni, addig utóbbiak a legendásan jó Dreamcastes időket varázsolhatják vissza a plazmatévére. A játék nagysága talán csak a Super Mario Galaxy 2-höz hasonlítható, s a remek Nintendo címek sora ezzel még nem ért véget. November végén napvilágot látott ugyanis még az új Donkey Kong is, melyet szintén letesztelünk hamarosan, illetve ahogy kifutnak a nagykonzolos címek, nagyító alá veszünk több karácsonyi Wii megjelenést is.