Shift 2: Unleashed teszt

A Slightly Mad Studiosnak viszont két éve volt az üdvösségre, még akkor is, ha a Shift 2 már majdnem elhagyta a Need for Speed frencsájzt, és önálló brandként veszi fel a kesztyűt a komolyabb autós címek tömegverekedésében. Az ugródeszka jól sikerült, teljesen önálló ággá fejlődött, s az arcade megközelítést is részben levetkezte magáról, így olyan ellenfelekkel áll szembe, mint a Forza Motorsport 3 és a Gran Turismo ötödik része. S bár a hardcore szimulátorok védjegyei, amit az iRacing és a Live for Speed fektetett le az évek során, szintén csak jót tettek a Shiftnek, habár a valósághű élmény az utóbbi címekkel való összehasonlításban csak a dobogó alsó fokát sikerül elcsípnie – legalábbis a PC-s berkekben. Ám a verseny immáron sokkal élesebb, és van mit tejbe aprítania a Shift 2-nek is.


Elsőként a Shift 2: Unleashed számítógépes verzióját vontam hadrendbe a belépőszintű Logitech Formula Force kormányával megspékelve, ám tekintve, hogy az első, Nissan GT-R-rel megtett teljesítményfelmérőt sem tudtam hibák nélkül abszolválni, így visszatértem az Xbox 360 platformon a jól megszokott kontrolleres terelgetésre, és kiindulva az előző rész emlékeiből, immáron „tapasztalt” nehézségi szinten vágtam neki a kihívásoknak. A játék ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, az Autolog bevezetésével az online közösségi rendszerben szinte folyamatosak az erőfitogtatásaink barátainkkal szemben, az ő eredményeinek megdöntése még a kampány próbatételeinél is addiktívabbak. Az első becsatlakozás után már él is rendszer, folyamatosan nyomon követhetjük, hogy ki, mikor, milyen kört ment az általunk is preferált szakaszokon. Aztán hidegzuhanyként ér minket újbóli bekapcsoláskor, hogy cimboránk a nehezen kisajtolt eredményeinket egy tollvonással felülírta.


Magától értetődő, hogy az EA szeretné ignorálni az NFS nevet, elvégre egy éven belül három idevágó játék már kicsit túlzás. A Slightly Madnek nem is volt szüksége rá, a kiadó életében a legrealisztikusabb pályaverseny címe lett a Shift 2, még akkor is, ha a fizika erős lemaradásban van a vezetési élmény mögött. A pályakínálat kellő változatosságot mutat, a több mint 100 licenszelt jármű közül mindenki megtalálja a kedvencét, még az olyan vadonatúj darabokat is, mint a Pagani Huayra. A főmenübe lépve szinte elkáprázat a Codemasters megoldásaira hajazó elrendezés: egy éjszakai verseny kiélezett pillanatát több oldalról is szemrevételezhetjük, ahogy a lehetőségek között bogarászunk, s akkor még a szívbemarkoló dallamokról nem is beszéltünk. Hiába szántán vadhajtásnak a Shiftet anno, sikerült rálicitálnia az EA teljes felhozatalára, a folytatásban pedig minden kívánatosabb, mint valaha.


A karrier egésze lényegében arról szól, hogy folyamatosan tapasztalati pontokat gyűjtünk, majd szinteket lépünk, újabb és újabb verdákat vásárolhatunk, vagy nyerhetünk meg a hozzájuk tartozó külső és belső tuningcuccokkal, miközben egyre keményebb futamok várnak ránk. Nem is az a legfontosabb, hogy elsők legyünk, hanem az, hogy a kanyarokat tökéletes ívben vegyük be, netán különleges feltételeket teljesítsünk a versenyek során. Ezek összessége a kapott pénzt tekintetében sem mindegy, hiszen sikerül kiköszörülni az elődnek azt a hibáját, hogy egy idő után nem tudtunk mit kezdeni a sok dollárral – itt már bizony alaposan meg kell gondolni, hogy mire költünk. Szeretnénk jobb fejlesztéseket az autóra? Nem gond, de akkor nem tudunk olyan intenzitással új verdákat vásárolni, mint az szeretnénk. Az elérhető események között ezúttal a GT5-ből és a Forza 3-ból kölcsönvett posztereket kiválasztva léphetünk, ezeken belül a világ minden táján megfordulunk, a valóságban is megtalálható, legendás múltra visszatekintő versenypályákon, vagy országutakon.


A versenytípusokat tekintve az elfogadható mennyiséget tartani tudták a fejlesztők, kezdve a párkörös pályaversenyekkel, melyek időtartama a pálya nagyságától függ – hiába ismerjük betéve a Nürburgringet, személy szerint jobban élveztem a városi helyszíneket Miamiban, Dubajban, vagy a tokiói rakparton. A helyek szűkössége miatt, főleg az éjszakai versenyeknél, sokkal kiélezettebbek a feltételek, a lökdösődés mindennapos. Máskor időmérőkön kell bizonyítanunk: ilyenkor meg van határozva az első három helyhez szükséges időlimit, nekünk pedig azokat kell megdöntenünk bármi áron. Ez a játékmód kiegészül azzal, amikor az ellenfelek is pályán vannak, és uszkve 10 perc alatt kell teljesítenünk, miközben a többieket is kerülgetnünk kell. Instant élményekre vágyók számára tökéletesek az egykörös próbák, ahol muszáj nagyon gyorsan az élre verekedni magunkat, a rendszerint előre meghatározott verdával, arra sem lesz nagyon időnk, hogy elmélyedjünk az adott típus menetteljesítményében. Akik hosszabb elfoglaltságra vágynak, azok számára az Endurance kihívások jönnek jól: lehet, hogy van varázsa egy 25 körös tömény versenynek, de a csaknem egy órán át tartó megfeszített tempó az egyszeri pilótának talán túl nagy falat, nem árt úgy alakítani a napi időbeosztásunkat, hogy neki tudjunk futni. Mondanom sem kell, hogy az utolsó körök egyikén történt végzetes hiba miatti újrakezdés már tényleg beteszi a kaput. És itt nincs divatos idő-visszatekerés sem.


Számomra a legtöbb gyakorlást és legjobb vezetői tudást jelentik a driftek, amit már az elődben is hátam közepére kívántam. Nem azért, mert béna lennék, sokkal inkább azért, mert a farolgatás visszaadását is túlzottan is komolyan vették a srácok. Szinte vért izzadunk azért, hogy elérjünk egy elfogadható pontszámot, igyekszünk belőni az ideális sebességet és ellenkormányozunk rendesen is az erre kijelölt verdák vezetőülésében. Látva, milyen horribilisan magas eredményeket érnek el a riválisok, sokszor úgy tűnt, reménytelen az egész. Pedig van benne spiritusz, egy kormánnyal talán esélyesebbek lennénk, de ebben a formában túl erős az egész. Visszatért az Eliminator is, ahol fél percenként mindig kiesik az éppen utolsó helyen álló versenyző, itt szintén nincs kecmec, előre kell törni bármi áron. A karrieren kívül persze szokásos gyorsfutamokat is vívhatunk, balgán reménykedve benne, hogy az első játékórák egyikén most jól meghajtjuk a Bugatti Veyront, de nem, kizárólag azok a kocsik érhetőek el, melyeket a kampány során már megszereztünk. Ez nem kicsit visszalépés az Shift első részéhez képest.


A kötelező tananyagot letudva térjünk rá arra, hogy voltaképpen milyen élménnyel kecseget ténylegesen a Shift 2, hiszen az eddig elhangzottak simán ráillenének egy tucatjátékra is. Aki valamilyen téves megfontolásból külső nézetben szeretné tolni a játékot, akkor ne tegye, ha csak nem akar bugrisparasztnak látszani. A Shift 2 igazi érdeme a cockpit-nézet, ami ezúttal kibővül a bukósisak nézettel is, olyan hihetetlen vezetési élménnyel kápráztatva el a fogékonyakat, hogy arra nincs jó szó. Teljesen átjönnek azok az erőhatások, amiknek a versenyzők ki vannak téve. Kanyaroknál mindig a megfelelő irányba néz pilótánk, szinte érezni, amint a súlyos G-knek próbál ellenszegülni. Kigyorsításánál beleszegeződünk az ülésbe, fékezésnél szinte megpusziljuk a műszerfalat. Az autó minden egyes rezdülésére reagál emberkénk, tolatásnál azért szerencsére a visszapillantó felé fordul és nem hátrafelé néz, az ülést székelyesen átkarolva. A Forza 3-mal ellentétben a szélvédő sem valami statikus izé, hanem folyamatosan koszolódik a verseny alatt, rákenődnek a bogarak, az ellenfél abroncsai által felvert mocsok és gumidarabok, valamint az aszfalton található, számomra beazonosítatlan izék (most komolyan, olyan mintha égett papírpernye lenne). Minden összevetve, a fél évtizedeken át készülő nagyágyúk csak álmodhatnak olyan vezetési élményről, amit a Shift 2 zsigerből hoz.


Fejlődni pedig nem csak azért kell, mert új finomságokra, netán kagylóház-fényezésre és idióta láng-motívumokra vágyunk a kasztnin (bár az egyedi stílusban elkészült optikai tuninggal azért tetemes időt eltölthetnek a fogékonyak), hanem azért, hogy a teljesítménybeli löketeket is elérjük. A vezetési segédletek fokozatos kilövésével a nehézség folyamatosan növekszik, tanulással pedig egyre közelebb kerülünk a valós körülményekhez. Habár sok minden függ a kiválasztott autó típusától, természetesen máshogy viselkednek, ha első- vagy hátsókerék meghajtásos benzinfalóval van dolgunk, de akinek az alapmodell nem tetszik, egészen meredek formában beleáshatja magát a finomhangolásba. Az új alkatrészek vásárlásával és kellő pénzmaggal a kezdeti D-kategóriás gépet is feltolhatjuk C-be, vagy B-be, ha fejlesztjük a motort, a felfüggesztést, a fékeket, lefaragunk a súlyából és így tovább. Persze lustább játékosok számára elérhetőek az egységcsomagok is, de aki érti, amit csinál, számukra jól jön. A Shift 2 nehézsége egy grafikonon kimutatva nem egyenes arányban növekszik, hanem hullámban ingadozik. Olykor könnyedén elsők vagyunk még közepes nehézségen is, máskor vért izzadva próbálunk csak egy kicsit is gyorsabbak, lenni a kelleténél, s ha egy verda drágább és izmosabb, nem jelenti azt, hogy könnyű vezetni is. Ha valaki igazán extrém szimulációra hajazó elfoglaltságok mezején kapirgál, szüksége lesz az autók egyedileg, csúszkákon történő beállítására is, majd azok tesztelésére, ha nem fél a bonyolultságtól és mérnökemberként éli az életét. A nagytöbbség megelégszik majd a default beállításokkal, főleg nem szivatós nehézségeken.


A mesterséges intelligencia viszont néha kamikáze módjára nem rest belénk hajtani, amikor úgy ítéli meg a helyzetet. Főleg, amikor a lesodródunk az ideális ívről, vagy sebességet vesztünk – már a kapjuk is a hátsónkba a mély benyomást. Máskor mellénk kerülve azt hiszik a roncsderbin vannak, ránk húzzák a kormányt – valóságban minimum kizárással illetnék az agg versenybírók, de a Shift 2-ben ezzel számolni kell. Túl magabiztosak a gépi ellenfelek és irreálisan viselkednek, néha csalnak is, legalábbis kínosan sokszor jönnek fel az utolsó körben, miközben mi vezető helyen vagyunk. Az agresszió főleg a rajt utáni kakaskodásban érhető tetten, ami miatt előfordul, hogy négyszer-ötször is újra kell indítanunk a versenyt. De legalább az jó, hogy a megelőzendő riválisok képesek ellentámadásra, így a kihívás bőven akad a játékban. Hatalmas jó pont, hogy elvetették a korábbi agresszív kontra precíz vezetők díjazását, mostantól csak egy szisztéma van és a durva belemenésért nem jár külön vállveregetés.


Jó pár hiba azért beárnyékolja a teljes élvezhetőséget, ami miatt lecsúszik a kilencven százalékos értékelésről a Shift 2. A sisaknézetnek is megvannak a maguk hátulütői, például nem mindig egyeztethető össze, hogy a pilóta hova fordítja a tekintetét, és az, hogy a játékos hova szeretné. Kontrollerrel nincs is gond, elvégre a jobb analóg kar nézelődésre szolgál, de kormánnyal, vagy billentyűzettel ez eléggé komplikált. Apró figyelmetlenség, hogy a kézifék használatánál nem nyúl le a pilóta maga mellé, hanem továbbra is volánon tartja a mancsát. A pattogó és irreálisan csúszkáló kocsik sajnos elég sokszor előforduló dilemma a játékban, még akkor is, ha fullos abroncsot és egyedi keréknyomást állítottunk be. A fejlődés is megtorpan a játék vége felé, néha iszonyú lassan tudunk csak szintet lépni. A badge-dzsekkel sem dicsekedhetünk el senkinek, kizárólag az ilyen-olyan futamok teljesítményéért jár kitüntetés, a szilárd kunsztokért már nem. Sajnos.


A multis vizekre csak az evezzen, aki szereti a korlátok nélküli roncsderbit, hiszen többnyire igazi eszetlen, belemenős tuskókkal hoz össze a sors. A fair versengés nem számít, bárki lökdösődhet büntetlenül, ami kétségtelen egy arcade játékban megállja a helyét, de egy szimulátoros tollakkal ékeskedő címben már nem. Maga az online módok egyedi testreszabhatósága sem valami húde forradalmi, mindenki olyan kocsival vág neki amilyennel csak akar, csak a kategória passzoljon, igaz a használható kameranézeteket meghatározhatjuk. Akár még adtunk volna még egy esély a Shift 2 többjátékos szegmenségnek, de a keményarc lökdösődők lelombozták minden reményeinket. Akkor inkább marad az Autolog és a barátok, ha már kimaradt a LAN és az osztott képernyős mód is. Kár értük.


A játék külcsínét vizslatva elégedetten csettinthetünk, nem hoz a tető alá világmegváltó technológiát, teljesen a mai elvárható színvonalnak megfelel. A motor ugyanaz, ami az elődöt is mozgatta, a táj és pályák igencsak megnyerőek, az autók pedig minden porcikájukban megmelengetik a szívünket – főleg, hogy belülről szinte minden egyezik valós életben megtalálható másával. Igazából csak a részleteken finomítottak egy kicsit a Slightly Madnél, a pályákon falevelek és leszakadt gumidarabok leleddzenek, melyeket felverek a száguldó járgányok. Itt-ott ugyan némi spórolás észrevehető, de nagy sebességnél és főleg az elmosódásnak hála erre nemigen tudunk figyelni. Néhány bug azért befigyel: az előző körben történt tömegkarambolból maradó széttöredezett alkatrészek néha a levegőben lebegnek a következő körben is. Amúgy a törésmodell elfogadható, ha szeretnénk nem csupán esztétikai sallang, hanem totálkárosra is összeroncsolhatjuk a milliós álomautókat, igaz erre rá kell készülnünk. Az audio részleg csillagos ötös, kiváltképp a motorhangok, melyek minden fajtánál eltérőek és megfelelő hangrendszerrel pedig kiszedi a dobhártyáinkat a füleinkből – csengő szólam ez a műértők számára. Licenszelt nóták tekintetében szintén nincs panasz, a Rise Against Help is on the Way-e még remixformában is megkapóbb, mint az eredeti darab, de a többieket sem érheti megvetés. Azért még elviseltünk volna többet is.


Jó úton halad a Slightly Mad Studios a Shift 2-vel, az egyetlen baja az, hogy populáris darabnak szánják, így minden játékosnak – legyen az arcade, vagy szimulátor kedvelő – meg kell felelnie: egyik oldalra sem orientálódhat igazán, nem is veheti át a legrealisztikusabb címért járó prímet. A vezetési modellt és a kihívást tekintve viszont az élen jár a játék, megfelelő terelgetők birtokában pedig tényleg a Kánaánban érezhetjük magunkat, igaz ennél töményebb szimulátorosságot tuti, hogy nem vállal be a kiadó. Ami meg csurran, az legalább gyönyörködtet és ad ez szeletet abból, hogy mit éreznek a valódi sofőrök egy túraautó bajnokságon. A körítéssel elégedettek vagyunk, csak a puffancs narrátor roppant tanulságosan előadott fejtágítását felejtsük el gyorsan. Reméljük, a multit is megérinti majd a DLC-k szele, főleg azok kívánalma ez, aki korrekt és sportszerű körözgetésekre vágynak. A Shift 2: Unleashed még mindig nem a következő szint, de legalább egy újabb apró lépcsőfok a tökéletesség felé.