Virtua Tennis 4 teszt

Minden játékműfajnak megvan a maga ikonikus konkurenciaharca. A háborús FPS-eknél a Call of Duty küzd a Medal of Honor ellen, a szerepjátékoknál a The Witcher vív meg a Dragon Age-dzsel, az autószimulátoroknál a Forza Motorsport a Gran Turismóval, a focis anyagoknál pedig a FIFA éppen aktuális verziója a Pro Evolution Soccer aktuális változatával. Azt hiszem, nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy ugyanez megtalálható a teniszes játékok területén is: itt is két nagy cím próbálta elnyerni a játékosok kegyeit: az egyik a pár napja tesztelt Top Spin 4, a másik pedig a – minő véletlen – szintén négyes számú Virtua Tennis.


Annak ellenére, hogy mindkét játék ugyanazt a sportot dolgozza fel, valójában aligha különbözhetnének jobban: míg Top Spin egy végletekig kiforrott szimulátor, ami a tenisz valódi mechanikáit próbálja visszaadni, addig a Virtua Tennis egy árkád anyag, aminek legfontosabb célja, hogy könnyedén, lazán és jól szórakozzunk, miközben egy teniszhez hasonló dolgot játszunk a képernyőn. A probléma, hogy míg a Top Spin minősége nagyjából végig a csúcs közelében volt, addig a Virtua Tennis-sorozat egy kicsit mindig próbálta megtalálni a helyét: maga a játékmenet nem sokat változott, hiszen az már az első részben is szinte tökéletes árkád teniszélményt adott, de a körítést azóta sem sikerül eltalálnia a készítőknek.


A helyzet idén sem változott: a Virtua Tennis játékmenetében még mindig ugyanaz a könnyen tanulható, szórakoztató cucc, aminek évekkel ezelőtt a Dreamcasten elindult. Pusztán három különböző ütésfajtára kell figyelnünk: ezek a csavart ütés, az átemelés, és a nyesett ütés, miközben a bal analóg kar segítségével belőhetjük, hogy az ellenfél térfelének melyik részére kívánjuk odahelyezni a labdát. A Top Spinnel ellentétben itt nem nagyon kell taktikáznunk különböző módosítókkal és kifinomult taktikákkal: emberünk attól függő stílusban fogja visszaütni a labdát, hogy éppen hogy állunk, amikor az eljut hozzánk. Mármint a labda.


Ennek megfelelően az egész szisztéma kissé kiszámíthatatlan és nem sok helyet hagy a taktikázásnak – ez a játék tényleg nem a komoly teniszrajongóknak való, sokkal inkább egy haverokkal sörözős estére, hogy lehessen valamit nyomatni egymás ellen, ha éppen nincs kéznél a Mortal Kombat. Igazából az egyetlen újdonság, amit az alapvető játékmenetben találunk, az a „super shot” bevezetése. Ennek a lényege, hogy meccs közben folyamatosan töltődik egy csíkunk, amit elsütve kapunk egy lassított kameramozgással egybekötött, nagyon durva ütést, melynek stílusa az éppen aktuális játékostól függ. Értelme nem sok van, mert simán vissza lehet ütni, csak megszakítja az egyébként pörgős és látványos meccseket.


Maga az élmény tehát körülbelül ugyanolyan, mint amilyet a Virtua Tennis 2009-ben tapasztaltunk. Az meg olyan, mint a Virtua Tennis 3. A grafika is pontosan annyit fejlődött a 2009-es változat óta, amennyit elvárunk 2011-ben, s a különböző hanghatások is kis mértékben csiszolódtak az elődhöz képest – ami azt jelenti, hogy még mindig semmi közük a teniszhez, de legalább kicsivel jobbak, mint korábban. Szóval, mi az, ami újdonság? Nos, az első, hogy a játék támogatja a Kinectet, hiszen a dobozán ott figyel a „Better with Kinect” feliratocska. Ne higgyetek neki, valójában a „Worse with Kinect”-nek kellene ott állnia, mindjárt el is mondom miért.


Nem arról van szó, hogy Kinect kiváltja a kontrollert, ezt ugyanis viszonylag nehéz lett volna megoldani, főleg azért, mert a legtöbbünk nappali nem akkora, mint egy fél teniszpálya, hogy mindenhova oda tudjunk futni. Éppen ezért a készítők előálltak egy olyan megoldással, hogy Kinecttel játszva az egész Virtua Tennis átalakul: a kamera bemegy egy furcsa, FPS-szerű nézetbe, emberünk pedig magától odamozog a labdához, nekünk csak suhintanunk kell egyet a kezünkkel, mintha az lenne a teniszütő.


A probléma csak annyi, hogy ez az egész nem működik: a játék sosem érzékeli rendesen, hogy honnan, milyen erővel ütünk, és nem képes azt sem megfelelően észrevenni, hogy épp fonákot, vagy tenyerest szeretnénk. Magyarul szinte irányíthatatlan a dolog, ráadásul ütések között a kamera kimegy külső nézetbe, így a folyamatos váltogatásoktól egyrészt összezavarodunk, másrészt pedig hányingerünk lesz. A Virtua Tennis 4 és a Kinect párosítását tehát elég gyorsan érdemes elfelejteni, és valami mással próbálkozni.


Például egy PlayStation 3-mal és a Move-val, ami annyival jobb, hogy legalább a különböző mozdulatokat felfogja a játék, de számomra érthetetlen, hogy miért nem voltak képesek ezt megoldani a sztenderd kameranézettel, elvégre a Navigation Controller használatával simán lehetne mozogni. Ehelyett a Kinecthez hasonlóan megkapjuk a gagyi FPS-kamerát és a folyamatos ki-be zoomolgatást. Az ember azt gondolná, hogy ennyi évvel a Wii-féle tenisz után nem olyan nagy dolog összehozni valamit értelmes megoldást, de úgy tűnik, tévedtünk.


Amiről még mindenképp beszélnünk kell, az a megújított World Tour mód, ami a játék gerincét képezi, és én speciel nem látom semmi értelmét. Itt a világot egy táblás játékhoz hasonlóan látjuk, területekre felosztva, s minden terület a városok egy-egy eseményt tartogatnak. Ezek lehetnek sima meccsek, rajongói események, pihenőpontok, vagy valamilyen minijáték is. A városok össze vannak kötve, és ticketek (kártyák) beáldozásával mozoghatunk előre közöttük. Minden kártyán van egy szám, ami mutatja, hogy milyen „értékben” tudunk mozogni, s ha elhasználtunk egyet, akkor kapunk egy véletlenszerű újat.


Ahogy haladunk előre, jönnek a hasonló játékokban megszokott dolgok: kicsiny teniszezőnk az amatőr kis senkiből igazi profivá válik, egyre több tapasztalati pontot szerez, egyre több pénzt kap (amiből aztán felszerelést vásárol), s végül ő lesz a legjobb teniszező a világon. Már akkor, ha közben nem kaptunk idegrohamot,  mert ezzel az egész, összezavaró, Rizikó-light, ikonos-kártyás rendszerrel csak azt érték el, hogy néha lemaradunk olyan eseményekről, amelyeken részt szerettünk volna venni, mert nem volt elég kártyánk, hogy odaérjünk. Megértem, hogy a készítők valami egyedit akartak, de ez egyáltalán nem illik egy teniszes játék hangulatához.


Itt a nagy kérdés: teniszes játék nem jelenik meg évente, szóval melyiket is vegyük meg ahhoz, hogy egy nagyobb időre biztosítva legyen a Nadal-adagunk? Korábban nem nagyon lehetett dönteni a Top Spin és a Virtua Tennis között, mert mindkettő másnak szólt. Most azonban hiába összetettebb a Top Spin, sokkal könnyebb megtanulni, mint korábban bármikor, és annyival kifinomultabb, annyival jobb összhatású anyag, hogy emellett a Virtua Tennist igazából nem tudnám tiszta szívből ajánlani. Még mindig elég jó játék, az alapok továbbra is a helyükön vannak, de ha egészet nézzük, valahogy nem az igazi.