Darkspore teszt

Mindenki, akit ismerek és játszott a Spore-ral, megjegyezte, hogy a játék második és harmadik fázisa egészen élvezetes volt. Még akkor is ezt mondták, ha egyébként nem tetszett nekik a játék kissé langyos, furcsa stílusa. Valószínűleg a Maxis is látta, hogy ez a dolog tartogat még lehetőségeket: a Spore-nak folytatást készíteni gyakorlatilag felesleges lenne, így merült fel a Darkspore ötlete, s így történt az, hogy az eddig csak a különböző békés Sims-játékokat készítő stúdió veszélyes vizekre evezett: behatolt a Diablo felségterületére.


Bizony, a Darkspore már ízig-vérig egy akció-szerepjáték, s így a többi hasonló játék ellen kell felvonulnia, nem indul többé a saját kategóriájában. S bizony kezdésnek rögtön akad néhány gyengébb pont: a technószerű zene például már rövid távon is annyira idegesítő, hogy teljesen le kellett némítanom, nem is tudom, mikor csináltam ilyet utoljára. Aztán ott van a grafika: a legtöbb hasonló anyaggal pont az a legnagyobb problémánk, hogy általában csak látványos köntösbe bújtatott Diablo-klónok, de a Darkspore itt sem remekel igazán – vannak pályák, amik egészen korrekten festenek, de elég sok leragad a fantáziátlan középszinten.


S akkor a fantáziátlan középszint teljesen igaz a történetre is, amire nem is vesztegetném hosszasan a szót, mert csak azért létezik, hogy legyen valami indok arra, hogy halomba daraboljuk néhány bolygó lakosságát. Alapvetően hőseink a nagyon szuper E-DNS-sel születtek, így sokkal jobbak, keményebbek és táposabbak mint akik csak mezei DNS-sel születnek. Közben pedig még a múltban valamikor botor őseink elterjesztették a darkspore-lényeket, akik sorra megfertőzték a különböző planétákat, ahol most kifejezetten kellemetlenné vált az élet.


Persze ezek után azt gondolnád: semmi baj, én úgyis szeretem a technót, a grafika nem érdekel annyira, a történet pedig a buziknak való, s ennek a játéknak úgyis a Spore-ból átvett kreatúra készítő lesz a legnagyobb erőssége. Megépítem kedvenc hősömet, s aztán darabokba hentelem vele a fél világot – szép gondolat, de sajnos nem ez a helyzet. A Darkspore-ban ugyanis nem készíthetünk szabadon lényeket, ahogy a kissé pacifikusabb előzményben, lehetőségeink nagyon is limitáltak. Bár azt meg kell hagyni, hogy a választék még így is jelentősen felülmúlja a legtöbb akció-RPG négy-öt darab előre elkészített hősét.


Jelen esetben a helyzet úgy néz ki, hogy alapvetően 25 különböző hőstípus közül választhatunk, amik három különböző osztályból kerülhetnek ki: ezek a sentinel, a ravager és a tempest. Nagyvonalakban megfigyelhető a hasonló anyagokban sztenderddé váló tank – DPS – távolsági felállás, de annyira vegyesek a képességek, hogy igazán nem lehet bekategorizálni semelyiket, ráadásul több is rendelkezik területre ható, single target, és gyógyító varázslatokkal is. Ha ez még nem lenne elég, akkor kis kedvenceink ezen kívül öt különböző genetikából származhatnak; lehetnek cyber, necro, bio, quantum és plasma.


Habár sokáig nem világos, az alap genetika két dolog miatt fontos. Egyrészt a szerepjátékok bevett szokásaitól ellentétben nem az osztály, hanem ez határozza meg, hogy az adott karakter milyen felszereléseket ölthet magára. A felszerelés itt gyakorlatilag a lényünkre felcsatolható új biotikus részeket jelenti, de a lényege ugyanaz, mint más hasonló játékokban az új páncélzatok lootolása, csak egy kis csavarral. A Darkspore-ban ugyanis nincsenek klasszikus értelemben vett szintek és fejlődési rendszer, nincs pontosztogatás sem, minden tulajdonságunk a felvett új cuccoktól függ.


Ez persze azt is jelenti, hogy teljesen a véletlenszerűen hulló tápoktól függ, hogy melyik karaktereinket tudjuk fejleszteni, így teljesen a gép „jóindulatára” vagyunk bízva, ami hosszú távon elég idegesítő tud lenni. Ezen kívül a genetika más fontos tulajdonsága, hogy az ellenfeleink is valamelyik géntípusból kerülnek ki, s ha az adott ellenfél azonos a mi egyik hősünkkel, akkor sokkal nagyobb sebzést kapunk be tőle, sőt, a Diablo 2 hell-fokozatára emlékeztető módon még immúnissá is válhatnak a támadásainkra.


Itt jön a képbe, hogy a Darkspore-ban egyszerre nem egy hőssel kalandozunk, hanem hárommal, akiket bármikor cserélgethetünk. Erre kezdetben nem lesz olyan sokszor szükség, de később, ahogy az ellenfelek egyre több géntípusból kerülnek ki, úgy leszünk kénytelenek mi is egyre többet váltogatni, különben nem nagyon fogunk tudni tovább jutni. És számon tartani 25 hős (plusz a testreszabott verzióik) különböző képességeit, azokat a küldetések között egyesével fejlesztgetni a kissé nehézkes kezelőfelületen, bizony sokszor eléggé unalmas és sokszor elvette a kedvem a folytatástól.


Viszont azért vannak a játéknak olyan ötletei is, amik meghozták a kedvem: a küldetések végeztével például választhatunk, hogy befejezzük a pályát, azonnal elvisszük a jutalmat és visszamegyünk a missziók közti képernyőre, vagy rögtön átlépünk a következő pályára, aminek a végén két sokkal erősebb jutalommal távozhatunk, de azt is kockáztatjuk, hogy ha nem sikerül a pálya, akkor mindkettőt elveszítjük. Néha kifejezetten adrenalin-pumpálóan tud hatni egy-egy ilyen láncolás.


S habár maguk a küldetések csak a „menj és ölj meg mindenkit” mederben zajlanak, azért maga az akció eléggé élvezetes tud lenni. Fő karakterünk minden képességét használhatjuk, míg a kísérőinktől egyet-egyet, így összességében az alapvető irányítás és a skill-használat kissé olyan, mintha egy némileg kibővített DotA-val, vagy mostanában annak modernebb verzióival, a Heroes of Newerth-tel vagy a League of Legendsszel lenne dolgunk. Csak persze teljesen más, de hirtelen ez jutott eszembe.


A Darkspore tehát nem mutat egyértelműen pozitív képet: habár alapvetően élvezetes lenne és vannak jó tulajdonságai, néha kifejezetten olyan, mintha a készítők nem tanultak volna a többi akció-RPG gyengeségeiből, s azokat simán átvették volna ide is. Viszont a játék ezek mellé újít és változtat is annyit, hogy eléggé egyedi legyen a műfajon belül. Mindezek mellett viszont az összkép sajnos eléggé közepes, így maximum idő-kitöltőnek használható a Diablo 3 vagy a Torchlight 2 megjelenéséig.