Alice: Madness Returns teszt

Minden egyes új nap egy új álom kezdete. A rémálmok még a békésen induló tudatalatti kirándulásokat is megfertőzhetik, apró szikrák az imbolygó elmében, a múlt töredékeinek összeillesztéséhez elengedhetetlen utazások. Alice felnőtt, szülei a tűzvészben meghaltak, de a kifordult Csodaország mindig visszavárja.

A gyermekkori mesék minduntalan megédesítik az emlékeket, kivéve akkor, ha a mesélő szerepét American McGee, az ex-id Software-es designer tölti be, aki igencsak elborult fantáziával megáldott fiatalember. A tíz évvel ezelőtt megjelent Alice nem hagyta szárazon a horror-platform szerelmeseit, s a rossznyelvek szerint American azóta sem tudott maradandót letenni az asztalra, Csodaország pedig mit sem változott ezalatt az idő alatt – s pont olyan táptalajt nyújt, ahol igazán elemében érezheti magát. A Sanghajban székelő Spicy Horse-szal újra összerakta Alice elfeledett emlékeit a kissé formátlan Grimm-mesék után, s jelen esetben a kínai videojáték-manufaktúra nem a bóvli szinonimája. A PC-re megjelent első részt szeretők számára a véres kést szorongató kék ruhás kislány képe teljesen összeforrt, így egy évtized kellett ahhoz, hogy visszatérjük a nyúlüregen át a halál és az őrület hívogató világába.


A Rudledge elmegyógyintézetben töltött tíz esztendő során Alice teljes gyógyulása úgy tűnik soha nem lesz teljes, szülei tűzvészben vesztették életüket, ami pont elég volt ahhoz, hogy az árvasorsra jutott leányzó önmagát hibáztassa a tragédiáért. S az amúgy is labilis elme képtelen elszakadni saját vízióitól, habár látszólag dilidokija mindent megtesz azért, hogy Alice elveszett elmékéit a felszínre hozza és szembenézzen velük. Csupán a szerencsének mondható, hogy a leányzó nem egy koszos bordélyházba végezte. Ezalatt az idő alatt a valóság is átalakult, tétova gonosz gondolatok cikáznak a lány fejében, s ezzel Csodaország létezése is veszélybe kerül – na de honnan erednek is ezek? Az álmatlan éjszakák és a torz hallucinációk sora fertőzi az úgy-ahogy felépült Alice elméjét, Baleset volt-e a szülői ház leégése, vagy az önpusztító énje miatt haltak meg szerettei? Olyan egyértelmű.


Mikor újra kinn találja magát az intézet kapui előtt, feltárul előtte a viktoriánus korabeli London visszataszító, komor és szürke képe. Göcsörtös formákkal, sűrű füstöket eregető kéményekkel, vészjósló gótikus formákkal. A morbid karikatúrák között nem nehéz észrevenni egy ártatlannak tűnő fehér macska képét, aki persze ismét sötét és szűk járatokba invitálja a leányzót. Egy hathatós intermezzo után ismét visszatér Csodaországba, mely sokkal veszélyesebb, mint korábban, holott az óriási gombákkal teli virágos erdő nem a morbid arcát mutatja elsőként. A mindig éber, hibátlan vigyorú Cheshire macska ismét tanácsokkal látja el hősnőnket, hiszen a gonoszok kiirtása után lehet, hogy saját emlékfoszlányainak darabkái is helyreállnak.


A Madness Returns művészeti stílusa teljességgel magával ragadó, a főmenü sejtelmességétől kezdve minden helyszín teljesen eltérő képet mutat, teljesen más esztétikai megközelítésbe kerülnek a mesék vidékei, s folyton újabb teremtmények állják utunkat. A dupla ugrás és ereszkedés kombinációjával, dobbantóként szolgáló dudorokra lépve a nehezen elérhető helyekre is feljuthatunk. A történet pedig mindig kavarog tova, hasonlóan ahhoz, amikor elménket teljesen véletlenül támadják be a kósza gondolatok. Részben a játék motorjával előadott átvezetők formájában, részben pedig 2D-s papírmasékkal megvalósított múltbéli eseményekre felhívva a figyelmet. A fejlesztők ismét rákapcsoltak a víziókat tekintve, ezért konzervatívabb országokban már megkövezés járna minimum, maga a horror és az erőteljes meseszerű hangulat ismét kéz a kézben jár, néhány célzatot kellően felnagyítottak, visszafojtott szexuális célzásokkal, a valóságban is megtalálható romlottságot adagolva hozzá, feszes illúziók táncában. A játékos saját épelméjűségét is a vásárra viszi. Tényleg.


Az Alice: Madness Returns alapvetően három alappillérre épül: kellő kihívást nyújtó ugrálós részekre, kaszabolós, ámde taktikázást nem nélkülöző harcra, valamint egyáltalán nem frusztráló puzzle-ra. Az egyetlen durvább kihívást a küzdelem nyújtja, többször több ellenféllel szemben. Babaarcú kátrányfoszlányokat eregető rémségek és toronymagas szörnyetegek ellen már nem segít a menekülés, mint a teáskannából csordogáló vérfolyam, úgy mutatnak eltérő kontrasztot a világban az ellenséggel való harc. Kezdetben ott lesz nekünk a már ismerős konyhakésünk, mint az elsődleges közelharci alkalmatosság, mellyel jól lehet kaszabolni a nem túlzottan erős ellenfelek ellen. Egy bibircsókos szakácsnőtől kapjuk meg némi ellenszolgáltatás fejébe a borsdarálót. Lényegében egy géppuskáról van szó, ámbár túl gyorsan felmelegszik. A repülő lények ellen is hatásos, máskor pedig a továbbjutás kulcsát jelentő szárnyas orrokat kell vele megborsozni.


A dolgot néha nehezítik, hogy mozgó és változó platformokon egyensúlyozva kell gyilkolnunk. Számos ellenséggel hoz össze a sor minket, McGee beteges fantáziáját tekintve tényleg eleresztette magát, igaz ez csupán a külsőségekben mutatkozik meg – hiszen a későbbi szinteken is hasonló módszerrel győzhetjük le a rémségeket, illetve a taktikák ugyanazok, csupán a skinek változnak. A fegyverek közti váltás gyors, főleg azért, mert nem igazán van belőlük sok – összesen négy –, de legalább kellően erősek és jól használhatóak. Másik közelharcra termett eszköz a hintaló-fej, mely igazi pörölyként működik, össze is zúzhatóak vele az apró kis gnómok koponyái. Távolra még a teáskanna ágyú a tökéletes, nagy bummal szolgál. Mivel legtöbbször több ellenfél akarja eltörni Alice bájos nyakát, a bal ravasszal bármikor kijelölhetjük a kívánt rosszarcút és válthatunk is közöttük, ilyenkor a célzás is automatikus – sokszor húz ki minket a csávából, amikor már nincs idő aprólékosan betájolni a förtelmeket. Ha végképp szakad a kötél, marad a kitérés, ahol gyorsan arrébb iszkolhatunk a forróvá váló kelepcéből, képpillangók eregetése közepette.


Már a játék elején képesek vagyunk egy gombnyomásra összezsugorodni, ahol apró kulcslyukakon át juthatunk el a rejtett helyekre. Ebben a módban lesznek észlelhetőek az alapesetben láthatatlan platformok, falakon lévő útmutató firkák, vagy a fényesen derengő, megszerezhető emlékfoszlányok Utóbbiak Alice múltjának egy-egy darabkáit takarják, a hozzá közel álló személyekkel folytatott párbeszédeket hallgatva. A zsugorodás kellemesen színesíti a kissé monotonná váló ugrándozást, viszont az ötlet igazi mélységeit nem sikerült teljesen kiaknázni: könnyedén jutunk előre mindig – e tekintetben az előző epizód durvább kihívást nyújtott. A különböző fejtőrök bár kis számban, de tagadhatatlanul gondolkodásra sarkalnak bennünket. A környezetben szétszórt kockákat gyűjtögethetünk, máskor a lövésekre aktiválódnak a rejtett platformok és a lassan lezáródó átjárók, máskor időzített bombákat kell elhelyeznünk egy-egy területre, ami ha idő előtt felrobban, kezdhetjük elölről az egész műveletet. A rejtvények szórakoztatóak, de különösebb kihívást nem nyújtanak, így a sikerélmény is elmarad.


A játékmenet túlzott állandóságát igyekeznek színesíteni a váratlan közjátékok, látszólag a semmiből kell lejátszanunk egy dallamot Guitar Hero-szerű ötletes szegmensekben, netán csúszhatunk lefelé halálos csapdákkal teli lineáris pályarészeken, tenger alá merülhetünk fenyegető cápákkal és rákokkal harcolva – számos minijáték, melyeket bármikor újra letolnánk, ha erre lenne mód. De az igazi finomságok azok a fejezetek, ahol egy 2D-s Csodaországban kell oldalnézetes platform-cuccban helytállnunk – sajnos túl kevés alkalommal, viszont arra pont jók, hogy megtörjék az éppen repetitívvé váló fő tevékenységeinket. Nehéz a labilis személyek élete, mindenesetre a Madness Returns a gyűjtögetést kedvelők számára is kedvez. Összetörhető ládák, csigaházak és elhullott ellenfelek után fogakat zsákmányolhatunk, melyek egyfajta valutát alkotnak. Ezekkel frissíthetjük a fegyvereinket később. A főmenü külön jelzi a megszerezhető eszközök listáját, így mindig tudjuk majd, hogy mire kell odafigyelnünk.


Habár a grafikai stílust tökéletesen sikerült eltalálni – egyaránt kelt bennünk undort és gyönyörűséget –, az már sokkal inkább szégyen, hogy az egész megfestését csupán koszos ecsettel és zavaros textúrákkal ejtették meg helyenként, melyek ennek tetejébe még lassan is töltődnek be – világosan rámutatva arra, hogy az Unreal Engine 3.0-val van dolgunk. Máskor viszont tényleg nem érheti bántó szó a külcsínt, főleg, hogy az átvezetőket nagy műgonddal alkották meg. A karaktermodellek visszataszítóak, viszont némi élet még elkélt volna beléjük, papírkartonokból kivágott 2D-s átvezetők viszont különös hangulattal adóznak az értő játékosok szemének. Szerencsére a hangok már tényleg a toppon vannak, a szinkronnal legalább élővé varázsolták azt, amit a poligonokból nem sikerült, a vonós hangszerekkel előadott zenék úgy játszanak a szívünkkel, mint valami ping-pong labdával, de a harc dinamikus szólamai is tükrözik a drámaiságot, s az általános ambientek is maradandóan lesznek.


Alice második utazása az őrületbe nem olyan kielégítő, mint az első cím, kicsit sekélyesebb és összecsapottabb, viszont kevés olyan játék van ma a piacon, amely ennyire torkon ragad és a sejtelmes hangulatával kellően elborzaszt – hirtelen csak a The Path-t tudnám kiemelni. Nincs hiány fantasztikus ötletekből, lassan ingerel, szájba rág, agresszív 12-13 órás kitérő ez a rémálmok világába, viszont kicsivel több kihívást is elviseltünk volna. Merész és brutális címet alkotott ennek ellenére a Spicy Horse, az eredeti könyv írója, Lewis Caroll csak imádkozni tudna emlékezetesebb meséért, a szeszélyes víziót változatossága felé tett lépések bizonytalan ugyan, de mivel az akció-platform műfajában pangás van, ez a felnőtt mese mégis potenciával teli. Csodaországnak ilyennek kell lenni, az már más kérdés, hogy ezért valaki a saját idegeit áldozza fel.

7.9

Alice: Madness Returns teszt értékelés 7.9

Pozitívumok:

  • Csodaországban tett látogatásunk kellően elborult és üde színfolt az idei év termésében
  • Iszonyúan jó művészeti stílus, mely a lelkünkbe kapaszkodik, elborzaszt és gyönyörködtet
  • Jól használható fegyverek
  • Remek szinkron és első osztályú zene

Negatívumok:

  • Érezhetőek a változatosság felé tett lépések, de ez még mindig kevés
  • Lassan hömpölyög előre
  • Grafikai malőrök, lassan betöltődő textúrák
  • Kihívást tekintve még mindig az előd áll az élen
51 komment - szólj hozzá!