Deus Ex: Human Revolution teszt

A Deux Ex: Human Revolution túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, némileg el is szomorítja a tesztelőt, hogy kétségbeesve próbál fogódzkodót találni rajta. A sziklafal meredeken tornyosul a nyári uborkaszezonban, egy hűsítő oázis a sivatag közepén. A néhai Ion Strom klasszikusainak előzményével van dolgunk, még mindig a jövőben ugyan, de kínosan közel a jelenhez. A világ immáron a biometrikus adatok, a kibernetika és az implantátumok körül forog, mellyel bárki növelheti testi erejét – a múltban még csak életmentésre használták, új májat, vagy vesét kapott a rászoruló delikvens, netán felemás melleket, mint Aranypart Szandra. De a közeljövőben kibernetikus testrészeink is lehetnek, ha meg tudod fizetni. Olyan erővel és gyorsasággal ruháznak fel bennünket, mely alapjaiban borította fel az emberi társadalmat. Az Eidos Montreal ezt a sötét jövőképet hozza el elénk, egy meglehetősen szövevényes, több játékmechanikai pilléren álló produktum keretében – sokkal több, mint amire számítottunk.


Valaha a világ megmentőjét látták az augmentációban, amikor is gépi implantok kerülnek az emberi szervezetbe, de Isten nem úgy tervezte azt, hogy idegen anyag legyen a testünkben; a kilökődés ellen ugyan gyógyszereket szedhetünk, ám a gazdagság és a szegénység közti éles határvonal itt is kiütközik. Példának okáért a csóróbbak nehezen viselik azt, hogy minden pénzünk a szükséges gyógyszerekre megy el, s míg az augmentiációért felelős gyártó nagyvállalatok pedig röhögnek a markukban. A tökéletesebb emberből pedig egyből következik az, hogy katonai célokra is felhasználják a mesterséges szerveket, elképesztő gazdagsághoz juttatva a zsarnok, öltönyös cégvezetőket. A felhőkarcolók aljában, a sikátorokban forradalom készülődik, mindennaposak a lázongások, ám egy egészen újfajta háború is zajlik a végtaggyártó vállalatok között, akik nem restek privát hadseregeket is pénzelni.


Itt jön a képbe Adam Jensen, aki volt kommandós múltjával éppen egy zsíros állást tölt be biztonsági tisztként a Sarif Industriesnél, mely szintén egy olyan hiénavállalat, mely az emberi test minden aspektusának feljavítását és pontosítását szolgálja. Bár Jensen is robotikus végtagokkal van megáldva, nem önként vállalkozott a műtétre, hiszen egy baleset következményeként nem volt más választása. Volt szerelme, Megan Reed hatására, kezdetben vonakodva egyezik bele abba, hogy a legújabb technológiát építsék be a szervezetébe. Nem foglal állást abban a kérdésben, hogy az augmentáció vajon a természet akaratával való ellenszegüléssel ér-e fel, arra majd a játékos saját szemlélete szolgál, de tény, hogy hősünk képességei igen hasznosnak bizonyulnak munkája során. Rögtön egy globális méretű összeesküvésre bukkan, melynek szálait elkezdi kibogozni, kezdetben sodródva az árral, bízva a megbízó szavában, majd érdekből vívva a titkos háborút, szembeállva boldog-boldogtalannal. A világ 2027-ben pengeélen táncol, a játék már az első pillanattól kezdve iszonyú hangulattal rendelkezik, kiváltképp a mesteri művészi stílusának köszönhetően.


Ha a történetet nézzük a Human Revolution kimagaslik a nagyátlagból, mi is kapkodtuk a fejünket a számos váratlan fordulat láttán, sokszor hittük úgy, hogy jó megfigyelők vagyunk, az időről-időre felbukkanó döntései helyzetekben a jó utat választjuk, de minduntalan ránk cáfolt a program. Soha semmi nem az, amit elsőre láttunk, maga a sztori szerteágazó és mély, jó pár alkalmunk lesz arra, hogy figyeljünk a háttér-információkra, az érdekekre és a titkokra, a világ több metropoliszában: Sanghajtól, Detroiton át, Montreálig. Mégis, jó volt érezni azt, hogy itt tényleg van kihatása cselekedeteinknek a játék végkimenetelére – többször előfordult az, hogy balgán úgy gondoltuk, minden küldetés előre megrendezett, de nem így van, a történet későbbi szakaszában előjönnek a különbségek és a következmények, attól függően, hogy miként játszunk. A felhozatalt opcionális küldetések is színesítik, melyek remekül illeszkednek a történetbe, kidolgozottságukat tekintve egy rossz szavunk sem lehet rájuk. Bőven felérnek a főszál misszióival is. Több befejezést kapott az új Deus Ex, szerencsére a játékmenet olyannyira sokrétű, hogy két okból is megéri újrajátszani.


Nem voltak feleslegesek a fejlesztés szakaszában szárnyra kapott marketingszövegek: a játék tényleg négy, meglehetősen eltérő alappillére épül: a harcra, a hackelésre, a beszélőkénk fitogtatására és a lopakodására. Jómagam az utóbbit részesítettem előnyben, ugyan jó pár alkalommal nem volt mit tenni és lövöldözni kellett. Lehetőségünk van leragadni az egyiknél, esetleg mixelheted a stílusokat, de sajnos nem volt idő az egyensúlyra: a sunnyogás időrabló és nagy körültekintés igényel (pont ettől frankó egyébként), a lövöldözés pedig sokszor elég vad és frusztráló. Így hát, ha tényleg el akarod sajátítani egy-egy stílus mesterfokon való űzését, akkor bizony lesz a végére ősz hajszálad, éppen elég. Mondanom sem kell, milyen érzés az, ha úgy visszük végig a pályákat, hogy közben egyetlen ellenfelet sem ölünk meg. Próbálkoztam én, de korán elfogyott a türelmem. Lopakodás közben több útvonalat is kidolgozhatunk, nehéz ugyan észrevétlen maradni, de egy Splinter Cellen, vagy Metal Gearen kiélezett reflexeinket bevetve nagy meglepetésben nem lesz részünk.


Nagyot koppant az állunk, amikor azt hittük, hogy maga a tűzharc kimerül valamilyen szimpla fedezékharcos megoldásban. Pedig egyáltalán nem divatból került a játékba, hanem tényleg van súlya, számos taktikai helyzetet oldhatunk meg a segítségével. Nem arról van szó, hogy most kit ugrasszunk ki a bokorból, vagy, hogy hova dobjuk a gránátot, gondolkoztunk kell, több stratégiát kidolgozni, mert a nehézség tényleg lehengerlő és egyáltalán nem agyatlan. Lőszerrel természetesen szintén hadilábon állunk, többször leszünk kénytelenek átgondolni útvonalainkat, szóval meg kell dolgoznunk a pénzünkért. És nem árt figyelembe venni azt is, hogy nem célunk mindenkit megölni egytől-egyig, sok esetben a bénítás, vagy simán az észrevétlenségbe való burkolózás jóval többet ér. A fegyveres harc ugyan nem áll szorosan összefüggésben az RPG-elemekkel, sokkal inkább a végletekig kiélezett taktikára épül. Az ellenség használja a fejét, nem lapíthatunk egy fedezék mögött minduntalan, gyorsan, több irányból vesznek körbe bennünket. ravasz és lehengerlő a harcrendszer, egy picivel finomabb irányítás mellett még a kedvencünkké is válhatna.


Jensen szerencsés figura, majdnem elveszette az életét, most meg igen durva képességeknek parancsol. Maga az implantokkal való bolondozás és azok fejlesztése nem merül ki abban, mint pl. jobban sebzünk egy idő után, ezen kunsztok nagyban befolyásolják és színesítik az amúgy sem sivár játékmenetet. Egy ideig láthatatlanná válhatunk, átláthatunk a falakon, de át is dönthetjük azokat, orbitálisakat ugrálhatunk, főleg a kínos fényforrások elől, hatalmas ütést mérhetünk a padlóra, aminek nyomán 360-fokos lökéshullám bárkit ledönt a lábáról. Bár az augmentációs képességek fejlesztését igen ritkán engedhetjük meg magunknak, érhető, hogy a brutális finomságokat nem használhatjuk folyton – szükség is van az egyensúlyra –, szerencsére az Eidos Montreal vette is lapot. Bárhogy is van, az energiaszintünkre minduntalan figyelnünk kell – kicsit furcsa, de a harc közbeni kivégzések is fogyasztják, pedig számtalan látványos és agresszív nyakeltörést és vérzivataros élményt élhetünk át, de nem a végtelenségig.


A hackelés sem merül ki szimpla minijátékban. Sokszor nagy slamasztikától kímél meg, ha ügyesen iktatjuk ki a biztonsági rendszereket, ráadásul nem is kiismerhető, megköveteli a figyelmünket, hiszen megadott időintervallumon belül kell teljesítenünk a rendszerek kifektetését, mert ha a számláló a végéhez ér, az mód felett kínos tud lenni. A hackeléssel nem csupán ajtókat és hozzáférési terminálokat aktiválhatunk, hanem bekapcsolhatunk lőtornyokat és robotokat is, beállítva azt, hogy támadják meg az ellenséget. Sajnos nem túl hatékonyan, nagyobb túlerő esetén már a játékos leleményességén múlik a siker. Érdemes még az így megnyitott digitális újságokat is átolvasni, elvégre a későbbi párbeszédek során számos szóbeli aduásszal gazdagodhatunk.


Sok múlik a verbális kommunikáción, az NPC-kkel való beszélgetés mélyen összetett, számos döntést hozunk közben, s ha nem figyelünk a szánkra, nagyobb bajok is lehetnek. A legfontosabb az, hogy szedjünk magunkra némi tudást, mielőtt világmegváltó cseverészésbe fognánk, e-mailek olvasása, számítógépes adatbázisok átfürkészése után számos információval gazdagodhatunk a kulcsfigurák múltjával, a szervezet működésével kapcsolatban. Meg tudjuk győzni az emberkéket a mi igazunkról, nem egy alkalommal még a kimerítőnek ígérkező csaták is megkerülhetőek vele, sőt – mondunk jobbat – akár még a főellenségekkel vívott csetepaté közben is kidumálhatjuk magunkat. Aki igazán markánsan próbál a szavak erejével hatni, rengeteg XP-t kell elköltenie erre a lehetőségre, nem úgy működik ez az egész, mint más szerepjátékokban, ez egy nagyon nehéz aspektusa a Human Revolutionnek, de egyben hatalmas fegyverténye is.


A Deus Ex sötét jövőképébe egy perc alatt képesek vagyunk úgy elmerülni, hogy csak a hitvány testi szükségleteink ugrasztanak ki bennünket. Rengeteg olvasnivaló, apró részlet található a remekül kidolgozott pályákon, a városok élnek és a belső tereken sincs nyoma a spórolásnak – mindez rendkívül megkapó művészeti stílussal megáldva. Az arany és a szürke színek dominálnak a látványvilágot tekintve, a Crystal Dynamics engine-je dübörög alatta, sajnos nem problémamentesen: a kelleténél többször esik le a framerate, mégis elviseljük, elvégre a fény- és árnyékeffektek adják meg a külcsín sava-borsát. Adam mozgása sem elnagyolt, kellően simán viszi véghez utasításainkat. Ebbe a különös és kegyetlen cyberpunk világba csöppenve bekapcsoljuk a hajtóműveket, hegyezzük szemünket és fülünket – nagyon is hívogató módon, nem győzünk eltelni vele. Vannak kétes pontjai a vizualitásnak, de korántsem zavaró módon.


Okos és kiforrott játék lett a Deus Ex: Human Revolution, mély tartalommal és kikezdhetetlen hangulattal. A sorozat atyja, Warren Spector sem csinálta volna jobban, ha éppen ezen és nem a Mickey egeres nintendós cuccon izzadt volna. Bár számos elemét érte kritika, például, hogy csupán összelopkodott klisékből áll, mégis kellő egyediséggel van megáldva, mely hű marad a frencsájzhoz. Aki csak az akciót látja benne és a vérontást, könnyen elkeseredhet, nem az ő játéka ez, mivel megfontolt, gondolkodásra sarkalló produktum lett belőle – ám cseppet sem lassú: olykor úgy pörögnek az események, hogy alig bírjuk cérnával. A látvány művésziessége találkozik a humanizmus halálával – elgondolkodtató téma, de a játék szinte azért van, hogy részt vegyük a sorsdöntő kérdésekben. Minden egyes szeg, apró szemétkupac az utcákon, minden épület újabbnál újabb lehetőségeket kínál, maga a téma és a történet jó 20 órán keresztül fogva tart. Íme, egy játék mely tényleg tartalmasabb mondanivalóval bír, mint egy tucat-dokumentumfilm, véleményt alkothatsz arról, hogy vajon a technológia minden felett áll-e. Nincs kétség bennünk, az új Deus Ex-el ismét kimagasló videojátékkal bővült az idei felhozatal.

Kapcsolódó cikk

• Deus Ex: Human Revolution