The Walking Dead: E1 - A New Day teszt

Kevés olyan megbízható frencsájz létezik, melynek minden darabja annyira mesteri, mint Robert Kirkman eredeti képregénye. Ilyen az AMC drámai filmsorozata és most a Telltale Games videojátéka, mely a minőséget tekintve pontosan beleillik a sorba. Magával ragadó, okos, intenzív és felnőtt mese.

Honnan is indult a kaliforniai stúdió? Egyszerű, letölthető kalandjátékokkal erősítette meg jelenlétét, s egyszersmind stabilan kitartott a döglődő műfaj mellett. A humor után viszont egy erőteljes huszárvágással a zombi apokalipszisben próbálnak gyökeret verni a The Walking Dead videojátékkal. Az epizodikus megjelenési ütem megmaradt, az első rész, A New Day valóban ráillik a brigád történetére is, elvégre ez lesz az első eset, amikor felnőtteknek szánt címmel jelentkeznek. Képesek valódi emberi érzelmeket is kiváltani alkotásukkal, mely elsősorban nem a filmsorozatra, hanem a Robert Kirkman eredeti képregényeire emlékeztet. A sztori párhuzamosan zajlik az eddig ismert szereplők vívódásaival, több ponton találkozunk a már ismert karakterekkel is – rajongók számára maga lesz a Kánaán.


A nyitány Lee Everett történetét mutatja be, aki egy színesbőrű elítélt. Éppen Atlantából szállítják át egy rendőrautóval egy másik intézménybe – pont, amikor beüt a zombi-világvége. A rendőr anekdotái közepette nem vesz észre egy úton átsétáló járkálót, majd hamarosan a közeli erdőben találják magukat összetörve. Hősünk életben marad, ahogy a közeg is, ám utóbbi már teljesen más formában van. Hörög és nyöszörög, csillapítatlan étvággyal szeretne „füstölt” húst enni.  A kezdeti sokk és szabadulás után, sebesülten a közeli kertvárosban lyukadunk ki, s védőszárnyaink alá veszünk egy Clementine nevű kislányt, aki hiába várja szülei visszatérését. Számos közjáték után, jobbunkon a leányzóval mi magunk is megváltást keressük, és ami a legfontosabb, túl kell élnünk, bármi áron. Eljutunk Hershel békés farmjára is, lepacsizhatunk az ottani helyfoglaló családdal és váratlan helyzetek tömkelegébe csöppenünk. S igen, a híres pajtában hajtjuk álomra a fejünket.


A történet azonos ütemben hömpölyög, mint a sorozat – s bár többször összeakasztjuk a bajuszt a járkálókkal – váratlanul, ami külön öröm –, de itt sem az akción lesz a hangsúly, hanem a jellemábrázoláson, a döntéseken és a párbeszédeken. Lesz egy fejezet, amikor egy vegyesboltban esünk csapdába – a reménytelen helyzet összezördíti a társaságot, nehéz bárkinek is igazat adnunk; érdekek feszülnek egymásnak, megmaradunk-e józannak az adott helyzetben? Miként kezeljük a gyámságunk alá került kislányt? Kinek adunk müzli szeletet, amikor mindenki éhezik. A sztori hihetetlenül mély és erős, a szereplők rengeteg hibával és egyedi identitással rendelkeznek, de ami a legérdekesebb az az, hogy a játékosok milyen hőst kreálnak Lee-ből. A dialógusokban adott válaszok és a feszes döntési helyzetekben hozott cselekedeteink határozzák meg, hogy hová jutunk az epizód végére. Ha valaki meghal, hát meghal – úgy is marad, még a következő részben is. Csak az adott fejezet újrajátszásával változtatható meg a kimenetel. A jövő kulcsa a kezünkben van – a Telltale nem túloz.


Mozgásterünk nem túl nagy, sőt kifejezetten kicsi. Azok a ritka percek, amikor szabadon bóklászhatunk, meglehetősen behatárolt területen zajlanak. A kurzort irányítva vizsgálhatjuk meg szanaszét heverő tárgyakat, a karakterekre rámutatva pedig beszélgethetünk velük, netán adhatunk nekik valami tárgyat. Kereshetünk kaját, elemet a rádióba, ám voltaképpen sínen halad a játék, a szabadságról el lehet feledkezni. Nem mehetünk bárhova, csak oda, ahová a történet szólít. Ha pedig egy járkáló elkap, kezdhetjük előröl a legutóbbi mentéstől. A harcok nem rosszak, bár erősen scriptelt közjátékok. Rendszerint a harapásuktól próbálunk megmenekülni: rúgunk, ütünk, taszítunk, ahogy a képernyőn felvillanó QTE lehetővé teszi, ám a filmszerűség is nagyon megrendítő tud lenni. A kihívás nem túl nagy, s ha figyeljük a felbukkanó jeleket, nem érhet meglepetés bennünket.


A rejtvényeket nem bonyolították túl: az egyik szereplőnek segíthetünk elemeket találni a rádióba, mi magunk pakolhatjuk bele a készülékbe az áramforrást (figyelve azok prioritására), Netán el kell sunnyognunk egy csapat járkáló elől, nehogy észrevegyenek minket. S mivel a mozgástér szűk, túl sok tárgyat sem találunk, kombinálni sem tudjuk őket, így nagyobbrészt a történetre koncentrálunk. Talán a jövőben a Telltale nagyobb hangsúlyt fektet a puzzle-ökre, de így eltekinthetünk attól a műfaji besorolástól, miszerint kalandjátékkal van dolgunk. Nem igazán játék ez: az interaktív film besorolás közelebb állna a valósághoz. A készítők folytatják a Jurassic Parkkal elkezdett hagyományt, s a The Walking Dead mindenre rápakol egy lapáttal. Ugyanakkor nagyobb befolyásunk van a képernyőt látható jelenetekre, viszont a lényeg nem változik.


Lee és Clementine közti kapcsolat lassan apa-lánya viszonnyá alakul. Meg kell próbálnunk alkalmazkodni az új világhoz, s a gondoskodás a legjobb út erre. Állást foglalhatunk a más szereplők közti vitában – a válaszra meglehetősen kevés időnk van, így körmönfont feszültséggel bonyolódnak a diskurzusok is. A rendszer jól működik és lendületben tartja a dolgokat, a többiek emlékeznek a tetteinkre. Nincsenek üresjáratok, mint a TV-ben. Az ismerős karakterek között feltűnik a koreai srác, Glenn is – aki továbbra is ügyesen futárkodik, amikor gyógyszert kell hoznia egy közeli patikából. A Telltale jó érzékkel találta meg az összetevőket, azokat, melyek a képregényt is naggyá tették. A túlélők kompániáját torzsalkodó szereplők alkotják, érhető motivációval, elkeseredéssel – nincs szükség feleslegesen túlbonyolítani a sztorit, s bár sokat építenek az adott szituációra, nem árt figyelni és észrevétlenül is kötődni fogunk az néhányukhoz, még akkor is, ha ez a másik életébe kerül. Drámai döntés az, hogy kit mentenél meg és kit ítélsz halálra?


Külön jó pont, hogy a design terén a Telltale követte a kézzel rajzolt képregényes vonalat, amibe a játék tökéletesen beleillik. Az animációk remekül közvetítik a szereplők érzelmeit, ijedtségét, pont olyan stílusban, mely a fejlesztők korábbi munkáira is jellemző volt. Könnyen kitalálhatjuk, hogy ki a megbízható vagy ingatag személyiség, ráadásul a vérrel és a szétloccsanó koponyákkal sem spóroltak. A hangok is sokat hozzáadnak a hangulathoz, akció esetén hatáskeltő zenékkel, békés pillanatokban pedig vidéki dallamokkal operálva. A szinkron kiváló, a zombik továbbra is hátborzongatóan hörögnek.


A The Walking Dead legkiválóbb erénye az, hogy a számos döntésnek köszönhetően többféle, szövevényes úton teljesíthető a történet, még akkor is, ha a lényeges szál mindig ugyanaz. Bár igazából a következő részekben teljesedik ki a játék, már az első epizódban is megtapasztalhatjuk a következményeket. Oké, lehet, hogy ellenségeket szerzünk – de legalább remek újrajátszhatósági értékkel rendelkezik a program. A történet megható, zsigerekig hatol, a grafika egyedi – nyugodtan mondhatjuk, hogy jelen darab megtalálta a helyét a frencsájzban. Öt dollárért olyan minőséget kapunk, ami tényleg páratlan. Ugyan több interakciót és szabadságot elviselt volna – nem is kimondott játékot kapunk a pénzünkért, hanem egy 2-3 órás filmet, ami erősen megosztja a rajongókat is. Tény, hogy az univerzumot más szemszögből élhetjük meg, de nem olyan kötetlen formában, mint azt szeretnénk. A következő epizódokra természetesen visszatérünk egy-egy villámteszt erejéig.

8.0

The Walking Dead: E1 - A New Day teszt értékelés 8.0

Pozitívumok:

  • Elvárásainknak megfelelő történet, remek karakterekkel
  • Rengeteg döntési helyzet
  • Találkozunk néhány ismerős szereplővel
  • Képregényes művészeti stílus, remek szinkron és zenék

Negatívumok:

  • A filmszerűség a szabadságérzet rovására megy
  • Nem egy kimondott játék
  • Kevés és gyenge fejtörők
  • A harc csak sima QTE
17 komment - szólj hozzá!