Transformers: Fall of Cybertron teszt

Amíg a moziban hódított a Transformers, a High Moon Studios egészen más oldalról közelítette meg az univerzumot, és visszatért a gyökerekhez. Most már biztosak vagyunk benne: aki igazi Transformers-élményekre vágyik, az csak videojáték formájában kaphatja meg.

Aki egy kicsit jobban szereti a Transformers-világot annál, mint hogy elmegy a moziba megtekinteni az éppen aktuális Michael Bay-filmet, az tudja, hogy nem semmi világról van itt szó. Ugyan az 1984-ben indult, lassan 30 éves univerzum annyi újraindításon, változtatáson és ki tudja még min esett az idők során, hogy mindezt pontosan végigkövetni szinte lehetetlen. Amennyiben azonban az igazán hardcore Transformers-élményre vágyunk, elég elővenni a Generation One-nak nevezett érát, és ezzel együtt az 1986-os rajzfilmet. Ebben az időszakban voltak az átváltozó robotok igazán népszerűek (legalábbis Amerikában), ekkor volt minden gyerek álma, hogy a homokozóban a saját kis robotjával szétzúzhassa a szomszéd gyerek sokkal gyíkabb robotját.


Ezt próbálta megragadni a High Moon Studios a két éve megjelent War for Cybertronnal, és már akkor is szinte tökéletesen sikerült belőniük a formulát. Legalábbis szerintem, mert a gamersajtó elég nagy része nem értett velem egyet, ennek ellenére a mai napig úgy gondolom, hogy ez a cím volt az utóbbi évek egyik leginkább alulértékelt játéka. Szerencsére azonban bőven elment belőle annyi példány, hogy a különböző projektjeit mostanában inkább elkaszáló Activision zöld utat adjon a folytatásnak. Az előszelek kellemesen voltak: a különböző nyilatkozatokban a fejlesztők kifejtették, tökéletesen tisztában vannak vele, min kell változtatniuk ahhoz, hogy a Fall of Cybertron sokkal jobb legyen, mint elődje. Nézzük meg, hogy a gyakorlatban mire jutottak vele.


Nos, az első rész egyik leggyakrabban felemlegetett hibája (s ezt én is elismerem), hogy némileg repetitív volt – már, ami az egyjátékos kampányt illeti. Gyakorlatilag egy egyszerű shooterről beszélünk, ami nem alkalmazta a manapság divatos fedezékbe bújást, és lassú előrehaladást, helyette viszont a kemény, arcbamenős zúzást favorizálta. Ezt csak alkalmanként törték meg olyan pályák, ahol például lopakodni kellett, de összességében azért a nagyüzemi ravaszhúzás és előrefelé haladás jellemezte a játékmenetet. A Fall of Cybertron ezen úgy próbál meg változtatni, hogy gyakorlatilag folyamatosan cserélgeti az éppen irányított központi karaktert: míg az elődben ugyan alkalmanként kaptunk más robotot, itt szinte még hozzá sem szoktunk az egyikhez, már jön is a következő.


Ebből azonban az következik, hogy szinte minden egyes transformerrel más stílusban kell majd játszanunk, és ehhez a stílushoz építették fel a készítők a küldetéseket is. Cliffjumper például láthatatlanná tud válni, így vele nyilvánvalóan lopakodnunk kell majd, Bruticus inkább szeret szétzúzni mindenkit, így vele jóval tágasabb, sok esetében rombolható környezet kapunk, Jazz pedig a mobilitását és a húzókampóját bevetve tud a különböző platformok között közlekedni. Ezzel a karakterrel fogjuk átélni a kampány néhány legélvezetesebb részét, ahogy folyamatosan mozgásban kell lennünk, és menekülnünk a minket üldöző halálos veszélyek elől. De mellettük nem maradhat el természetesen a némileg klasszikusabb shooter-mechanikákkal operáló Optimus és Megatron sem.


Ahogy már említettem, sokszor még hozzá sem szoktunk egy-egy transformerhez, máris jön a következő, így úgy érezzük, hogy a készítők nem igazán használták ki a bennük rejlő lehetőségeket – talán most már túlságosan is féltek attól, hogy a játék önismétlővé válik, és egyáltalán nem mertek kockáztatni. Mindez kombinálva a kissé lassan beinduló első fejezettel azt jelenti, hogy ezúttal sem sikerült tökéletesen eltalálni az egyjátékos részt – ami ráadásul most már tényleg csak egyjátékos, hiszen kivették belőle az elődben még elérhető online kooperatívot is. Mindezt azonban megbocsáthatjuk, ha eljutunk a végjátékba, ahol egész egyszerűen zseniálisan oldották meg, hogy szinte folyamatosan új, addigra más ismerősként visszaköszönő karakter kerül a kezünk alá, a cselekmény iszonyatosan pörög, és persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy alkalmunk lesz irányítani a legendás Grimlockot, az ő dinoszaurusz-formájával együtt.


Amit továbbra sem sikerült rendesen belőni, az az átalakulás. Végülis a Transformers lényege az lenne, hogy kedvenc robotjaink át tudnak alakulni járművé, erre azonban alapvetően az egyjátékos módban nem sokszor lesz szükségünk, a készítők ugyanis nem adnak rá különösebb okot, hogy csak úgy átváltozzunk. Ezért főként csak akkor megyünk át majd járműbe, ha éppen egy olyan pályaszakasz következik, ahol láthatóan végig kell majd autóznunk, hiszen sétálva eléggé hosszú lenne, vagy amikor ezt a továbbhaladás mindenképpen megköveteli. Ezen kívül már csak legfeljebb azokra a rövid időszakokra érdemes átváltozni, amikor éppen kifogytunk töltényből, és muszáj használnunk a járműves formánk fegyverét. A következő részre valahogy megoldhatnák, hogy az átalakulás szervesebb részét képezze a játékmenetnek.


Változtak a helyszínek is. Míg az elődben inkább a szűk és zsúfolt terek voltak jellemzőek, a Fall of Cybertron nagyobb, sokszor inkább arénákra hasonlító pályákat hoz, melyeken tényleg tisztességes mennyiségű szétrombolható elem kapott helyett. Gears of War-szerűen fedezék mögé bújni továbbra sem tudunk, de éppen elég tereptárgyat helyeztek el a fejlesztők ahhoz, hogy legalább be tudjunk néha húzódni a tűzvonalból. Ráadásul a terep végre igazán, transformersesen él: mivel a robotok anyabolygója, a Cybertron éppen kimerülni készül energon forrásából, gyakorlatilag elkezd elpusztulni, és ez vizuálisan is megjelenik. A körülöttünk látható környezet folyamatosan változik, alakul át, és pusztul el. Nagyon hangulatos, és nem utolsó sorban nagyon látványos is.


S ha már beszéltem a bolygó pusztulásáról, akkor érdemes pár szót ejteni a történetről is. Pár órával járunk a War for Cybertron eseményei után, és a történet gyakorlatilag akörül forog, hogy Optimus és a jófiúk el szeretnék hagyni a döglődő bolygót, és új hazát keresni maguknak (így érkeznek meg majd a Földre), míg Megatron és a decepticon-brigád inkább azt szeretné, ha mindenki maradna bulizni. Éééééééés… gyakorlatilag ennyi. Be kell látnunk, hogy a sztori igazából nem a FOC erőssége, mint ahogy egyébként a különböző párbeszédek és szövegek sem. Utóbbi mondjuk nem teljesen igaz: amikor a játék komoly próbál lenni, az nem igazán sikeres, amikor azonban tökös egysorosokat durrogtat, és számos utalást tesz a klasszikus Transformers-rajzfilmre, na, ott tényleg átjön a hangulat.


Ebben egyébként sokat segítenek a szinkronszínészek is, hiszen Peter Cullen immár 30 éve szolgáltatja Optimus hangját, de visszatér a Megatronként megszokott Fred Tatsciore is. Akadnak azonban meglepetések: Gregg Berger a Transformers-rajzfilm után 25 évvel most először adja újra a hangját Grimlocknak, Nolan North pedig sztárvendégként érkezett, hogy szinkronizálja Cliffjumpert, Bruticust és Brawl-t. Sokáig lehetne még sorolni, egy a lényeg: igazi sztárparádét kapunk. Ahhoz azonban, hogy ez tökéletesen működjön, az audio többi részének is a helyén kellett lennie. S szerencsére a helyén is van: a különböző fegyverek brutálisan szólnak, a transformerek fém-a-fémen bunyói iszonyatosan kemények, és a zenék kiválóak. A grafikáról már nem is beszélnék bővebben: az első rész is az egyik legszebb Unreal-motoros játék volt, ez pedig még csak tovább ment, szóval abszolút nem lehet okunk panaszra. 


Amiről azonban mindenképp érdemes még beszélni, az a multiplayer. Az elődben is viszonylag népszerű volt egy ideig, később azonban kihalt, a készítők pedig azt ígérték, ez nem történhet meg a folytatással. Nos, talán éppen ezért, viszonylag kis mennyiségű játékmódot implementáltak, annak reményében, hogy ezekre mindig találunk majd társakat: a Team Deathmatch, azt hiszem, magáért beszél, mint ahogy a Capture the Flag is, a Conquest és a Head Hunter azonban már nem. Előbbi gyakorlatilag a klasszikus domination megfelelője, ahol pontokat kell elfoglalni, majd azokat tartani, míg a Head Hunter a Halo-rajongóknak lesz ismerős, ahol az ellenfelekből kihulló sparkokat kell felvenni, és elvinni egy (itt mindig változó) pontra. Raádásul a kampánnyal ellentétben itt muszáj folyamatosan használnunk az átalakulást annak érdekében, hogy versenyben tudjunk maradni a többiekkel, meg egyáltalán, ahhoz, hogy életben tudjunk maradni.


A legjobb azonban a visszatérő Escalation, ami a horda itteni megfelelője, és az előddel ellentétben már itt is csak a négy különböző karakterosztállyal indulhatunk. A 15, egyre nehezedő hullám legyőzése közben krediteket gyűjtögethetünk, melyekből újabb felszerelést vásárolhatunk, vagy ajtókat nyithatunk ki, hogy ezzel némileg bővítsük a játékteret. A készítők ígérete szerint fejlődött a testreszabási lehetőség is: a játék közben XP-t szerezhetünk és szinteket léphetünk, és minél magasabb szintűek vagyunk, annál több különböző alkatrészből rakhatjuk össze saját robotunkat – megcsinálhatjuk, hogy hasonlítson egy-egy főszereplőre, de lehet akár teljesen egyedi is. A megszerezhető alkatrészek száma azonban még mindig viszonylag kevés, és a választható színkombinációkból sincs túl sok.



Összességében tehát a Fall of Cybertron több ponton javít az előd hiányosságain, még ha sok esetben nem is feltétlenül teljesen sikeresen – a kampány például nem egyértelműen jobb, de mindenképpen más. A multiplayer viszont élvezetesebb, mint valaha, a hangulat elég sokszor az egekben van, és teljesen átjön a Transformers-életérzés. Látszik a készítők igyekezete és szeretete, itt ugyanis megtaláljuk azt megmagyarázhatatlan dolgot, ami sok mai produktumból hiányzik: a lelket. Ami kissé ironikus egy olyan játék esetében, ami élettelen dolgokról szól.

8.4

Transformers: Fall of Cybertron teszt értékelés 8.4

Pozitívumok:

  • Transformers-hangulat a csúcson
  • Pazar látvány és hangzás
  • Tovább csiszolt multiplayer, ütős Escalation móddal

Negatívumok:

  • Az egyjátékos mód irányváltása nem mindenkinek fog bejönni, és rövid is, kevés sztorival
  • Még mindig nincs elég testreszabási lehetőség multiplayerben
26 komment - szólj hozzá!