Tokyo Jungle villámteszt

A megjelenés előtti bemutatókból érezni lehetett, hogy a legújabb PS3-as árkád játék kissé beteg ötlet, túlzottan japán, és nem sok létjogosultsága lesz a szigetországon kívül. Hát, be kell vallani, a sejtéseink beigazolódtak. Ennek az oka viszont egészen más, mint amire első körben számítani lehetett. A hangulat és az ötlet meglepően kellemesen sikerült, gondom csak a kissé repetitív játékmenettel volt.


Első körben egy tutorialon keresztül megtanítanak minket az alapokra. Olyanokra, mint a lopakodás, ami tulajdonképpen csak annyiból fog állni, hogy, ha tehetjük, maradjunk mindig valami bokor lombjai között, ha prédát, vagy ellenséges állatot látunk a közelben. Mert a bokor biztonságot nyújtó ágai közül észrevehetetlenül tudunk lecsapni áldozatunkra, illetve menekülésre is kiváló lesz, ha éppen minket üldöznek. Majd megtanulunk harcolni, mely három mozdulatból fog állni: lesz a sima támadás, a rögtön torokra ugrás, illetve a kitérés művészete, ami után azonnali ellentámadásba kezdhetünk majd. Ezek után megtanuljuk, milyen kapcsolatban állnak egymással az éhséget, állóképességet és életerőt mutató csíkok. Ezt követően már jöhet is maga a játék, és pár rövid, vesztett meccs után rá fogunk érezni, hogy folyamatosan vadásznunk, ennünk, innunk kell, különben elég gyorsan válunk mi is prédává. Minél többet eszünk, annál magasabb szintet érünk el, minél magasabb a szintünk, annál „minőségibb” szukát kereshetünk magunknak, hogy megalapítsuk saját falkánkat.


Miután megtörtént a szerelmi légyott, attól függően, hányadik generációban vagyunk éppen és hogy mennyire volt dögös a maca aki találtunk, dől el hány kölyökkel növekedik a család. Ekkor tulajdonképpen kezdhetünk mindent elölről. Újabb területeket kell meghódítani, etetnünk és itatnunk kell a többieket, folyamatosan vadászni, fejlődni, majd újabb párt keresni magunknak, hogy még erősebb legyen a falkánk.


Gondolom, látjátok már, hogy a Tokyo Jungle vérbeli árkád játék, hiszen egy lejátszott meccs nem tarthat tovább negyed, esetlegesen fél óránál. Előbb-utóbb bele fogunk futni valami iszonyatos ellenfélbe – mondjuk egy fekete párducba –, ezzel véget is ér majd rövid karrierünk. Persze kellő kitartással és tapasztalattal, pályaismerettel rá lehet érezni a játék igazi szépségére, ami a rengeteg elérhető állatkában rejlik. A skála igazán széles, hiszen a pici napos csibétől kezdve egészen a hatalmas barna medvéig terjed. Szóval potenciál van benne bőven, de csak azoknak, akik bírják a folyamatosan ismétlődő, repetitív játékmenetet. Ezt a klasszikus „bedobok egy százast és játszok pár percet” játéktermi stílust.


A Tokyo Jungle nem hozta számomra azt a magas színvonalat, amit a PS3-as árkád játékoktól megszoktam, igaz, az ötlet eredeti, sokakat szórakoztatni fog majd, de a prezentálás, a meglepően pocsék grafika és az ismétlődő játékmenet nem az én világom sajnos!