Fable: The Journey teszt

A Gamekapocs szerkesztőségén belül komoly rajongói vagyunk az Xbox egyik legjobb exkluzív címének, a Fable-nek. Kicsit féltünk is attól, hogy az új rész kizárólag Kinectre készül, de bíztunk benne, hogy a Microsoft megmutatja a világnak, hogyan kell ezt csinálni. Sajnos nem ez történt.

Emlékszem, pontosabban nem emlékszem, de valamikor hónapokkal ezelőtt teszteltünk Dakssal egy játékot, aminek Rise of Nightmares volt a címe, és az első hardcore kinectes anyagként aposztrofálták. Már akkor kiderült számomra, hogy sajnos a Microsoft minden igyekezete ellenére a Kinect egyáltalán nem fog működni, mint egy hardcore játék fő irányítója, kiegészítő funkciókat viszont kiválóan be tud tölteni, amúgy pedig megmarad a dashboard futurisztikus vezérlésére, és arra, hogy a barátnőnknek ne kelljen fitneszbérletet vásárolnia. Nos, a Microsoft úgy látszik, nagyon nem ért velem egyet, ezért kiadta utasításba az akkor még Peter Molyneux által vezetett Lionheadnek, hogy az Xbox 360 egyik legsikeresebb franchise-ának következő részéből varázsoljanak egy Kinect-exkluzív anyagot.


Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy Molyneux atyánk teljesen elszakadt a valóságtól, és körülbelül már tíz éve abból él, hogy megígér mindent, majd semmit nem teljesít belőlük. A Fable: The Journey fejlesztése közben például többször is megerősítette, hogy ez nem egy on-rails játék lesz, vagyis egy olyan anyag, ahol főhősünket magától irányítja a program, nekünk pedig csak lőnünk kell, mint régen a House of the Dead előtt a játékteremben. Nos, nem túl meglepő módon, az úriember bizony hazudott, mert megjelent az új Fable, leteszteltem, és akárhogy is nézem, ez egy on-rails játék. 


A Rise of the Nightmares pár hónappal ezelőtt nem csak azért volt rettenetes, mert rettenetesen rossz játék volt, hanem mert úgy nézett ki, mint ami egyenesen 2002-ből jött. Nos, a Fable: The Journey nem úgy néz ki, valójában úgy néz ki, mint ami nagyon is 2012-ből származik. Fantasztikus érzés visszatérni Albion fantáziavilágába, melynek egyedi grafikai stílusa itt is rögtön beszippant minket, színes, hangulatos vidékei pedig rögtön elvarázsolnak. Kicsit olyan, mint hazaérkezni. A történet alapjai is hasonlóak ahhoz, amit általában megszoktunk a Fable-től: Gabrielt, a kvázi senkit alakítjuk, aki nagy hős és varázsló akar lenni, és természetesen az is lesz. Akad még egy dolog, amiben a Fable szerencsére javított a fentebb emlegetett horrorjátékhoz képest: ezt már ülve kell játszanunk.


Gabriel pedig látszólag szerelmes a lovába, mert folyamatosan tutujgatja, és már-már undorítóan negédes módon beszél hozzá, mintha a paci értene belőle valamit. Az állatot egyébként úgy hívják, hogy Seren, és elég sok időnk lesz megismerkedni vele, a játék felét ugyanis az ő seggének bámulásával fogjuk eltölteni. Ezek a lovas részek abból állnak, hogy főhősünk ül a szekéren (FPS-nézetből követjük az eseményeket), nekünk pedig hajtanunk kell a fogatot a következő módon: úgy kell tennünk, mintha megrántanánk a gyeplőt ahhoz, hogy a tempó gyorsuljon, illetve a mellkasunk felé kell emelnünk a karjainkat ahhoz, hogy fékezzünk. Ha teljesen a fejünk fölé rántjuk mindkét karunkat, akkor Seren behúzza a vészféket és gyakorlatilag instant megáll.


Ezen kívül már csak a kanyarodásra kell figyelnünk, amihez az egyik karunkat be kell húznunk magunk mellé (azt, amerre kanyarodni szeretnénk), míg a másikat ki kell nyújtanunk előre. Körülbelül ennyiről van szó, és jobb, ha hozzászokunk, mert a játék elején legalább egy órát folyamatosan lovagolnunk kell, és utána is az időnk tetemes mennyiségében ugyanezt fogjuk csinálni. Néha ugyan feldobják olyan részek, ahol menekülnünk kell valami elől, illetve menet közben gyűjtögethetünk is XP-gömböket, de azért be kell látnunk, hogy hosszú órákon keresztül egy zárt, meghatározott úton lovagolni előre, miközben néha meglengetjük a kezünket, nem épp a legérdekesebb elfoglaltság.


Viszont legalább nagyjából működik. Seren ugyan kicsit érzékenyen kanyarodik, az apró korrekciókat nem nagyon ismeri, így általában csak mázli kérdése, hogy el tudjuk-e találni a gyűjtögetnivalókat, de az unalom mellett legalább nem kapunk idegrohamot. Ami nem mondható el a játékmenet másik részéről, a harcról. Ez alapvetően úgy működik, hogy a bal kezünkkel vethetjük be a mágikus lasszónkat, amivel megragadhatunk és elránthatunk ellenfeleket, vagy dolgokat, a jobb kezünkkel pedig a pusztító varázslatunkat lőhetjük el. Ezen kívül két dologra kell még figyelni: a bal karunkat magunk elé húzva védekezhetünk, és visszapattinthatjuk a ránk kilőtt lövedékeket, illetve, ha a játék lehetőséget ad rá, el is hajolhatunk jobbra, vagy balra. Ezek mellett viszont a játékmenet teljesen on-rails, tehát a mozgásba semmi beleszólásunk nincsen, a gép visz minket előre, elénk ugrik 4-5 ellenfél, le kell őket lövöldözni, majd visz tovább.


Ez már alapjában véve sem valami jó dolog, de ennél is nagyobb probléma, hogy sajnos nem működik. Egyáltalán. Nincs ugyanis semmilyen célzóka, így abszolút tippelés alapon megy, hogy merre kellene irányítanunk a lövedéket, ami aztán nyilvánvalóan nem arra megy, amerre gondoltuk. Ráadásul két egymás utáni karlendítés nagyjából ugyanarra a helyre azt eredményezheti, hogy a játékban 5 méterrel odébb talál be a tűzlabda, így a legtöbbször esélyünk sincs a pontos lövésre, csak próbáljuk spammeléssel áthidalni a dolgot abban reménykedve, hogy valamelyik csak betalál. Ugyan elméletileg lehetőségünk lenne repülés közben némileg kontrollálni a lövedéket, ha az nagyon célt tévesztene, de ez még annyira se működik, mint az alap lövés. Ehhez hasonlóan a védekezés is éppen pénzfeldobás alapon jön be: néha a játék úgy gondolja, hogy valójában a lasszó varázslatot akartuk ellőni, néha beadja a védekezést, néha nem csinál semmit. 


Mindez nálam elég hamar fárasztóvá vált, de szerencsére azelőtt lettem a végletekig frusztrált, és hagytam ott a játékot a fenébe, mielőtt még lerohadt volna a karom. Persze, gondolhatjátok, de hát én egy idióta vagyok, mert ez a játék biztos nem is nekem készült, hanem a casual nooboknak, akik majd a Kinect segítségével beleélhetik magukat a játszás örömeibe. Nos, a Fable eleve egy hardcore cím, így ez talán nem lenne jogos felvetés, de alapos tesztelőként az egyik házibuli előtt leültettem elé az érkező csajokat, hogy ugyan játszanak már vele egy kicsit, és habár elsőre tetszett nekik a dolog, hamarosan nem értették, hogy miért nem csinálja azt a játék, amit ők szeretnének, és azt mondták, hogy nem akarnak tovább játszani, mert idegesítő és nincs értelme. Meg azt is, hogy eléggé unalmas, ami kevesebb, mint egy óra játék után nem túl bíztató dolog.


De ki kell még térnünk arra is, hogy nem csak a végletekig unalmas lovaglásból, és a frusztráló on-rails akcióból áll a játék. Alkalmanként olyan minijátékokat is kell abszolválnunk, melyek 2 éve a Kinect techdemójaként még elmentek volna: simogatni a lovat, sebeket gyógyítani kézmozgással, lámpákat felkapcsolni húzómozdulat imitálásával – ma már egyik sem egy olyan dolog, amin ne ásítoznánk, ezekkel már nem lehet eladni egy kinectes anyagot.


A Fable: The Journey tehát megerősítette azt, amiben az eddigi tapasztalataim alapján amúgy is biztos voltam: a Kinect továbbra sem működik hardcore játékhoz. A probléma, hogy míg azt reklámozza, hogy „Te vagy a kontroller”, ez egyáltalán nincs így, és olyan on-rails játékmenetet kényszerít ránk, mely már hosszú-hosszú ideje kikopott az AAA-kategóriából, nem véletlenül, és mindenki legnagyobb örömére. Ahelyett, hogy az  interaktivitás új lépcsőfokát hozná el nekünk, inkább visszafejlődünk, és olyan játékok készülnek rá, melyekre még csak rá se néznénk, ha kontrolleres irányítással jelentek volna meg. Az pedig már csak extra szomorúság, hogy ehhez a kiváló Fable-sorozatot kellett ilyen csúnyán lebutítani.

4.0

Fable: The Journey teszt értékelés 4.0

Pozitívumok:

  • Albion világa továbbra is hangulatos és magával ragadó
  • A sorozatra jellemző humoros és érdekes forgatókönyv

Negatívumok:

  • Unalmas
  • Teljesen lebutított, on-rails játékmenet
  • Nem működik
20 komment - szólj hozzá!