Medal of Honor: Warfighter teszt

A különleges műveleti egységek között is a legjobbakra hivatkoznak Tier 1 kifejezéssel, amely az alakulatok képességi szintjére utal. Ha viszont a Danger Close renoméját nézzük, a legnagyobb jóindulattal is csak Tier-huszonvalahány jelzőt kaphatna. Vajon a valós ihletésű akciók interaktív formája nem több egy unalmas tűzijátéknál?

Mint a partra vetett hal, úgy fulladnak ki a korunk videojátékos igényei egymás után. Az elmúlt években a második világháborút becstelenítették meg sorban, mint a dicső orosz felszabadítók a nagyanyáink valagát, majd be-becsusszant némi vietnámosdi. Napjainkban a modernkori hadviselés van porondon - unjuk már a drónokat és hithű jenki hazafiságot, a milliméterpontosan megtervezett narrációt. Ha lebontjuk a héját, s lemorzsoljuk az édesnek tűnő gyümölcshúst, csak egy apró magkezdeményt látunk, amit úgy-ahogy realisztikusnak mondhatunk. Nincs ezzel baj, elvégre a videojátékoknak szabályai vannak, s mindközül az a legfontosabb, hogy szórakoztasson. Két éve a Los Angeles-i székhelyű Danger Close alig ütötte meg az elfogadható mércét a Medal of Honor-sorozat feltámasztásával, s a Warfighter gyermekded módon ezúttal is leáll bunyózni a homokozóban a rivális, fogszabályzós fiúcskával, a Call of Dutyoviccsal. Ahelyett, hogy leporolná magát, komolyságot erőltetne magára, és tovább képezné magát. A nemesi családnév az Allied Assault idejében volt a toppon, mára csak egy lecsúszott kóborlovagként hitegeti a naiv pornépet. 


A magasröptű ígéretek előbb-utóbb visszaütnek – főleg, ha nincs mögöttük kellő tartalom. A történet alapján ismerős arcok bőrébe bújhatunk, akik igazi Tier 1-operátorok, azaz a szakma legjobbjai. A Navy Seals, vagy a Delta Force elitje számos hadműveletet hajt végre földgolyó különböző pontján a legnagyobb titoktartás közepette. Egyik szereplőnk Preacher, s az átvezető jelenetekből tudjuk, hogy a családjával hadilábon áll, mondván elveszítheti őket, ha tovább folytatja a katonásdit. Mindig fennáll annak lehetősége, hogy eltemetjük szeretteinket, de egy kamionsofőrt is féltheti a felesége, lévén elalszik a volánnál, vagy vérbajt kap az egyik útszéli virágszáltól. Mondanunk sem kell, nagyokat ásítunk a kamaradrámán, ám lehet, hogy a tengerentúlon átérzik a família fájdalmát. Mondjuk úgy nem, ha egy bambaarcú kislány azt üvölti, hogy „szeretlek apu” – olyan illúzióromboló. Kinek kell egy olyan gyermek, aki ronda. Ezzel szemben a terebélyes szakállal megáldott Dusty legtöbbször az anyjával szájkaratézik - ott már átalakul az egész komédiává. De mit számít a háttér, ha ott van a parázs akció?


A Medal of Honor: Warfighter körítése túlságosan is erőltetett. Hamar körvonalazódik a főgonosz személye, csak azt nem érjük, hogy miért kell annyira utálni. A terroristák egy rendkívül nehezen kimutatható, a konyhasóhoz hasonlító, brutális robbanószerre tették rá a kezüket, amit előszeretettel vetnek be az „ártatlanok” ellen. A nagy érvelések minden küldetés elején azt sulykolják belénk, hogy most valami nagyon fontosat kell tennünk, de mielőtt megszoknánk az egyik szereplőt, már ugrunk is át egy másik színhelyre, egy másik karakter bőrébe. A kampány kapkodása érezhetően borzolja az idegeinket. A legtöbb alkalommal pontból pontba rohanunk, lövünk minden alakra, ami mozog, berobbantunk egy ajtót, megölünk mindenkit a házban, majd a hullámokban érkező ellenséget likvidáljuk, míg a script azt nem mondja, hogy elég. Ami különbözik, az a helyszín: megfordulunk a Közel-Keleten, a Fülöp-szigeteken, vagyis ott, ahol a globális terrorizmus éppen felüti a fejét. A Warfighter semmit nem tesz hozzá a műfajhoz, tucatjára ismételt elemeket nyomja le a torkunkon, mígnem a szájzár össze nem szorítja a fogainkat, és hagyjuk a fenébe az egészet. 


Lehet, velünk van a baj. Ráuntunk már ugyanazokra a rigmusokra, s várjuk a megváltást, legalább valami apró újdonságot, amiért megérte megvásárolni a programot. A Danger Close felé hiába nyújtottuk ki segítségkérően a kezünket, durván ellöki magától. A hitelességet emlegették folyton, a valós ihletésű küldetéseket és fegyvereket, de hamar megtapasztaljuk, hogy a játékmenet minden autentikusságot nélkülöz. Gyorsan gyógyulunk, és haladunk előre megállíthatatlanul, a koszos, rongyokba bugyolált ellenségnek esélye sincs. Évekig rajongtunk a háborús lövöldékért, de a pohár egyszer csak betelik. Pihenni kell, csillapodni, okosodni, taktikázni, ehelyett egy droid módjára nyomjuk végig a sztorit. Nyilvánvaló, hogy a műfaj kifulladt – pont a Warfighternek kellett volna üdítő igét hirdetnie. Aztán már csak abból tudunk építkezni, amink van. Ha harmadjára is le szeretnénk térni az előre meghatározott útvonalról, akkor harmadszor is falakba – bocsánat, a pályatervezők által lerakott objektumokba ütközünk. Szomorú, hogy valaha az EA zászlóshajójaként feszítő sorozat mára csak egy lélektelen klón. Minek a klónja? Találd ki!


Furcsa lesz hallani, de a játék egyik legélvezetesebb részei azok a szegmensek, amikor egy jármű volánja mögé pattanunk. Tapintható a feszültség, ráadásul aktív részesei vagyunk az eseményeknek, s tökéletes érzékkel kell elrántanunk a kormányt. A fagyi visszanyal, elvégre az autókázós pályákat teljes egészében a NFS-sorozatról elhíresült Black Box készítette, a Danger Close-nak nem sok köze volt hozzá. Az üldözés mellett olykor észrevétlenül kell követnünk az ellenséget – itt már bőven volt részünk némi adrenalinban és pont jókor szüntették meg a monotonitást. A jemeni ámokfutás mellett érdemes még megemlíteni azt a pályát, ahol hurrikán tombol - ha máshol nem, ezen a szinten bőven megmutatkozott a Frostbite 2 motor ereje. 


Habár nem a Danger Close-é az érdem, a lövöldözős szegmenseknél lehetőségünk van fedezékbe bújni. Annak idején a Kilzone 2-ben debütált rendszer helyi változata sok esetben húzott ki minket a csávából, néhány ádáz résznél pedig egyenesen kötelező használni. Ha egy pillanatra szünetel a felénk zúduló golyózápor, a rejtekünkről ki-kihajolva mi is oszthatjuk az áldást. Hamar ráérzünk az ízére, annál is inkább, hiszen az ellenség intelligenciája finoman szólva is kiismerhető. Viselkedésük olykor megbolondul és a feje tetejére áll: hiába nyomulunk csapatban, a legtöbbször minket pécéznek ki. Összehangolt támadásról ne is álmodozzunk, a munka oroszlánrészét mi végezzük, a többiek rendszerint díszletként funkcionálnak. Direkt rosszul céloznak, tálcán nyújtják át a dicsőséget – de miért? Ők is annyi fizetést kapnak, mint mi. 


A zárt helységekbe való behatolásnak több módja van az alapból elérhető ajtóberúgásnál. A meglepetés erejével ható támadás során fejlövéseket oszthatunk ki: ha egy bizonyos számú headshot összegyűlik, akkor a következő alkalommal más módszerrel törhetjük be a nyílászárókat. Használhatunk felerősíthető robbanószert, vagy egy sörétes puskával ripityára lőhetjük a zárat, ám minden megmarad az esztétika szintjén. A leggyorsabb módszer még mindig a lábbal történő belépő, nem származik előnyünk a többi finomságból. Mit tartogat még a végletekig sablonos kampány? Semmit. Kényelmes tempóban 5-6 óra alatt kivégezhető az egész és két nap után már emlékezni sem fogunk rá. A megváltás feladata a multiplayerre hárul. 


A fejlesztők szépen lemásolták a Battlefield 3 online rendszerét az összes testreszabási funkcióval, a squadokkal és Battleloggal, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. A beleölt óráknak látszatja is lesz, elvégre bakánk fejlődik, folyamatosan új fegyverekre és kiegészítőkre tesz szert, a mai elvárható trendek szerint. A pályák jól felépített játszóterek, melyek szépen asszisztálnak mindenféle játékstílus kedvelőinek – beleérve a kempereket is –, igaz, a terjedelmük eltörpül még a BF3 legkisebb mapja mellett is. Alighanem a legéletképesebb játékmód a Fire Team, amely ötvözi a kooperatív és a kompetitív megoldásokat. Másodmagunkkal indulunk csatába, társunk mellett spawnolunk, a jutalmakon megosztozunk, ahogyan az egészségügyi csomagokon és a lőszereken is. A közösködés tényleg megér egy misét, a játékmód dinamikus és remélhetőleg nem marad támogatás nélkül a jövőben sem. 


Az online rendszerben lehetőségünk van különféle, a valóságban is megtalálható speciális osztagok és országok színeiben indulni, az elért eredményeket naprakész ranglista követi. Minden más porció a többjátékos mulatságon belül már ismerős lehet: szabványos karakterosztályok és fegyverek, ám a felszerelés összeállítása nagyban függ attól, hogy mely nemzet színeiben indulunk. Hajtunk a megnyitható finomságokért, igyekszünk tartani magunkat a mezőnyben, jól bevált szisztéma ez. Szerencsére a mélyreható menürendszer könnyedén átlátható: beállítjuk a küzdelem típusát és a Quick Match-re bökve máris játékban találjuk magunkat. Szerencsére a játékmenet már nem a Call of Dutyt másolja – a veszett módon rohangáló ellenfelek előbb-utóbb elvéreznek, az ütőképes taktika és a megfelelő felszerelés összeállítása elsődleges fontosságú. Kérdéses, hogy hosszabb távon megállja-e a helyét a Medal of Honor multija? Ebben a formában csinos és használható, de találunk benne hibát, nem is keveset - félünk, hogy ez a gyorsan romlandó-kategória. 


Konzolon nem sokat látunk a Frostbite 2 erejéből, ám többnyire hozza az elvárható minőséget. A HD-textúrák telepítésén ne is gondolkozzunk sokat, nélküle az előző generációban találjuk magunkat, de előfordul, hogy utána is. Látszik, hogy a Danger Close még csak kísérletezett a motorral - nem ez a maximum, ami kihozható belőle. A textúrák sok helyen gyatrák, az élek és az árnyékok recések, sok a grafikai hiba. Néhány lövéshang és az újratöltés effektje kihagy, s az átvezetőknél akadozik a szinkron. Bár az első patch sok hibát orvosol, még mindig marad bőven javítanivaló. Tudjuk, hogy a határidőt be kell tartani, így viszont számolni kell azzal, hogy néhány hetes polírozás nélkül kiadni a játékot, kicsaphatja a biztosítékot. Ha az audio jól működik, akkor tényleg minőségi munka: a háború zajai fülsértőek, a nagyzenekari betétek magasztos hangulatot teremtenek. Nincs meglepetés.



Furcsa egy jószág a Medal of Honor: Warfighter. Nyilvánvalóan nem teljesítette az elvárásainkat, s az oly’ sokat hangoztatott realizmussal köszönőviszonyban sincs. E téren még mindig az ArmA 2 az etalon. Minden más tekintetben hozza a kötelezőt a Danger Close, de annál egy fikarcnyit sem többet. Szétszedtük apró darabokra, megpróbáltunk belefeledkezni, és kizárni kritikus énünket, de nem sikerült. Mindenhonnan tömény izzadságszag üti meg az orrunkat. A kampánnyal játszva csak akkor jársz jól, ha az átlagosnál jobban csipázod a háborús shootereket, s a függőséged nem ismer határokat - máskülönben a sablonparádé könnyen elronthatja a kedvedet. Mondjuk ki: az online játék terén nem a legjobb megoldás házon belüli konkurenciát csinálni a BF3-nak, de az idő remélhetőleg majd ránk cáfol - a Fire Team viszont mindenképpen kipróbálásra javallott. A fejlesztők mentsége mellett szól, hogy ők legalább pedáloztak - az már más kérdés, hogy a piac mostanság megrágja és kiköpi az ugyanolyan ízű háborús FPS-eket.

6.5

Medal of Honor: Warfighter teszt értékelés 6.5

Pozitívumok:

  • Intenzív akcióorgia valós ihletésű helyszíneken
  • Feszültséggel teli járműves részek
  • A Fire Team játékmód
  • Remek hangok, időnként szép látvány

Negatívumok:

  • Rengeteg audiovizuális hiba, optimalizáció hiánya
  • Sablonokkal teli kampány, a családi kötelékek erőltetése
  • Gazdaságos multiplayer
  • Kevés újdonság
137 komment - szólj hozzá!