Epic Mickey 2: The Power of Two teszt

Történt ugyanis, hogy az Ion Storm-éra után Spector korábbi munkatársaival karöltve saját csapatot alapított, a Junction Point Studios viszont nem sokáig maradt független, két évvel a létrejötte után fejet hajtott a Disney Interactive előtt. Azóta egyetlen játékuk született, a Wii-exkluzív Epic Mickey nem is volt rossz próbálkozás kezdetnek, ugyanakkor biztosak voltunk benne, hogy a hosszú távú sikerhez mindenképpen ütőképes folytatásra lesz szükség.

Kereken két évvel később megérkezett az Epic Mickey 2: The Power of Two, és a játék valóban grandiózusabb projekt, minden szempontból. A készítők fittyet hánytak a Wii-exkluzivitásra, most már bármilyen platformon nyomulhatunk Mickey egér kalandjaival, és a játékmenet is sokkal mélyebb lett, kapunk kooperatív módot, és annyi mellékfeladatunk van, hogy jóformán észben sem tudjuk tartani őket. A probléma az, hogy Spector minden zsenialitása ellenére technikailag majdnem értékelhetetlen az Epic Mickey 2, ez pedig rendesen rombolja a játékélményt is.

A történt ott folytatódik, ahol abbamaradt. A korábbi pusztítás után Oswald és a többiek megpróbálják helyrerázni az elfeledett mesehősökkel tömött Wastelandet, a munkálatok közben viszont földrengés rázza meg a vidéket, hogy lerombolja mindazt, amit addig felépítettek. Váratlanul betoppan a korábban annyi bajt okozó Mad Doctor, ijedten hátra is hőkölt mindenki, pedig ezúttal barátként jött, hogy figyelmeztesse Wasteland népét, szörnyű veszély leselkedik rájuk. Szövetkezne Oswalddal, barátnőjének viszont gyanús a hirtelen jött bratyizás, ezért visszahívja a napjait aktív mesehősként tengető Mickeyt az ő világukba, hogy együtt járjanak a végére, mi lehet a Doktor figyelmeztetésének tárgya.

A Disney-univerzum Warren Spector általi újraértelmezése a legjobb dolog, ami történhetett a Kingdom Hearts óta. Az Epic Mickeyt és szerencsére a folytatást is maximálisan átjárja a Disney-hangulat, a rajzfilmek kellős közepén érezzük magunkat, miközben mégis új oldaláról ismerjük meg a történetet. Ez a világ kétoldalú: eleinte szörnyen depresszív és lehangoló, szinte érezzük a kitaszított mesehősök szenvedését és kínját, miközben a happy end itt sem maradhat el, ahogy most már vidám és egyébként zseniális dalbetétek is díszítik a történetvezetést. Ezen felül a címet komoly steampunk hatás érte, ami összességében már-már felnőttmesévé formálja a játékot.

Ha azt gondoltad, ismered a Disney világát, hatalmasat tévedtél! Az Epic Mickeyben számtalan karakter köszön majd vissza: akiket jobban ismerünk, másképp festenek - elég, ha a robotizált Goofyra vagy Donald kacsára gondolunk -, és ugye ott vannak az elfeledett szereplők, akik éppen azért viselik ezt a nem túl megtisztelő jelzőt, mert újabban nem kaptak szerepet a rajzfilmekben. Wasteland világa ráadásul rendkívül gazdag, számos mese elegyéből épül fel, a beavatottak kettesével számolhatják majd az utalásokat, az adaptáció pedig átível a Disney évszázados történelmén - a Pán Pétertől kezdve a Tronig bezárólag mindennel találkozhatunk majd. Ebből a szempontból semmit nem változott a folytatás, Warren Spector tökéletesen álmodta meg ezt a világot, és még mindig remekül működik.

Oswald, a szerencsés nyúl méltatlan módon kikerült a rivaldafényből, pedig Walt Disney egyik első rajzfilmszereplőjéről van szó. Már az Epic Mickey első része is óriási hangsúlyt fektetett arra, hogy visszahozza a hőst a köztudatba, a folytatás viszont még inkább rákapcsol: Oswald is aktív főszereplővé válik, végigkíséri Mickeyt a kalandjain, és segít rajta, ha bajba kerül. Úton-útfélen együtt leszünk, ami azt is jelenti, hogy bár egyjátékos módban csak Mickeyt irányíthatjuk, adott a lehetőség a kooperatív mód előtt, hogy egy haver társaságában is végigjátszhassuk a játékot. Mickey és Oswald egymásra vannak utalva, hiszen Oswald saját képességekkel rendelkezik, így bizonyos pontokon csak kooperációval juthatunk tovább. A füleit propeller módjára mozgatva tud repülni, Mickey így a lábaiba kapaszkodva érhet át a nagyobb szakadékok túloldalára, bűvös távirányítójával átprogramozhatja vagy működésbe hozhatja a gépeket, az ellenfeleket pedig elektromos árammal sütheti ki. Mickey továbbra is mágikus ecsetével veszi ki a részét az akcióból, ő festheti fel a falra az irányítópaneleket, a környezetből kiszívhatja a festéket a titkos átjárók feltárásához, és a harcból is övé az oroszlánrész.

Az Epic Mickey játékmenetében az volt izgalmas, hogy a platformjátékok műfajához képest szokatlanul nagy szabadságot biztosított, ezt pedig még tovább fokozták a fejlesztők. Ott még nem tartunk persze, hogy hatalmas, összefüggő mesevilágban kalandozzunk, de a pályák nem lineárisak, a fejlesztők bedobnak minket egy-egy arénába, ahol el kell végeznünk a ránk váró feladatokat, miközben az ellenfeleket is lebokszoljuk. Nem is a “mit”, inkább a “hogyan” múlik rajtunk, a feladatok egyszerűek, általában kimerülnek annyiban, hogy keressünk meg valakit, segítsünk egy NPC-nek, vagy nyissunk ki egy kaput a továbbjutáshoz. Az igazi érdekesség viszont, hogy a legtöbb questet két különböző módon teljesíthetjük, ehhez pedig a megoldást két különböző úton kell végigjárnunk, ami egy kevés improvizációra is lehetőséget ad.

Az egyik kései jelenet során például egy laboratóriumba kell betörnünk, adott is lehetőség, hogy a platformelemek beindításával fölmásszunk az erkélyre. Az én ügyességemet viszont meghaladta, hogy elosonjak a terepet pásztázó mindent látó szemek előtt, ezért inkább felkutattam a pályán elrejtett rakétákat, és berobbantottam a kóceráj oldalát. A feladatok megoldásában új játékelemek segítenek minket: láthatatlan festékbe burkolózhatunk, hogy ne lássanak az ellenfelek, páncélt ölthetünk magunkra, hogy ne sérüljünk, tárgyakat is röptethetünk akár, a Disney-univerzum lelkeinek kiszabadításával pedig a képességeink fejlődnek majd.

Mindehhez hozzátartozik, hogy a sztorit előrelendítő küldetések csak egy részét képezik teendőinknek, és ezeket is olyan ütemben teljesítjük, ahogy jól esik. Wastelanden számos feladat még ránk, a mellékszereplők örömmel bíznak meg némi fusimelóval, ha tudunk egy kis szünetet tartani világmegváltás közben, de természetesen a főmissziók teljesítése után is folytathatjuk a felfedezést és a romok eltakarítását. A mellékküldetések részben konkrét teendőket vonnak maguk után (meg kell találnunk valakit, helyre kell állítanunk valamit), máskor szorosan kötődnek a gyűjtögetéshez: a fémlapokat például javításra használhatjuk, és a jelvényekért is értékes jutalmak üthetik a markunkat. Hogy bonyolódjon a képlet, a játékban az extra filmtekercseket és jelvényeket nem számolva négy különböző elemet gyűjthetünk, az e-jegyekből a boltokban vásárolhatunk magunknak fejlesztéseket, hogy erősebbek legyünk, és a festékünk se fogyjon el hamar, a kitűzők presztízsértéket képviselnek, a már említett fémlapok építésre valók, míg a textilanyagból különböző jelmezeket vásárolhatunk magunknak önnön szórakoztatásunkra.

Álmaid platformjátéka, mondhatnád, a probléma viszont az, hogy az Epic Mickey 2 szépségét minden tekintetben csorbítja a technikai kivitelezés. Tisztán látszódik, hogy bár multiplatform címről van szó, a vezérváltozat továbbra is a Wii-s (és a Wii U-s) játék maradt, a többi verziót a Blitz Games Studios portolta,  méghozzá csapnivaló módon. A grafika csak a kezdet, hiába a festett, szándékosan elnagyolt körítés, a textúrák felbontására nincs mentség, a modellábrázolás is a Wii szintjét idézi, brutális effektekre pedig ne is számíts. A motort minimálisan igazították csupán a HD-konzolokhoz, éppen megüti az elvárható szintet, az meg röhej, hogy az átvezető filmek felbontásáról elfeledkeztek, ezért az intro és az outro is pixelgazdag - persze a pejoratív értelemben. Mindezt tetézi az irányítás, a mozgásérzékelős kontrollerrel sem volt tökéletes anno az Epic Mickey vezérlése, de a gamepades változat az őrületbe kergetett bennünket. Az még hagyján, hogy a kamera rendszertelenül izeg-mozog, de a célzás is katasztrófa, a jobb analóg karral a karakter mozgásától teljesen függetlenül mozgatható a célkereszt, és míg ez a Wii távirányítójával poén volt, itt a harc közepén jöttünk rá, hogy már fél perce a levegőbe zúdítjuk a festéket a kiszemelt célpont helyett.

A játék hemzseg a programhibáktól, a karaktereket rendszeresen megviccelik lefesthető tereptárgyak, hiába üres a helyük, ők beléjük ragadnak, és ritkábban, de előfordul az is, hogy újbóli betöltésre kényszerülünk egy-egy bug miatt. A mesterséges intelligencia mélypontját viszont sajnálatos módon éppen Oswald jelenti, az egyjátékos módban a derék nyúl ugyanis konkrétan használhatatlan kolonc, rendszeresen lemarad, eltűnik, és csak hosszas unszolásra csinálja meg, ha kérünk tőle valamit. Tudjuk, hogy fontos volt a kooperatív játék, de ha ilyen árnyoldala is van a dolognak, felesleges volt bonyolítani a játékmenetet, annyit úgysem veszítenénk vele. A játékba egyébként kizárólag offline co-op került, az Epic Mickey 2 célcsoportját tekintve azonban ez korrekt dizájneri döntésnek tekinthető.

Warren Spector egy géniusz, ez kétségtelen. Az Epic Mickey 2 alapötlete továbbra is zseniális, a Disney-hangulat azonnal a tévé elé szegez bennünket. A probléma, hogy a mester mögött nincs normális fejlesztőgárda. A portolás ráadásul csak ront a színvonalon, miközben már az első Epic Mickey is jórészt a technikán csúszott el; a folytatás komplexebb lett, ezzel együtt viszont hibára is több lehetőség nyílt. Az Epic Mickey 2-t éppen ezért elsősorban a téma rajongóinak ajánljuk, ők viszont túl fogják tenni magukat a hiányosságain, és nagyon élvezik majd a játékot.