Ride to Hell: Retribution teszt

Jake Conway veteránként tért haza Vietnámból. Véres és reményvesztett háború volt ez, a parancsra lemészárolt gyerekek sikolya máig ott cseng hősünk fülében, az elnök dugja fel a kitüntetéseit a seggébe, a szerződésben erről egy szót se írtak. Hősünket szeretett nagybátyja, Mack, és kisöccse, Mikey fogadja a szülővárosba hazatérve, megszállás véget ért, a harc viszont folytatódik. Texas poros kisvárosainak utcáit motoros bandák uralják, fosztogatnak, gyilkolnak és rabolnak, a környék megváltozott, az élet sosem lesz itt már olyan, mint rég.


A Ride to Hell: Retribution az év legrosszabb játéka lett. Pedig micsoda reményekkel indult. A méltatlanul elfeledett Rockstar Vienna volt programozói Games That Matter Productions GmbH néven több mint százan kezdtek dolgozni rajta, a fejlesztések 2006-ban kezdődtek, 2008-ban pedig úgy írtunk róla, mint a játékról, ami egy napon letöri a Grand Theft Auto sikerét. A Ride to Hell eredetileg egy nyílt világban játszódó gengszterszimulátor lett volna ugyanis, melyben hősünk mindenféle piti üggyel indítva, egyre keményebb melókat vállalva dolgozta volna fel magát a motoros bandák texasi vezérévé. Az évek múlásával azonban megváltozott minden. A céget megvette a Deep Silver, a fejlesztéseket 2009-ben leállították, rá egy évre pedig kirúgták a csapatot is, a jó Isten tudja csak, hogy mégis hogyan kelt életre ez a szörnyeteg most. De azt kívánjuk, bárcsak ne tette volna.


A történet szerint Jake a háború előtt maga is motoros volt, örökségét pedig öccse, a tejfelesszájú Mikey vitte tovább. A fiú bőrdzsekit húzott, hogy aztán különféle zűrös ügybe keveredhessen, alig érkezünk haza Vietnámból, s a baj már be is következik. Mikey összerúgja a port az egyik legkeményebb bandával, mire azok egy elhagyatott parkolóban megölik őt. A férfi tehetetlenül nézi végig öccse halálát, a holttest fölött állva pedig bosszút esküszik, egyenként öli meg az összes szemétládát, aki ezt tette. 


Nehéz feladat lesz. Ezek igazi nagykutyák voltak, felkutatni se könnyű őket, nemhogy megölni, bűnözők egész seregén kell átverekedni magunkat ahhoz, hogy egyáltalán csak a nyomukra bukkanjunk. Jake azonban nem ijed meg a bandáktól, s háborút indít ellenük, a vendetta történetét a játékmenet alapvetően két részre bontva dolgozza fel. Az egyik a motorozás, a másik pedig az akció. A gond azonban, hogy mindkettő olyan szánalmasan rossz, hogy arra szavakat nem találok, gyötrő fejfájás, kín és szenvedés, olvassatok tovább, s megtudjátok, miről beszéltek.


A motoros részek során hosszú országutakat kell bejárnunk, üldözve valakit, vagy egyszerűen csak tartva következő állomásunk felé. Az élmény olyan, mintha egy régi kvarcjátékot tolnánk, kereszteződések vagy bekötőutak nincsenek, az út alig kanyarog, viszont az egész tele van csapdákkal, és ellenségekkel. Folyamatos az útfelújítás, elől vannak hagyva a szerszámok és a munkagépek, meghatározott helyeken elénk tolat egy kamion, s ha ez se lenne elég, még a csaták is borzalmasak. Kerülgetjük a pálya akadályait, majd lelassul a játék, s már tudjuk is, hogy utolért minket valaki, harc fog következni. A gép átveszi a motor irányítását, nekünk pedig sorra le kell nyomnunk a képernyőn felvillanó gombokat. A QTE elemek rettentően bugyuták, ledaráljuk, amit kér a játék, majd végignézzük, ahogy hősünk lepofozza a motorról a másikat, s mehetünk is tovább. Először nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolják, de igen. Erre épül a játék meghatározó vonala.

A játékmenet másik eleme az akció. Verekednünk kell és lövöldözni, élvezetet viszont ebbe se találni, bunyó közben ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek, a pisztolyt előkapva pedig valósággal elszabadul a pokol. A banditák össze-vissza rohangálnak, kilógnak a fedezékek mögül, vagy egyenesen elénk állnak, várva azt, hogy lepuffantsuk őket, a sima gengsztereket párszor mellkason kell lőni, vagy egyszer fejbe, de vannak főellenségek is, akiknek egy egész tár kell a koponyájába. Vicces dolog, mikor megállunk egymással szembe, és addig húzzuk a ravaszt, míg az egyikünk el nem terül. S akkor a pályaszerkesztésről még nem beszéltünk, bár sokat nem lehet, mert nincs is. Megérkezünk valahova, jön egy gyors átvezető, majd elindulunk, hogy sorra megtisztítva a helyiségeket végül rátaláljunk az aktuális célpontunkra, lineáris és monoton az egész, inkább egy gyökérkezelés, mintsem még egy óra ezzel a játékkal.


A látvány pocsék. A screenshotok kamuk voltak, tíz éve szebb játékokat csináltak, mint ez, nincs egy pillanata a kalandoknak, ahol egy minimális igényességet is fel lehetne fedezni akár csak nyomokban is, a játékmenet borzalmas, a hangok kibírhatatlanok, a fizika szánalmas, állítólag a Microsoft és a Sony központjában van egy osztály, ami ellenőriz minden terméket, mielőtt kiadnák azt a konzolokra. A játékoknak szigorú feltételeknek kell megfelelniük, és ebbe a minőség is beletartozik, de hogy ezt miért engedték át, azt elképzelni nem tudom. Tényleg. Ki vagyok akadva.


Ha azt hitted, hogy ezt nem lehet alulmúlni, nagyot tévedtél. A Ride to Hell rendezése ugyanis ver mindent, a karakterekben nincs semmi élet, a szinkronszínészek majdnem elaludtak a stúdióban, miközben a szereplőket szólaltatták meg, olyan, mintha egy 8 éves gyerek írta volna az egészet. Nem bírtam sokat játszani vele, a kedvenc részemet viszont így is hamar megtaláltam. Hősünkkel átmotoroztuk fél Texast, az egyik főgonoszt üldözve, majd megérkeztünk egy raktárépülethez, az ellenség behajtott a kapun, és mit ad Isten, az pont az orrunk előtt csukódott le. Hősünk leszállt a chopperről, majd ahelyett, hogy megpróbált volna bejutni az ajtón, odasétált egy kamionszerelő csajhoz, flörtölni, a jelenet egyébként az alsó videón 9:50-nél kezdődik. A nő elmondta, hogy tudja, hogyan kell bejutni az épületbe, de a volt pasija ellopta a gyűrűjét, szerezzük vissza, csak így segít. Elmentünk a farmjukra, összevertük a mukit, meg a haverjait, majd otthagyva a félig ájult bandát a tornácon, a nő becsábította hősünket egy gyors menetre. Jake levágódott az ágyra, a nő ráült, persze háttal, hiszen mégiscsak egy olcsó pornóról van szó, majd elkezdtek mozogni, szexet imitálva. Ruhában. Jó, a férfinak csak le kellett húzni a sliccet, a nőn viszont kezeslábas volt, úgyhogy ha nem téptek rajta egy lyukat, akkor itt szex nem volt, az biztos. Na mindegy. Fél perc alatt lenyomták, amit kell, izzadtan, büdösen, majd mindenki ment a maga dolgára. Kurva romantikus volt, majdnem elhánytam magam.


A bemelegítő küldetések után amúgy kapunk egy főhadiszállást is. Fáradalmainkat ebben az öreg, sivatagi kisvárosban pihenhetjük ki, átfesthetjük a motorunkat, eladhatjuk a banditáktól lopott drogot, és még hasonló igen fontos, elengedhetetlen feladat vár még itt ránk, ha eleged lesz, s innen nem foglalkozol vele tovább, megértem. A Ride to Hell: Retrirubion egy játszhatatlan szemétkupac, amit sose kellett volna kiadni, az előbb megnéztem a release trailert, ami általában egy professzionálisan összevágott, rettentően izgalmas, és figyelemfelkeltő videó szokott lenni, de a készítők még azt is elrontották. Az egészről sugárzik a csapnivaló minőség, és a szakmai inkompetencia, nevetséges úgy, ahogy van.


Nehogy pénzt adj érte. A Ride to Hell életem valószínűleg legrosszabb játéka, s ha ez a régi PC-s múlt miatt valamiért nem is lenne igaz, az azért biztos, hogy az Xbox 360 és a Playstation 3 történelme során ilyen pocsék cím még nem készült. Most pedig megyek, és leiszom magam.

Kapcsolódó cikk

• Ride to Hell