Lost Planet 3 teszt

Ha egy sorozat trilógiává bővül, a józan paraszti ésszel megáldott játékos joggal gondolhatja, hogy a cím rálelt már a kitaposott útra, kőbe vannak vésve a szabályok, nem hiányzik belőle az egyediség, s pont azt kapjuk tőle, amit várunk. Nos, az első rész még az Xbox 360 korai felhozatalát erősítette, sztori alapú külső nézetes akcióbombaként hivatkoztunk rá, aztán három évvel ezelőtti második rész szépen felrúgta a szabályokat: a narratíva csupán egymásra dobált pályákból állt, a kooperatív lehetőségeket helyezték előtérbe, ráadásul a helyszínként szolgáló bolygó fagyos környezete is trópusivá változott. A langyos fogadtatást teljes mértékben megértjük, ahogyan azt is, hogy ha a Capcom életben akarja tartani a frencsájzt, illik mindent átgondolni. Nem azzal van a baj, hogy nyugati fejlesztőnek adták ki a címet, hanem azzal, hogy a Spark Unlimitedre esett a választás. A botrányos Turning Point és az íztelen Legendary után a srácok nem is csúfolták meg magukat: bár a minőséget tekintve ez az eddigi legjobb munkájuk, de még mindig nem az igazi.


Kevesebb költségvetés, minimális marketing, nyárvégi megjelenés - minden adott a bukáshoz, de még mielőtt elkárhoztatnánk a Lost Planet 3-at, soroljuk fel az érdemeit! A Lost Planet 3 eseményei az első rész előtt zajlanak, tehát előzménytörténettel van dolgunk. Az EDN III. planétát még nem formálta át a klímaváltozás: fagyos, zord körülmények uralkodnak rajta. Főhősünk Jim Peyton, családja pénzszűkében áll, ezért elvállal egy eléggé kockázatos munkát a NEVEC megavállalatnál, amelyről itt még nem sejti senki, hogy milyen megátalkodott banda. Ő az egyike azoknak a telepeseknek, akik hőenergiát bányásznak az ismeretlen bolygón. A biztonság sem kimagasló: űrhajójuk lezuhan, a berendezések meghibásodnak, s így Jimnek meglehetősen puritán körülményekhez kell alkalmazkodnia. A kitermelés persze nem állhat meg, a gépeket hősünk szorgosan javítja, aztán egy nap hirtelen baleset történik, Jim kis híján otthagyja a fogát, majd hamarjában ráébred arra, hogy a bolygó korántsem lakatlan.


Szerencsére a játék egyik nagy erőssége a történetmesélés, főhősünk is szerethető figura. Azért a hangsúly továbbra is akción van, viszont a moziszerű élmény, a sok párbeszéd és az elfogadható sztori miatt sokkal fogyaszthatóbb darabbal van dolgunk, mint legutóbb. Persze rengeteg olyan anyagot láttunk már, ahol hőseink csapdába esnek egy ismeretlen terepen, kétségbe esnek, keresik a kiutat - a szokásos sablonok itt is tetten érhetőek. Az agresszív idegen fajjal, az akridokkal való találkozás most sem okoz meglepetést, viszont Jim bamba ábrázatát meghazudtolva igenis rokonszenves alak: humora nem tolakodó, segít a bajba jutott társain, nem válik idegbeteg őrülté, tudja, hogy szeretett felesége a Földön vár rá. A küldetések között láthatjuk asszonyunk csöpögős videoüzeneteit, de ezek az apróságok pont elegendőek arra, hogy átérezzük főszereplőnk motivációját, amely sok játékban egyszerűen nem sikerül. Csapatunk tagjaival a rögtönzött bázisunkon cseveghetünk, a szereposztás változatos és nem az ismert akciófilmes sztereotípiákat követi, illetve a küldetéseket is itt vehetjük fel.


Aki non-stop akridgyilkolásra vár, részben csalódni fog. A játékban folyamatosan térképezzük fel az EDN III-at, meglehetősen lineárisan. Találunk nyugodtabb szakaszokat, amiket időnként ádáz küzdelmek zavarnak meg. Sokat gyalogolunk egyik helyről a másokra, nem egyszer visszatérve a már felfedezett területekre, egy idő után a gyorsutazás lehetősége némileg enyhíti az egyhangú sétákat. Az elénk toppanó lények változatosak, bár még mindig nem értjük, hogy miért kellett a földi állatokról, pl. pókokról mintázni az akridokat. A külső nézőpontot használó irányítás gyorsan kézre áll, különféle tereptárgyakat használhatunk fedezéknek, melyek között gyorsan válthatunk. Gránátokat hajigálunk, és változatos fegyverarzenált vehetünk be a pisztolytól kezdve, a gépkarabélyon és a sörétesen át, egészen a rakétavetőig. A lövöldözés összességében korrekt keretek között zajlik, de némi finomítás még nem ártott volna, bár egy idő után monotonná válik az egész. A külső és belső helyszíneket folyamatosan tisztítjuk meg az akridoktól, akik mindaddig megállíthatatlanul özönlenek, míg a spawn-pontjaikat meg nem semmisítjük. A tűzharcokat gyakran QTE-szegmensek szakítják meg, olykor azért, hogy levakarjuk magunkról az ellenséget, de a főellenségekkel vívott harcoknál is gyakorta előfordult. Apropó, bossok! Jóval nagyobbak a mezei társaiknál, a legyőzésükhöz szükséges recept sem igényel komolyabb agymunkát: térjünk ki az útjukból, s lőjük a narancssárgán villogó testrészeiket – a felvázolt képlet szerint cselekedjük még tízszer-tizenötször és miénk a győzelem.


A rajongók legnagyobb örömére visszatérnek a mechák is, melyek nem feltétlenül golyószóróval megáldott lépegetők, hanem annál robosztusabb, elsősorban a bányászatnál használt Rigek. Fegyvereik nem is igazán fegyverek, hanem markolók és fúrófejek, melyek jól jöhetnek a helyi vadvilág likvidálásában. Egy mech botkormánya mögött első személyű nézőpontból láthatjuk az eseményeket, a Rig mozgása lassú és nehézkes, látható, hogy nem katonai célokból építették, ám a szükség törvényt bont. A nagyobb lényeket magunkhoz kell szorítanunk, majd a fúróval adni az arcának. Később persze fejleszthetjük is a behemótot, különféle frissítéseket vásárolhatunk hozzá, ami jól jön a fokozatosan keményebb ellenfelekkel szemben.


Bizony, a játékban nem kell megelégednünk az alapfelszerelésünkkel. Hőenergiát gyűjthetünk a leölt ellenfelekből, illetve a föld megfúrásával, amely a játék valutájaként szolgál. Ebből vásárolhatunk új fegyvereket, a meglévőkhöz kiegészítőket és lőszert. Természetesen kiválaszthatjuk, hogy az adott küldetésre milyen fegyvereket vigyünk magunkkal. A kisebb, rovarszerű akridokkal futunk össze a leggyakrabban, kisebb csoportokban nem is okoznak meglepetéseket, az ellenük alkalmazott taktikára hamar rájövünk. A legnagyobb baj a Lost Planet 3-mal az az, hogy a csaták meglehetősen egyformák, a mechanika nem eléggé ütős ahhoz, hogy hosszú távon is megkedveljük, a játék végéig pedig már csak a tisztesség kedvéért jutunk el. Jobb esetben.


Nem kell beértünk pusztán a főküldetésekkel, rengeteg maszek melót is elvállalhatunk, ha van hozzá elég türelmünk. Annak ellenére, hogy megtörik a játék lendületét, legalább a pénztárcánkat duzzasztják. Nagy változatosságra persze ne gondolunk: a mellékküldetések kimerülnek DNS-minták gyűjtésében, munkagépek javításában, vagy megvédésében. Még ezektől a rutinmisszióktól sem válik változatossá a játékmenet, sőt mindinkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a Lost Planet 3-ból hiányoznak a magvas ötletek és maradandó pillanatok. A gyűjthető tárgyak sem hiányoznak a produktumból: szöveges és audionaplókat kereshetünk, amik új titkokra derítenek fényt a háttértörténettel kapcsolatban. Ha minden munkát bevállalunk, nem rohanunk sehova, odafigyelünk a gyűjthető extrákra, akkor egy izmos játékidő lesz a jutalmunk, igaz, változatosság nélkül.


A multiplayer terén sem erőltette meg magát a Spark Unlimited, négy játékmódban tehetjük próbára képességeinket: a tízfős Deatmatch magáért beszél, az Extractionben két csapat veselkedik egymásnak a hőenergia kitermeléséért – az a csapat nyer, aki a legtöbbet bányássza. A Scenario módban egy adott forgatókönyvet kell kiviteleznünk, például bombát kell élesítenünk, míg a másik csapat próbálja ezt megakadályozni. Az Akrid Survival a kötelező hordamód, három csapat ténykedése közepette, de vittek bele egy kis fűszert: a hullámokban érkező lények legyőzése után még a kontrollpontok elfoglalása is a saját csapatunkra hárul. A baj az, hogy az ellenfél csapatának alaposan össze kell szednie magát, ha labdába akar rúgni, elvégre, a megszerzett előny szinte behozhatatlan - a kiegyensúlyozásra még oda kellett volna figyelni. Hiányzik a szeretet a többjátékos módból, nem hinnénk, hogy a kampány végigtolása után valaki huzamosabb időt eltöltene vele.


A Lost Planet 3 külsőségei tisztességesek, ámbár az MT Framework-motot sutba dobták az Unreal Engine 3 kedvéért, amit nem teljesen értünk. Van egy szépsége annak, hogy a bolygón sűrűn havazik, a látási viszonyok csekélyek, de a fagyos témából szinte mindent kihoztak, amit lehetett. A karaktermodellek részletesek és nem voltak sebességgondjaink sem, az animációkba ugyan beleköthetnénk, de nem tesszük – a látványvilág minden téren hozza a kötelezőt, csupán a töltési időt kellett volna leredukálni. Azt viszont már nem nézzük el, hogy a belső terek – főleg a barlangok – meglehetősen vérszegények, pár minta váltja egymást folyton, s a pályák még a külső tereken is rendkívül kötöttek. A zenék sem visszhangoznak a füleinkben sokáig, annak ellenére, hogy a küzdelmek során filmekre hajazó pattogósabb darabok szólnak, de az instrumentális country-darabok sem hiányoznak. A szinkron elfogadható, csupán néhány művész játssza túl a szerepét az NPC-k között.


Nem váltja meg a világot a Lost Planet 3, s ha nem is nő fel a sorozat nyitódarabjához, a második résznél mindenképpen jobb és tartalmasabb. Kár, hogy a harc meglehetősen repetitív, nincs meg benne az a plusz, amiért hosszú évek múltán is emlékeznénk rá. A Spark Unlimited nem vállalt többet a feltétlen szükségesnél, izzadságszagú iparos munkát tett le az asztalra, viszont a történet érdekes és a főszereplő sem egy lélektelen kurafi. A kampányt elnyújtják, mint a rétestésztát, ha éppen nem a sok gyaloglás miatt ásítunk, akkor a monoton harcok miatt. A multi ebben a formában szinte felesleges, egyszer használatos adalék. Egy kicsivel több szeretettel átlagon felüli darab lett volna, így viszont a széria könnyen eltűnhet a süllyesztőben – nagy kár lenne érte. Ha türelmes vagy, s csíped a havas helyszíneket, az őszi slágertermékek előtt beiktathatod a Lost Planet 3-at, vagy később, egy delejes leárazást elcsípve.