Battlefield 4 teszt

Lássuk be, ez a felütés nem sok jót sejtetett, ha valamit, azt mindenképpen megtanultuk az elmúlt években, hogy a sorozatgyártott játékokból előbb-utóbb eltűnik valami, és általában pont arról a nehezen megfogható “pluszról” van szó, ami miatt szeretjük ezeket címeket. Aztán az első gameplay videó is sokakban kételyt ébresztett: tényleg ez lenne a folytatás? “Ugyanolyan, mint a Battlefield 3!”, döntötték el többen az alig negyedórás videó után, valójában viszont ennél nagyobb hibát el sem követhettek volna. Tény: érződik a Battlefield 4-en, hogy a DICE-nak kevesebb ideje volt rá, jó hír viszont, hogy a svédek okosan osztották be az idejüket, tudatosan vagy tudat alatt elengedték azokat a dolgokat, amik nem fontosak a rajongók számára, és csak arra koncentráltak, aminek egy Battlefieldnek szólnia kell. A multiplayer-élményről és a döbbenetes látványról.

Bár hemzseg a piac a multiplayer FPS-ektől, a Battlefieldnek mindig bérelt helye lesz a polcunkon. Eddig egyetlen rivális sem tudta utánozni a játék hangulatát, és van egy olyan érzésem, hogy a Battlefield 4 még jobban feladta a leckét a nekik. Akár hatvannégy játékos is egymásnak eshet egyetlen pályán, a minihadseregekben pedig mindenkinek megvan a szerepe: ki-ki a saját játékstílusának megfelelő kasztot választhatja, a legjobbaknak pedig adott a lehetőség, hogy a gépkarabélyt térképre cserélve felülről mozgassák a szálakat. A több tucatnyi fegyver és kiegészítő mellett legalább ennyi jármű volánja mögé pattanhatsz be, földön, vízen és levegőben zajlik háború, miközben egyetlen cél lebeg a szemed előtt: teljesítened kell a küldetésedet.

Ha játszottál a korábbi Battlefield-játékokkal, de legalább futottál néhány kört a harmadik résszel, a Battlefield 4 is több ponton ismerős lesz: be kell vallani, ezúttal nem tudott drasztikusan újat mutatni a DICE, ez viszont korántsem jelenti azt, hogy az új rész nem változott vagy fejlődött volna. A fejlesztők néhány kivételt leszámítva inkább a kisebb finomításokra és átalakításokra koncentráltak, ezek viszont egytől-egyig teljesebbé és frissebbé teszik a játékot.

Egyértelműen kulcsszerepe volt például a monumentalitás fokozásának, ami egyáltalán nem véletlen: ritka, hogy egy kompetitív játékban hatvannégyen játszhatnak egyszerre, úgyhogy az ilyen háborúnak meg is kell adni a módját. A Battlefield 4-be kiindulásként tíz méretes pálya került, megfordulunk majd Sanghaj felhőkarcolói között, kínai falvakban, a Dél-kínai-tenger szigetein, egy börtönben és egy orosz tankgyárnál is többek között. Általában elmondható róluk, hogy jól felépítettek, mindegyiküknek megvan a maga sajátossága, más-más típusú harcmodornak engednek teret. Rendkívül izgalmas, ahogy a térképek egyes pontjain kisebb “játszóterek” alakulnak ki, mindenki végzi a maga dolgát: a levegőben helikopterek köröznek, az eldugottabb területeken mesterlövészek tanyáznak, és miközben egy csapat katona két-három tank társaságában elkeseredetten próbálja bevenni az egyik taktikai szempontból kulcsfontosságú épületet, máshol egy kisebb szakasz indul egy kontrollpont elfoglalására, hogy hátulról szorongassa meg az ellenfelet. Fontos kiemelni, hogy a Battlefield 4 pályái nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is össze vannak rakva, a felhőkarcolókba betörve például lifttel (feature alert!) is feljuthatunk a tetőre, ahol egy másik, de még mindig a “nagy egészhez” tartozó csatába csöppenhetünk bele.

A látvány és a hangulat fokozásában megkérdőjelezhetetlen szerepe van a Battlefield 4-ben debütáló harmadik generációs Frostbite motornak. Az új engine döbbenetes grafikát ígér, erősebb PC vagy next-gen konzol ajánlott a megcsodálásához. Bár sok idő nincs rá, öröm elidőzni a részleteken: a tűéles textúrák mellett egyetlen objektum kidolgozottságára sem lehet panasz, a látótávolság szinte végtelen, és természetesen egyéb látványfokozókból sincs hiány. A legutolsó robbanástól is borsódzik a hátad, ahogy a víz animációja is elképesztően szép, mindez pedig az egyjátékos kampányban csúcsosodik ki, ahol a készítők úgy játszhattak az effektekkel (köztük az elmaradhatatlan lens flare-rel), ahogy jól esett nekik. Az új Frostbite természetesen a rombolhatóságon is javított, igaz, azt gondolom, hogy ezen a téren nem lehet eleget tenni a játékosoknak. A pályák több ponton is amortizálhatók, ha van előtted fal vagy kerítés, azt szinte majdnem biztosan legyalulhatod, a környező épületek lassacskán összeomlanak, a meccs végére pedig azon kapod magad, hogy eltűnt a pályának egy jelentős része. Hogy miért nem az egész? Nos, nincs kétségem afelől, hogy valaki szívesen porig rombolná Kínát, és még sóval is behintené a helyét, de azt látni kell, hogy ez a kérdés egy ponton túl nem a technikának, hanem a dizájnereknek jelent kihívást.

A nagy csinnadrattával beharangozott Levolution feature-ben eleinte kételkedtem, tipikus eye candy adaléknak tartottam, viszont végső soron kellemes meglepetést okozott. Ugye itt arról van szó, hogy a játék pályái többé vagy kevésbé látványosan átalakíthatók, rendre egy Nagy Esemény történik, amit a játékosoknak kell előcsalniuk. Hogy az unalomig ismert példáknál maradjak, ott van a sanghaji pálya, ahol a térkép közepén álló felhőkarcoló dönthető össze, a Flood Zone-on pedig egy kínai falut önthetünk el vízzel, ha a szomszédos gát megadja magát. Ha nincs is szó olyan dinamizmusról, mint amit a DICE emleget, a Levolution nem csak látványelem: ilyenkor történetesen a pálya egy-egy jelentős része tűnik el vagy alakul át, ami a játékosok alkalmazkodását követeli meg. A felhőkarcoló poros romjai között bármelyik törmelék mögül előbukkanhat egy ellenfél, és az árviz után is előkerülnek a motorcsónakok, jóllehet korábban még egy bakancs is elég volt a pálya átszelésére. Ezeken kívül pedig több különböző módon is interakcióba léphetünk a környezettel, a multis játékoktól viszonylag szokatlanul magunkra csukhatjuk az ajtókat, lekapcsolhatjuk az áramot, sőt a börtön fémdetektorai is bejeleznek, ha átrontanak rajtuk az ellenfelek.

A multiban az amerikaiak, az oroszok és a kínaiak esnek egymásnak, saját fegyverekkel és járművekkel természetesen, a kasztok felállása pedig nem változott a Battlefield 3-ban megismerttől. A játékélmény mellett az elsődleges motivációt továbbra is a katonád fejlesztése, illetve a tapasztalati pontok gyűjtése jelenti. XP-hez nemcsak gyilkolással lehet hozzájutni, a különböző küldetések teljesítése legalább ennyire fontos, és az immár ötfősre hízott osztagoddal való együttműködésre is oda kell figyelni - már a Field Upgrade-ek miatt is. A statisztikáinkat szokás szerint a (PC-n) böngészőben futó és közösségi platformként is funkciónáló Battlelogon követhetjük, tonnányi adat alapján elemezhetjük a teljesítményünket, itt szabhatjuk testre a felszerelésünket, és követhetjük figyelemmel azt is, milyen plecsniket gyűjtöttünk eddig össze, vagy milyen Battlepackeket oldottunk fel. Utóbbiak egyébként afféle meglepetéscsomagok, véletlenszerűen jutalmaznak mindenféle földi jóval - a DICE Mikulása nem vár decemberig.

A Battlefield 4 hét különböző játékmóddal rajtolt el. A Team Deathmatch és a Squad Deathmatch mellett természetesen visszatér a Battlefield-sorozat alapvetésének számító zászlófoglalós Conquest mód, a lassacskán csakugyan klasszikussá avanzsáló Rush, illetve a Battlefield 3: Close Quarters-féle Domination is tiszteletét teszi a játékban. Az egyik újdonságot az Obliteration jelenti. Itt a pályán mindig véletlenszerűen bukkan fel egy bomba, a csapatoknak ezért kell versenyt futniuk és megküzdeniük, hogy utána felrobbantsák vele az ellenfél egyik célpontját. Pörgös, akciódús játékmód, és miután csak a bombára kell rámenni, mindig koncentrált harcot ígér. A másik új játékmód, a Counter-Strike-ra hajazó Defuse valamivel megfontoltabb játékot követel meg: itt kétfős ötfős raj harcol egymás ellen, viszont nincs feltámadási lehetőség, az nyer, aki előbb végez a másik brigáddal, vagy robbant egyet az ellenséges vonalak mögött. Ha már itt tartunk: természetesen nem mindegyik játékmódot kell hatvannégyen játszani, és a térképek sem kizárólag hatvannégy főre vannak szabva, a játéktér viszonylag rugalmasan változik attól függően, hányan vehetnek részt a játékban.

Külön öröm, hogy végre van tesztpálya, egy kis szigeten teljesen egyedül próbálhatjuk ki a járműveket - úgy tűnik, a DICE is rájött arra, hogy mindenkinek jobb, ha a kis Johnny nem élesben tanul meg helikoptert vezetni. Van Spectator mód, ahol kívülállóként figyelhetjük a csatát, részletkérdés, hogy egyelőre kicsit félmegoldásnak tűnik, mert legfeljebb négyen használhatják. Az igazi királyságot viszont a Battlefield 2-ben debütált Commander mód visszahozása jelenti: ha az adott játékmód megengedi, a csapatok egy-egy játékosa parancsnokká válhat, aki parancsokat oszthat a szakaszoknak, utánpótlást küldhet a többieknek, tüzérségi támogatást kérhet és felderíthet - akár tabletről is. Egy jó vezér óriási taktikai előnyt jelent a csapatoknak, ha sikerül jól együttműködnie a szakaszvezetőkkel (akik szintén kérhetnek tőle parancsot, illetve támogatást), hatványozni lehet a harc hatékonyságát. És így tovább. A Battlefield 4-nek hosszan lehetne sorolni az apróbb változtatásait, amik összességében okosabbá és kifinomultabbá teszik a multit: egyebek mellett lényegesen nagyobb szerepet kaptak a vízi csaták, javult a karakterek mozgása, és a kötelező egyensúlyozás sem maradt el.

A vegyes fogadtatásra hivatkozva a DICE ejtette a kooperatív módot, és ahogy azt sejteni lehetett, az egyjátékos kampány készülténél sem erőltette meg magát túlzottan. A Battlefield 4 gennyes pattanása ez, kérem: unalmas, sótlan, érdektelen, ráadásul hiába rövid, még így is soknak tűnik. A történet szerint egy bizonyos Chang admirális katoni puccsot kísérel meg Kínában, a folytatás pedig borzasztó egyszerű: ha ezt hagyjuk (vagyis mi, az Egyesült Államok lobogójára felesküdött katonák), Kína összeáll az oroszokkal, abból pedig háború lesz, és valószínűleg mi húzzuk a rövidebbet. Nem szeretném részletezni, mennyire klisés már az alapfelállás is, az igazán borzasztó viszont az, hogy a történet írói a későbbiekben sem brillíroztak: minden potenciális fordulatot (beleértve a végkifejletet is) sikerült nevetségessé tenni, a kedvencem az volt, mikor az egyik kolléga egy “áh, ne is kérdezd”-kaliberű mondattal magyarázta meg meglepő visszatérését... A látványos jelenetekből persze nincs hiány, de míg itt a második küldetésben konkrétan az volt a legérdekesebb, hogyan csöpög az eső az útra, addig egy Call of Dutyban ilyenkor már rég lebombázták fél New Yorkot. (Ami persze egy másik véglet, de ezt most hagyjuk.) A kampány összességében értéktelen, a különböző fegyverek megtalálásán és feloldásán túl gyakorlatilag nincs sok értelme végigjátszani.

És ezért bizony nagy kár, mert nekem csomagban kell értékelnem a játékot. Könnyű lenne rávágni, hogy itt úgyis a multiplayer a lényeg, de ez valójában üres mentegetőzés, ami nem kisebbíti a Battlefield 4 ilyen jellegű gyengeségeit. A multiplayer viszont egyenesen remek, kár lenne vitatni. Bár ahogy lenni szokott, szerveroldali problémából és bugból még akad bőséggel így a rajt után, ezek javításán dolgoznak a svédek, és ezeket leszámítva tényleg nehéz belekötni a többjátékos részbe. Talán kevésbé újszerű az élmény, ettől függetlenül a Battlefield 4 minden rajongó számára kötelező darab, de annak is érdemes kipróbálni, aki csak egy jó multiplayer játékot keres a következő hónapokra. És fogadjatok meg egy tanácsot, PC-n vagy next-gen konzolon essetek neki, úgy az igazi!

A Battlefield 4-et az ASUS ROG Tytan CG8580 gamer konfigurációján teszteltük, melyet az ASUS Magyarország biztosított számunkra.

Kapcsolódó cikkek

• Battlefield 4: Naval Strike teszt
• Battlefield 4: China Rising & Second Assault teszt