Borderlands: The Pre-Sequel teszt

A 2012 tavaszán megjelent Borderlands 2 remek példája annak, hogyan lehet egy játékot életben tartani akár éveken keresztül.  A kiadó nem erőltette rá a manapság oly divatos „adjunkkiéventefolytatást” módszert, hanem inkább az alapjátékot bővítette és foltozgatta letölthető tartalmakkal. Persze, a DLC rövidítés hallatán is sokak zsebében kinyílik a bicska, de a Borderlands 2 esetében azért találkozhattunk jó pár minőségi, akár az alapjátékon túlmutató kiegészítővel. Ezért is volt meglepő, amikor bejelentették a Borderlands: The Pre-Sequelt , mely az első képek alapján – és legyünk őszinték: a cikkben lévő képek alapján is… - inkább tűnt egy óriási DLC-nek, mintsem értékelhető folytatásnak.

A játékot ezúttal a 2K Australia fejlesztette (természetesen a Gearbox közreműködésével), akik szerepet vállaltak a Bioshock-sorozat részeinek munkálataiban, de segédkeztek a The Bureau: XCOM Declassified fejlesztésében is, bár utóbbi címet nagy eséllyel nem rakták ki az irodai vitrinbe.  A fejlesztőket rövid pórázon tartotta a kiadó, mivel a játék alapmechanikáiban nem történt változás, ennek hozománya pedig. hogy elképesztően kevés újítás került a Pre-Sequel!-be.  Persze, a Borderlans alapjait jól kitalálta a Gearbox az első résznél, de egy teljes árú játékban jó lenne, ha nem az ugrálás közbeni lövöldözés lenne a legnagyobb találmány.

Azért ne ugorjunk ennyire előre, lássuk hogyan is folytatódott a történet. Nos, sehogyan sem… A Pre-Sequel! egy előzmény,  melyben a második rész Handsome Jack-jének felemelkedését ismerhetjük meg.  Nem tudom mennyire érdekelhette a történet ezen része a játékosokat, de sokak szerint a klasszikus Star Wars-trilógia előzménye is felesleges volt. A fejlesztők ennek ellenére kihozták a maximumot a sztoriból: a poénok ütősebbek és az előző részekre való utalásokból sincs hiány. Azért hozzátenném, hogy bátor lépés volt közvetlenül az első részt folytatni, hiszen a Steames statisztikák szerint mindössze a játékosok 20%-a jutott el a Borderlands 1 végéig, amiért amúgy sok-sok kudos jár nekik.

A játék ezúttal az előző részekből megismert Pandora holdján fog nagyrészt játszódni, ami egészen látványos játszóteret fog biztosítani számunkra.  A Borderlands-játékok tájképei mindig is lenyűgözőek voltak és ez most sincs másképp, de ez inkább a köszönhető a designerek munkájának, mintsem a grafikus motornak.  Tudom egy előző generációs játék technikai hátterét firtatni olyan dolog, mint a zombik mesterséges intelligenciáján vitatkozni, de azért voltak csodásan kinéző címek az Xbox 360-on és PS3-on is. A helyszínek egyébként nagyobbak lettek, de emiatt néhol a textúrák és a bevilágítás is elmarad az előző résztől. Szomorúbb ennél, hogy mindez a PC-s változatban is megfigyelhető, bár természetesen azért ott sokat dobnak a látványon extra beállítások. A játék zenéje ezúttal is Jasper Kyd nevéhez fűződik és a mester most is remek soundtrackkel kényezteti a játékosok füleit. A helyszín miatt futurisztikusabb hatást keltenek a zenék, de megtalálható bennük az alapjáték dallamaira jellemző hangszerelés is.

Itt is négy eltérő képességű karakter közül választhatunk a sztori elején. Kissé idegesítő volt, hogy semmilyen információt nem ad a játék arról, hogy milyen játékstílust is képvisel az adott kaszt, így ha netán nem láttunk egy trailert sem, akkor kinézet alapján fogjuk kiválasztani hősünket/hősnőnket.  Ezúttal két hölgy is került a csapatba (Éljen a női egyenjogúság!), emellett pedig a Borderlands reklámarcának is nevezhető Claptrap és a második rész egyik főellenfele is választható. Nisha egy igazi fegyverforgató, így vele két pisztolyt is használhatunk és point shooting képessége remek harcossá teszi.  Athena Amerika Kapitány-szerűen tesz rendet a pajzsával az ellenfelek soraiban, remekül lehet védekezésre és támadásra is használni. A másik két karakter sem sikerült rosszul, de mindkettőnek vannak apróbb, idegesítő problémái. Wilhelm képességeivel már az előző részekben is találkozhattunk, így olcsó megoldásnak tartom, hogy megint kaptak a játékosok egy robotokat teleportáló karaktert.  Claptrap képességei pedig hasonlóan viccesre sikerültek, mint a beszólásai, de hosszú távon a játékosok agyára tud menni. Először még vicces, ahogy egy óriási bombával felrobbantja véletlenül magát és az egész csapatot, de az ötvenedik játékóra környékén már elég idegesítővé fog válni.

Ahogy már fentebb írtam, a játék a Pandora holdján játszódik, aminek a bolygóval ellentétben nincs légköre és a gravitáció is kisebb. A játékmenet két legnagyobb újdonsága is erre épül: a külső tereken lévő oxigénhiány miatt egy új eszközzel bővül a repertoárunk, mely azon kívül, hogy bizonyos ideig ellát minket levegővel, üzemanyagot biztosít az ugrálásokhoz. A kisebb gravitáció miatt egész magasra tudunk felugrani, és oxigén felhasználásával pedig el is lökhetjük magunkat egy kicsit. Ez az apró újítás új színt visz a harcokba és nagyon szórakoztató az ellenfeleket a levegőben balettozva irtani.

A sorozat védjegyévé vált rengeteg féle fegyver ezúttal is szórakoztató játékmenetet biztosít. A lézerfegyverek és fagyasztó funkció bevezetésével tovább bővült a repertoár. Sajnos ugyanez nem mondható el az ellenfelekről. A második részben sok ellenfél típussal lehetett találkozni és ahhoz képest most feltűnően megcsappant a számuk. Inkább ugyanazon lények más klímához szokott fajaival fogunk találkozni, ami bár megkeveri a taktikát (jeges ellenfél ellen tüzes fegyver), de látványban nem sok változatosságot nyújt.

Sajnos a játék rengeteg kisebb-nagyobb problémával küszködik, amik ha nem is teszik tönkre a játékmenetet, azért morgolódásra adnak okot. Sok hiba az előző részből maradt meg, amiket illett volna kijavítani.  A küldetések továbbra is nagyon időhúzósak: van, hogy 10-15 percig csak rohangálunk és kapcsolókat nyomkodunk, ami annyira izgalmas, mint alvó macskákról videót nézni. A történet kezd kicsit követhetetlenné válni, a fejlesztők előszeretettel utalgatnak rég elfeledett mellékszereplőkre, mi meg csak nézünk, mint az egyszeri Mass Effect-rajongó a trilógia záró képsorainál. A loot-rendszer kooperatív módban még jól összeszokott társaságnál is komoly vitákhoz vezet, így érdemes lenne ellesni pár ötletet a Diablo 3-tól.

A Borderlands: The Pre-Sequel olyan érzést kelt, mintha először DLC-nek készült volna, ám a kiadó látva, hogy letölthető tartalomhoz képest mennyi újítást tartalmaz, inkább átcsomagolta egy teljes játékká. A fenti pontszám az ár miatt lett annyi amennyi: soknak tartom a játékért az 50 eurós árat. Ennyiért Alien Isolationt és Shadow of Mordort tudunk venni a Steamen és azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy azok mennyivel frissebb élményt nyújtanak. Mert bár a Borderlands: The Pre-Sequel is most jelent meg, bitjei között csak egy 2012-es játék felemás utánzata.