Toren teszt

  • Írta: zoenn
  • 2015. május 25.
  • ps4, teszt, toren
Link másolása
Dél-Amerika már számos szürreális játékkal örvendeztetett meg minket és most itt a következő, egyenesen Brazíliából. A Toren egy fejtörők megoldására kihegyezett platformjáték, érdekes csavarral megspékelve.

Ahogy több más indie címen, úgy a Torenen is érződik az ICO hatása. Már az első percek azt sugallják, hogy egy nem kevés filozófiai mondanivalóval átitatott kaland bontakozik ki előttünk. A brazil Swordtales alkotása a felnőtté válás, a gonosz elleni küzdelem és az emberiség természetének témáját boncolgatja, és ha fogékony vagy rá, erős érzelmeket válthat ki belőled. A játék azért is egyedi, mert a művészeti stílusa össze sem hasonlítható a nyugati címekkel. Elsőre talán szokatlan lehet a furcsa atmoszféra, ám ha hagysz neki időt, viszonylag könnyen elmerülhetsz benne. Amire szükség is van, hiszen a Toren tipikus első játék: egy friss stúdió útkeresése, amely tömve van kisebb-nagyobb gyermekbetegségekkel.


A történet viszonylag kellemesen indul: főszereplőnk egy Moonchild névre keresztelt kislány, aki egy romos torony alján tér magához, egy pár perces bevezető után. Az égbe szökő építményt valaha dolgos emberi kezek építették, akiket arroganciájukért az isteni hatalom megbüntetett. Ugye nem csak nekem tűnt fel a hasonlóság a bibliai Bábel-toronyhoz? Az emberiség utolsó reménysége egy pöttöm kislány, akit itt időtlen idők óta fogságban tartanak. A lány feladata az, hogy legyőzze a torony tetején csücsülő sárkányt, és ha kudarcot vall, mindaddig újjá fog születni, míg sorsát be nem teljesíti. A Holdgyermeket csecsemőkorától kezdve irányíthatjuk, a lány a kaland során felnő, érett nő lesz belőle, fokozatosan megismeri önmagát, kiszabadul és megmenti az emberiséget. Az utazás során mentora egy bölcs varázsló lesz, aki már az eredeti torony építésében is részt vett. Hősnőnk különféle víziók és opcionális álomszerű szekvenciák során lassan megismeri az ősi civilizáció szomorú históriáját, miközben egyre feljebb merészkedik az építményen, és végül megküzd nemezisével.


A többféle életkor ugyan hangzatos fícsör, valójában egyik sincs megfelelően kidolgozva. A játék elején egy vértócsában térünk magunkhoz egyszerű totyogóként, amikor még a puszta járás is nehézségeket okoz. Szerencsére a csecsemőkor nem tart tovább pár percnél: miután minden erőnket megfeszítve megszerezzük az elvarázsolt kardunkat, máris kisgyerekkorban találjuk magunkat. Ahogy szép lassan felcseperedünk, úgy egyre ügyesebbek és erősebbek leszünk, mozgáskoordinációnk fejlődik - de piros ruhácskánk furcsamód mindig passzolni fog ránk. A gond az, hogy mindezt alig vesszük észre, a kamaszkor különálló részei között nincs olyan nagy különbség, nyámnyila nebáncsvirágok leszünk, s mire ütős karakterré válnánk, már vége is a játéknak. Az ötlet tehát kihasználatlan, az életkorok közti átmenet gyorsan végbe megy, Moonchildnak nincsenek fokozatosan megszerezhető ütős képességei, egyedül a kardforgatáshoz ért. Ahhoz is amatőr módon.


A torony különböző szintjein kétféle gonosz teremtmény ugrik a torkunknak: a föld felett lebegő teremtmények és egy amorf masszára hajazó rémség. A harcrendszer teljesen fapados, Moonchild mozdulatai nehézkesek, többször is elvéti a célt, mire nagy nehezen betalál, nem érezzük úgy, hogy urai vagyunk a helyzetnek, épp ezért minden egyes összecsapás felejthető sallang. Halál esetén mindig a legutolsó vértócsánál éledünk újjá, viszonylag közel a bukásunk helyszínétől. A sárkánnyal való találkozás sem különbözik egy sztenderd főnökharctól, a lény a legkevésbé sem ijesztő, elbújunk a támadásai elől, megvárjuk a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassunk, majd újrakezdjük a műveletet. A várt katarzis és beteljesülés elmarad, a gonosz minden nehézség nélkül likvidálható.  


Szerencsére a játékidő tetemes hányadában az egy fokkal élvezetesebb platformrészek és a fejtörők dominálnak. Ám az ugrándozás és a mászás a meglehetősen suta irányítás miatt nem a legjobb, többször eltévesztjük az időzítést a gyatra kamerakezelés miatt, míg a környezetalapú rejtvények teljesen egyszerűek, nem sokat kell gondolkozni rajtuk. A megoldás szinte mindig adta magát, noha olykor trükköznöm kellett, hogy a megmászható kiszögeléseket felfedjem, de emiatt egyszer sem akadtam el.  Az érdes játékmenet miatt sem nevezném rossznak a Torent, a hiányosságok éppen az elviselhetőség határán belül maradnak, a varázslatos hangulat és az érdekes történet elviszi a hátán a játékot.


A pasztellszínekkel operáló grafika technikailag ugyan siralmas képet fest a PS2-es időket idéző textúrákkal és alacsony poligonszámmal, ám stílusa mégis utat talál a szívünkhöz. Hovatovább a fejlesztőnek még az optimalizációba is beletört a bicskája, a leeső framerate, a recés élek és a v-sync hiánya PS4-en megbocsáthatatlan bűn, nem is beszélve a tereptárgyakba való beakadásról. Viszont a felbukkanó problémák felett képes voltam szemet hunyni, nem éreztem kidobott időnek a vele töltött két hipnotikus órát. Igen, a kaland egy ültő helyünkben végigtolható, nem repít fennkölt magasságokba és nincs olyan mély mondanivalója, mint a már említett ICO-nak vagy a Brothers: A Tale of Two Sonsnak, de kétségkívül különleges darab.


3.
3.
izolee69
2.
2.
DON GONDOCS
A második kép olyan ismerős
http://i.ytimg.com/vi/cXbqhHM-BPk/maxresdefault.jpg
1.
1.
Red-E-Kamp Van
Nem merem egyelőre elolvasni a tesztet, mert csak ma kaparintottam meg a játékot és még pár napig nem jutok el a játszási fázisig.
De a pontozásra véletlen rápillantottam és jaj.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...