Guitar Hero Live teszt

Azt hittük, vége. Mindent kifacsart belőle az Activision, aztán bevágta a sarokba, mintha soha nem is létezett volna. A Guitar Hero öt év alatt a cég talán legnagyobb sorozatává nőtte ki magát, 2005 és 2010 között tizenöt rész jött ki belőle, nem számítva a Band Hero és a DJ Hero epizódokat. Tényleg kihoztak belőle mindent, amit lehetett. Rajongóként én toltam mindegyiket, és imádtam a nagy konkurenciaként szereplő Rock Band-játékokat is, most pedig itt van, megérkezett: a Guitar Hero Live elhozta nekünk a koncertélményt, amit csak a rocksztárok élhetnek át, zenélhetünk fesztiválokon, élő közönségnek, vagy csak úgy szórakozásból, a TV előtt.


A két irányvonal tökéletes harmóniában él egymás mellett. Az első a Guitar Hero Live címadó karrier módja, melyben fesztiválzenekarok beugró gitárosaként kell bizonyítanunk. Turnénk a Sounddial nevű brit nyári fesztivállal kezdődik, majd a Rock the Block névre keresztelt amerikai koncertsorozattal teljesedik ki, játszanunk kell nappal és éjszaka, nagyszínpadon és klubokban, a backstage eseményei, és maguk a koncertek pedig élőszereplős videókon elevenednek meg előttünk. Ahogyan az új Need for Speed, úgy a Guitar Hero Live is tele van első személyből rögzített filmbetétekkel, illetve itt nem is annyira betétek ezek, sokkal inkább a játékmenet részei. A banda együtt készül a fellépésre, dumálunk a technikussal és a menedzserrel, miközben kint már a nevünket kiabálják, megkapjuk a jelet, kezdődhet a műsor. Kilépünk a fényre, és elkezdjük játszani a dalokat, jönnek a játék ismert bogyói, mi pedig szorgosan pengetjük a kontrollert, miközben a háttérben még mindig a videó megy.


Az énekes odajön hozzánk, és beletúr a hajunkba, aztán közelebb megyünk a közönséghez, azok sikítanak, és be akarnak rántani maguk közé, ami csak még jobban feltüzel minket, összekacsintunk a dobossal, majd beleadunk mindent. Így követik egymást kedvenc számaink, a karrier módban egy fellépés három dalból áll, melyet egymás után, pihenés nélkül kell letolnunk, miközben a film se áll meg, végig pörögnek az események. Ha ügyesek vagyunk, akkor tombol mindenki, ha viszont rontunk, akkor elkezd elhomályosodni a kép, és a jó hangulatú koncert máris odavész. A közönség kifütyül minket, kiabálnak velünk, a többiek pedig idegesen néznek ránk, hogy szedjük már össze magunkat. Szerintem egy kicsit túlzásba vitték az elégedetlenkedést, a játék készítői viszont a feladatot technikailag jól oldották meg. Nincs olyan érzésünk, hogy olcsók lennének a filmek, gitárosunk folyamatosan járkál a színpadon, és része a csapatnak, ha pedig hangulatot vált a videó, akkor is mindig pont ott van, és arra néz, mint a váltás előtt. 


A dalokat quickplay módban bármikor újrajátszhatjuk, immáron egyenként, de vár ránk egy rakat szám a GHTV-ben is. A két irányvonalból ez a második, egy interaktív zenecsatorna vár itt ránk, 24 órás élő műsorral, és on demand tartalmakkal. A koncerthangulatot hivatalos videoklipek váltják, két csatornán megy folyamatosan a zene, a GHTV1 és a GHTV2 mindig eltérő irányt ad, általában az egyik pop, a másik pedig rock, de van műsorfüzetük is, ami megmutatja, mikor milyen stílusnak hódolhatunk. A megoldás szerintem fantasztikus, tényleg olyan az egész, mintha egy élő tévéadást néznénk, technikailag viszont csak arról van szó, hogy a játékban szereplő rengeteg videoklipet stílus szerint, műsorblokkokba rendezve folyamatosan pörgetik a készítők. De lehet on demand is számokat kérni. Ha az élő adásban épp nincs semmi jó, akkor válogathatunk is egy listából, itt viszont beköszön valami, amit úgy hívunk, mikrotranzakció.


A játék nagyon nem lopta be magát ezzel a szívembe. A Live módban szabadon tolhatjuk a koncerteket, a GHTV-ben pedig eljátszhatunk minden dalt, ami csak az élő adásban megy, ha viszont ez utóbbiban mi magunk akarunk klipet választani, azért már fizetni kell. Nem kötelező jelleggel, és nem is sokat, de kell. A GHTV katalógusában szereplő dalokat ugyanis PLAY tokenekért játszhatjuk el, amiket kétféle módon vehetünk. Vagy visszük az élő adást, és farmolunk egy kis virtuális pénzt, bevállalva azt, hogy ismeretlen amerikai indie rockzenekarok számai is belekerülnek a felhozatalba, vagy feltöltjük az egyenlegünket bankkártyánkkal, igazi pénzen. A rendszer szemét, mert egy jól eljátszott dal ér mondjuk 150 pénzt, egy 10-es PLAY tokencsomag meg 6000 pénzbe kerül, tehát négyszer annyi random dalt kell végigtolnunk, ahányat mi magunk akarunk aztán kiválasztani, partyjáték lévén viszont az egész mit se ér, ha nem hívjuk át a barátokat. Sütünk kukoricát és nyitunk pár sört, miközben üvölt a zene, a vendégek kedvéért pedig mindenki feltölti majd a PLAY tokeneket, egy 10-es tokencsomagért 500 forintot kell fizetni, ami elég meredek ár, valljuk be. A rendszer megmutatja az Activision igazi arcát, a kapzsiságuk miatt fognak tönkremenni.


Változott a stílus és az üzleti modell, a játékmenet alapjai viszont maradtak a régiek. Zenéléskor apró bogyók száguldanak felénk az éppen játszott szám dallamára, a benne szereplő gitár hangsávját pedig ezekkel mi magunk szólaltatjuk meg. A bogyók mutatják, hogy a kontroller nyakán melyik gombot kell lefogni, ha pedig odaért hozzánk, csak pengetnünk kell egyet, így előhozva az eredeti, hibátlan hangokat. A tökéletes számhoz mindig jól el kell találnunk a bogyókat, ha viszont rontunk, akkor hamis hangok jönnek ki, és annál kevesebb pontot kapunk majd a végső értékelésnél. Hatalmas változás viszont, hogy maga a kontroller teljesen átalakult. Míg az eredeti Guitar Hero- és Rock Band-játékokban öt gomb szerepelt egymás mellett a gitár nyakán, addig itt már hat darab van, kétszer hármas elrendezésben. A bogyók is hármas oszlopokban közelítenek felénk, és a formájuk mutatja meg, hogy az adott helyen lévő gombok közül a felsőt vagy az alsót kell lefognunk, esetleg mindkettőt, ha épp olyan hang szerepel a dalban. Nehezebb fokozatokon ezek kombinációja minden elképzelhető formában pedig csak fokozódik, azt kell, hogy mondjam, nem rossz az új rendszer. Én szerettem az előzőt is, de ez se nehéz, a játék nem kezd eljátszhatatlan dalokkal, van időnk begyakorolni a kombinációkat, mire tétje is lesz a dolognak. 


A csomaghoz járó kontroller az előző részek hangulatát idézi. A gitár méretre nincs akkora, mint egy igazi hangszer, de nem is egy komolytalan darab, jó minőségű műanyagból készült, a nyaka merev, a gombok fürgén járnak, a lakkozott előlap pedig kellemesen néz ki, az egész még önmagában is dísze a szobának. A pánt gondoskodik róla, hogy mindig kényelmesen fogjuk, és ne ejtsük el, apró érdekesség pedig, hogy ezúttal jár hozzá egy USB-csatlakozó is. A kontroller vezeték nélküli, de nem ismeri fel magától a konzol, be kell dugni a vevőjét a gépbe, utána viszont már kezdhetjük is a játékot. Az eszköz összességében nekem nagyon tetszik, strapabíróbb, mint a korábbi Xbox 360-as darabom, amit a GH negyedik részéhez adtak, a játékot is tartalmazó csomag 25 ezer forintos árcédulája pedig kellemes ajánlat. Nekem két apróság nem tetszett csak. Az egyik, hogy a pengető megint nagyon hangosan kattog, ha nem hangosítjuk fel eléggé a hangfalakat, akkor kifejezetten zavaró tud lenni, a másik pedig, hogy a whammy állandóan beleakad mindenbe. Ez a pengető mögül előrenyúló kis pálcika, ami - hivatalos szakkifejezésemmel élve - megnyenyergeti a hosszabban kitartott hangokat, alatta viszont ott van egy d-padként is funkcionáló kiugró menügomb, amit állandóan leverünk vele. Vagy a pengetőhöz van közel, vagy ahhoz, nincs jó pozíciója, de ez legyen a legnagyobb gondunk.


A Guitar Hero Live negyvenkét élőszereplős koncertszámot, és több mint kétszáz GHTV-klipet vonultat fel. A játék teljesen új része a sorozatnak, így se a korábbi dalok, se a kontrollerek nem kompatibilisek vele, akkor se, ha még ugyanazon a gépen játszunk, mikrofonnak viszont bármit elfogad. Ha gitározás mellett énekelni is lenne kedvünk, az is lehetséges. A játék nem okozott csalódást, a dalok változatosak és jók, a kontroller szuper, csak azok a rohadt mikrotranzakciók ne lennének benne, elrontják vele az ember lelkesedését. Összességében azt mondom, hogy ha szerettétek az előző részeket, és újra kedvetek támad zenélni, akkor szerezzétek be, én megtettem, és nem bántam meg. Ja, és még egy jó tanács. "Ne vegyetek drogot. Legyetek rocksztárok, és megkapjátok ingyen."