Az RPG- és boardgame-legenda Jordan Weisman vezette fejlesztőcsapat, a Harebrained Schemes több sikeres videojátékot tudhat maga mögött, például az igen jól sikerült Shadowrun Returns-installációkat. Világépítésben, hangulatban, szerepjáték-alapelemekben meglehetősen profinak számítanak, ezért is furcsa, hogy egy procedurálisan generált világba helyezték következő játékukat, de úgy voltam vele, biztosan valamilyen maradandó alkotást tesznek le az asztalra. Balszerencsémre nagyobbat nem is tévedhettem volna, pedig első indításkor a legszembetűnőbb sajátosságot, a grafikai stílust már az előzetesekben is tetszetősnek találtam.
Kezdéskor egy elnagyolt, szögletes karakter halad magabiztosan a képernyőnkön, egyszerű textúrákkal felvértezve, de nem csak külseje, belseje sem túl komplex: a karaktergenerálás is kimerül nagyjából annyiban, hogy kiválaszthatjuk kalandozónk nemét, illetve köntösének színét. Életerő- és állóképesség-értékek kísérnek csak utunkon, és ebből is csak a HP fog növekedni az idő előrehaladtával, illetve staminánk maximuma csökken a nagyobb csapások után, melyet élelemmel állíthatunk helyre.
Karakterosztályok tehát nincsenek, de számos különböző fegyvert és páncélt találunk, melyeket erősség szerint kategóriákba rendez számunkra a Necropolis - ezek csempésznek egy kevés (tényleg nem sok) változatosságot az előttünk álló csatározásokba. Mágia vagy skill-rendszer egyáltalán nincsen, statokra nem tudunk fejlődési pontokat osztogatni, a távolsági harcmodor is csak éppen megjelenik a címben. A feladat nem más, mint megküzdeni a kazamata szörnyeivel, szénné lootolni magunkat és élve kijutni a nekropoliszból. Ehhez a feladathoz világleírás vagy tutorial szintjén kevés segítséget kapunk, cserébe humoros (vagy inkább annak szánt) feliratokkal találkozunk a falakon, vagy a főgonosz csatlósának, egy hatalmas bronz piramisfejnek tolmácsolásában.
A beleéléshez vagy csak ahhoz, hogy összerakjuk a fejünkben a sztorit, vajmi keveset kapunk a készítőktől - nehéz elválasztani, hogy mi komolytalan poénkodás és mi az, amit kánonnak szántak az írók. A Necropolis mindenesetre rendelkezik egyfajta sajátos humorral, de maradjunk annyiban, hogy ez nem fogja elvinni a hátán az anyagot.
A dungeon felfedezése közben eltérő ökoszisztémákkal találjuk szembe magunkat, és az építőelemekből teljesen véletlenszerűen épül fel a tíz szintet magába foglaló játéktér. Nagyjából tizenötféle ellenféltípussal és variációikkal futunk össze a random generált pályákon, azonban a fentiek következtében ezen szörnyek pozíciója, illetve a pálya megtanulása nem fog minket kisegíteni az előrehaladásban. Farmolni nem tudunk, mint a Dark Soulsban, ám a harc mechnikája igen hasonló - manapság már bevett sémához nyúltak a készítők, bár a Necropolis rendszere megengedőbb, így egérrel és billentyűzettel is teljesen jól játszható.
Az örökség okán tehát nem árt megfelelően időzíteni csapásainkat és azt, hogyan térünk ki, ugrunk vagy gurulunk el, miközben fél szemmel mindig staminánkat sasoljuk - annak hiányában ugyanis gyakorlatilag halottak vagyunk, még a pajzsunkat sem tudjuk felemelni. Rendelkezünk annyi előnnyel, hogy egymásnak tudjuk ugrasztani ellenségeinket, a csontváznak nem barátja a misztikus repülő gömb, vagy például a gólem. Emellett a mesterséges intelligencia néha kifejezetten ostoba, és könnyedén képes beakadni a random generált pályák fura geometriájába.
A Necropolis sötét útvesztőjében a halál végleges, a végigjátszások között pedig kizárólag a megszerzett statnövelő kötetek hatása maradandó, minden mást elveszítünk. Egy kidolgozottságában kezdetlegesnek mondható craftrendszer is rendelkezésünkre áll a játék során, élelmet és főzeteket készíthetünk vele, melyekre szükség lesz a rengeteg ellenféllel szemben. Minden receptet újra meg kell vennünk az arra szolgáló árustól, illetve találunk majd potionöket a szörnyeknél is, de hatásuk az első kortyig ismeretlen marad.
Egy sikeres végigjátszás körülbelül 6-7 órát vesz igénybe, azaz a többi roguelike-hoz képest jóval több időt szükséges beletennünk - ez a permadeath miatt rettentően sok! Könnyítve e fájdalmat, maximum 4 fős co-op opciót is kapunk, ezt azonban kizárólag ismerőseinkkel élvezhetjük. Ebben a módban rövid ideig képesek vagyunk elhullott társainkat felkelteni, illetve ha ez nem sikerül, felesleges aggódni, a halál nem végleges, csupán a kifeküdt kalandor felszerelése cserélődik alapszintűre. Teljesen úgy érződik, hogy a co-op mód lenne az, amire eredetileg a játékot szánták, ám hibáit nem tudja feledtetni a közös játék öröme sem.
A játékmenet minden aspektusán érződik a törődés, az ötletelés a fejlesztők részéről, azonban a végeredmény mégis túlontúl egyszerűre és semmilyenre sikeredett. A karakter- és szörnydesign kellően egyedi, szuper ötlet a manapság szokásos 8 és 16 bites grafikáktól elszakadni, bár az ellenségfajták száma csekélyebb, mint kellene. A procedurálisan, újrajátszásonként elvileg különböző alaprajzú pályák esetében is feltűnő a sok-sok azonos elem, az ökoszisztémák nem eléggé eltérőek egymástól. A Dark Souls-szerű megfontoltságot igénylő harc itt előbb-utóbb kiszámíthatóvá válik, a skillek, mágia, komoly távolsági fegyverek hiánya sem tesz jót a Necropolisnak. A karakterfejlesztés lehetőségének teljes mellőzése hatalmas csapást mér a játékmenet mélységére, ezen a fronton sem sikerül hozni az elvárhatót.
Elegendő próbálkozás után a nehézség jelentősen csökken, random elhalálozásokat leszámítva könnyedén tudunk haladni, ám az egyhangú folyosók, az ismétlődő és folyamatosan spawnoló ellenfelek, a változatosság hiánya okán hamar monotonná válik a Necropolis. Kisebb adagokban talán jobban fogyasztható, de szomorúságomra egyetlen olyan elem sincs, ami miatt úgy érzem, hogy ehhez a játékhoz szívesen visszatérnék és ne fordítanám időmet jobban összerakott címekre. A történet, ami van, papírvékony, a narratíva szinte nem létezik, ezt inkább humorral próbálták pótolni, amelyen fel lehet horkanni néha, viszont nincs semmilyen hatása. Látszik egyébként, hogy a Harebrained Schemes kikerült abból a bizonyos komfortzónából, és hiába vannak jó ötleteik, nem is olyan könnyű egy teljesen új játékot letenni az asztalra.
A zene és az atmoszféra jó, viszont a Necropolis talán a grafikát leszámítva minden másban középszerű, egyáltalán nem emelkedik ki a szerepjátékok, a soulslike, illetve a roguelike játékok között. Egy elnagyolt alkotást kaptunk, így maximum egy durva leárazáson ajánlanám beszerzésre azoknak, akik szeretik a hasonló stílusú játékokat, a nagyközönségnek viszont semmiképpen.
A Necropolist PC-n teszteltük, az év folyamán azonban elérhető lesz PlayStation 4, illetve Xbox One platformon is.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.