No Man's Sky teszt

Viszonylag kevés olyan túlhype-olt játékot tudok felsorolni, amiről egészen a megjelenés napjáig nem tudni pontosan, hogy miről szól. Oké, a No Man’s Skyban egy bazi nagy galaxist kell felfedeznünk, de mi van ezen kívül?

Dióhéjban: semmi. Bővebben az, amit mi beleképzelünk. Azt azonban nem árt megjegyezni, hogy a független Hello Games soha nem dobálózott nagy szavakkal, csupán a rajongók hitték azt, hogy játékban ténylegesen több van, mint látszik. A guilfordi brigád viszonylag kevés főt foglalkoztat, így aztán a No Man’s Sky össze sem hasonlítható egy Elite: Dangerousszel vagy egy Star Citizennel. Mégis akkora várakozás előzte meg a megjelenést, amit még egy jóval nagyobb költségvetésű cím is megirigyelhetne - ez pedig részben a Sony sara. Tény, hogy a játék véletlenszerűen generálódó univerzumában 18 trillió bolygó kapott helyet – mindegyike más világot mutat be, saját faunával és élővilággal, és egy emberi élet is kevés lenne ahhoz, hogy mindet bejárjuk. Az ötlet nyilván megmozgatta a játékosok fantáziáját, de már a kezdet kezdetén sejteni lehetett, túl nagy falat lesz.

Az anyag mindenféle bevezetés nélkül belecsap a lecsóba. Egy ismeretlen planétán találjuk magunkat, és az űrhajónk gallyra ment, amit célszerű lenne megjavítani. Szép lassan felfedezzük a körülöttünk lévő terepet, miközben a játékmenet alapjaival ismerkedünk meg. Ha tényleg nem tudunk mit kezdeni a lehetőségekkel, célszerű bekapcsolni az Atlas nevű segédletet, amely folyamatosan bombáz minket feladatokkal, így kevésbé leszünk elveszve. A boldogulás kulcsa a gyűjtögetés: a növényekből, állatokból szenet, az ércek szétroppantásából pedig vasat szerezhetünk. Elsőre persze nem tiszta, hogy mi mire való, ám alapfelszerelésünk része egy letapogatásra alkalmas kütyü, amivel beazonosíthatjuk a létformákat és képződményeket.

Az ismeretlen tájon nem könnyű boldogulni. Szinte minden cuccunk működéséhez nyersanyag kell – még az űrruhánk működéséhez is, amely megvéd bennünket a szélsőséges hőmérséklettől és sugárzásról. Aztán ott vannak az űrhajónk tropára ment berendezései, illetve a fegyverünk is, amely alapból igen gyenge – ezekkel is kezdeni kell valamit. Ne aggódj, a térképen szétszórva egy letűnt idegen civilizáció nyomaira bukkanhatunk, ahol a nyelvtudásunkat bővíthetjük, és új technológiákat sajátíthatunk el. Az aktív fejlesztésekhez jó pár egyedi összetevő és azok kombinálása szükséges, ám a szorgalmas gyűjtögetésnek hamar gátat szab eszköztárunk véges kapacitása. A menüben való bóklászás sem éppen felhasználóbarát, holott az egész a Destiny megoldását szerette volna majmolni, de kicsit zavaros, lassú és logikátlan a tárgyaink kezelése és fejlesztése.

Hátizsákunkba ugyanis nem sok tárgy fér, ahogyan az űrhajónk rakterébe sem, így aztán amint lehet, célszerű feldolgozni mindent – ne halogassuk a feladatot! Mikor szépen felfedeztük a térkép kérdőjellel jelölt pontjait, és végre űrhajónk is működőképes, rögtön felszállhatunk, és végre meghódíthatjuk a végtelen űrt. Aztán gyorsan el is keseredünk, mivel a kezdő naprendszer csupán pár bolygóból áll, a következőt pedig lehetetlen elérni egy hiperhajtómű nélkül. Így aztán mindenképpen farmolásra leszünk kényszerítve – egyrészt a fejlesztések, másrészt a folyamatosan amortizálódó szerkentyűk miatt.

Még szerencse, hogy egy közeli űrállomásra bukkanunk, amely kicsit üres, de legalább eladhatjuk a felesleges cuccainkat. Sajnos az alkalomadtán itt lebzselő idegen lények nyelve javarészt ismeretlen a számunkra – csak néhány szó jelentését értjük, de a helyi kereskedővel mindenképp szót érthetünk. Kezdetben nem sok mindenre lesz kreditünk, de ha szorgalmasan leadjuk a bolygók javait, és tanulunk az ottani népek kultúrájából, egyre több lehetőség nyílik meg előttünk, a tervrajzokat megszerezve még ütősebb felszerelésre és hajóra teszünk szert. Majd amikor már minden láttunk és a legtöbb bolygót bejártuk, indulhatunk a következő galaxisba. A képlet egyszerű, és roppant repetitívnek hangzik, és valljuk be, az is. Nagyjából három óra kell ahhoz, hogy eldöntsük, a No Man’s Sky a mi játékunk, vagy keresünk kötöttebb szórakozást magunknak.

A procedurálisan generált tartalom sem az igazi, noha azt aláírom, hogy egy ilyen méretekkel operáló játékot kézzel lehetetlen lenne összerakni. A bolygók eltérő jellemzőivel, stílusával még nincs gond, ám azzal igen, hogy elég furcsa állatokat hordanak a hátukon. Dinoszauruszok, madarak, hüllők és nagyobb emlősök testrészeinek látszólag minden értelmet nélkülöző keverékéről van szó, ráadásul a szélsőségesen rosszul sikerült egyedek nem ritkán elég otromba animációkkal mozognak. Engem néhányuk kicsit a Spore elborultabb kreatúráira emlékeztetett, de azért olykor életképesebb lényeket is rakott össze az algoritmus.

Ha csak rövid ideig is megfigyeled őket, láthatod, hogy különösebb szerepük nincs a játékban, egyszerűen csak ott vannak, minden szabály nélkül vegetálnak a környezetükben – csak a játékos analizálására várnak. Ez szinte mindegyik teremtményre érvényes. Oké, néha egymásra vagy ránk támadnak, ha túl közel merészkedünk, vagy cukkoljuk őket.  Ha etetjük őket, elképzelhető, hogy megszelídülnek, és követni kezdenek, ám ennek különösebb jelentősége nincs. Sajnos a készítők nem rugaszkodtak el túlzottan a földi biológiától: mindegyik lény „megfogható”, végtagokból és fejből épülnek fel, nincsenek magasabb szintű entitások, vagy más bizarr formák a játékban.

A bolygókon elég sűrűn összefutunk sentineleknek hívott robotokkal, akik lényegében a letűnt civilizációk őrzői, így többnyire kérdezés nélkül rátámadnak a betolakodókra. A lövöldözős szekvenciák roppant fapadosak, egyedül a játék első óráiban érhetnek meglepetések a gyenge alapfegyverrel a kézben, később egy továbbfejlesztett mordállyal már nagyon könnyen felülkerekedünk a drónokon és a járkáló mechákon. Még úgy is, hogy az irányítást alapvetően nem erre szánták. Az sokkal inkább idegesítőbb, hogy a zavartalan bámészkodásra egyszerűen nincs időnk, mert vagy harcolni kell, vagy a létfenntartó berendezésünk sarkall a továbbhaladásra.

Egy sima túlélőjátéknál tehát nem mutat többet az anyag, pedig a Hello Games egy ütős sztorival nagyot guríthatott volna, de ez nincs így. Nincsenek átvezetők, sem olyan dolgok, amikből a világ történetéről tudhattunk volna meg többet. A némán álldogáló idegen fajok képviselőivel csak a lényegre szorítkozunk a beszélgetések közben. Nem derül ki, hogy kik vagyunk és hogyan kerültünk oda. A cél egyszerű: fedezd fel az univerzumot és találd meg a közepét, minden más mellékes. Persze a tengernyi tennivaló mellett a narratívára nem is nagyon jut idő, ám ha tanulsz a jelekből, és a bolygókon hátrahagyott kultúrák romjaiból, összerakhatsz magadban valami történetféleséget. Ha nyitott vagy rá, és néha elkap a melankolikus hangulat, a jóleső bámészkodás közben a saját képzeletedben bontakozik ki a lore és a filozófia. Mások viszont csak egy lélektelen valamit látnak a játékban.

Én próbáltam elhinni, hogy ebben az univerzumban több van, de valahogy sosem jött össze. Némi kapaszkodó, némi utalás jól jött volna a végtelen gyűjtögetés közben, de a készítők szerint mindenkinek a saját kalandját kell megismernie. Ha nem köt le a véget nem érő felfedezés és a fejlesztések összetevőiért való kutatás, akkor nyugodtan keress más elfoglaltságot magadnak, nem kapsz több motivációt. Persze nem rágnak a szánkba mindent. Ha egy olyan bolygó a cél, ahol szélsőséges időjárás uralkodik, akkor előtte a szkafanderünket is fel kell készíteni az irdatlan melegre, hidegre, mérgező levegőre vagy a sugárzásra. Előfordul, hogy olyan planétát találunk, ahol nincs élet, és látszólag elég kietlen is, viszont tömve van értékes ásványokkal, amiért megéri feltérképezni az egészet. Az űrutazás lényegében a valóságban is ilyen lenne: megérteni a minket körülölelő világot, tanulni más civilizációktól és felkészíteni magunkat a kimerítő és energiaigényes expedíciókra.

Ha éppen nincs föld a talpunk alatt és az űrben hajókázunk, akkor sem lehet felhőtlen az örömünk. A légkörből kilépve fel kell gyorsulnunk, ám az űrben már teljesen más viszonyok uralkodnak. A sajátos fizikára itt nem kell figyelnünk, ahogy a bolygók gravitációja sem változtatja meg a röppályánkat. A manőverezés csak elsőre szokatlan, később már játszi könnyedséggel közlekedünk a planéták között, de az irányítás megmarad egy tipikus arcade játék szintjén, szimulációról még véletlenül sincs szó. Előfordul, hogy Atlasunk egy olyan naprendszert tűz ki célul, amely akár több száz fényévnyire van tőlünk. Ezt a távolságot még hiperugrással is hosszú órákba telne leküzdeni, így aztán nem árt, ha anomáliákat és fekete lyukakat keresünk rövidítés céljából. A fejlesztők nem túloztak: az univerzum tényleg hatalmas, már-már elrettentően is. Ám ezt tennivalóval, változatossággal kellett volna megtölteni, mert mégis csak egy játékról van szó.

Időnként csillagközi kalózokba és más haramiákba botlunk, akikkel megütközhetünk a hajónkra szerelt fotonágyú segítségével. Négy-öt ilyen már kellően meg tudja izzasztani még a shootereken nevelkedő játékosokat is, de ne gondoljunk összetett harcrendszerre. Elég a célkeresztet valahogy az ellenfélre irányítani és lőni, ahogy a csövön kifér. Ha folyamatosan mozgásban vagyunk, nem lehet gond, ám ha mégis mi húzzuk a rövidebbet, nemigen büntet a játék, lévén a halálunk helyszínén legközelebb megtaláljuk a javainkat. Felmerülhet a kérdés, hogy a tisztelt kalóz miért nem vitt el semmit? Mivel a mesterséges intelligencia e téren nincs a toppon, hús-vér játékosok feltűnése sokat javított volna a helyzeten, ám erre jelenleg nincs lehetőség.

A régi sci-fi regények festett borítóira emlékeztető művészi stílus viszont tényleg egyedi, ám a technikai hiányosságok miatt nem mindig tudtam élvezni. A megjelenést követően a PC-s verzió sem volt hibátlan, ám a konzolos verziót sem kerülték el a framerate-esések, valamint a késve betöltődő textúrák. Az apró bugokat idővel be lehet foltozni, de a háttérben dolgozó, félkész mechanikákat már nem, ami bizony a sekélyes fejlesztői koncepciónak tudható be. A zenék viszont páratlanok, a 65daysofstatic retrofuturisztikus dallamai olykor baljósak, máskor pattogósak és izgalmasak, valódi érzéseket váltanak ki a játékosból az ismeretlen meghódítása közben.

Bármennyire is próbáltam szeretni a No Man’s Skyt, a magányos kóborlás csak néhány órára tudott lekötni, később már inkább apróbb adagokban fogyasztottam. A grandiózusságához nem fér kétség, ám nekem sokkal inkább hiányzott egy biztos pont játék közben, amibe kapaszkodhattam volna. Legalább annyi, hogy tudjam, merre tartok. Nálam okosabb írók és filozófusok szerint maga az út fontosabb, mint a cél, ám itt sajna a végtelenbe vezető út hepehupás és nagyon egyhangú. Minél többet tanulunk és utazunk, annál reménytelenebbé válik az egész. Persze az ember ki akarja tolni a saját határait, emlékeket akar hagyni maga után, elnevezni bolygókat és új létformákat bármi áron. Ha számodra ennyi elég, és megvárod, mire a fejlesztők rendbe rakják kritikus hibákat, kidobnak pár ingyenes DLC-t, akkor a No Man’s Sky nyögvenyelősen ugyan, de teljesíti a kívánságodat.

A No Man's Sky PC-re és PlayStation 4-re jelent meg - mi az utóbbi verziót teszteltük.

6.0

No Man's Sky teszt értékelés 6.0

Pozitívumok:

  • Ha hajt a folytonos felfedezés és fejlődés, imádni fogod
  • Grandiózus, teljesen bejárható univerzum
  • Fenomenális zenei aláfestés
  • Egyedi művészi stílus

Negatívumok:

  • Unalmas és monoton, pont, mint a valódi világűr
  • A véletelenszerűen generált lények olykor szánalmasak
  • A motorháztető alatt nem minden rendszer működik
  • Rengeteg hiba és technikai hiányosság
120 komment - szólj hozzá!