Titanfall 2 teszt

Vince Zampella és csapattagjai igazi túlélők: miután összebalhéztak az EA-vel és otthagyták a Medal of Honor-sorozatot fejlesztő 2015, Inc-et, átpártoltak az Activisionhöz és megalapították az Infinity Wardot. Ők rakták össze az első két Call of Dutyt, valamint a csapat nevéhez fűződik a Modern Warfare-sorozat is. 2010-ben azonban ismét összerúgták a port a kenyéradójukkal, így új csapatot alapítva visszatértek EA-hez, hogy elkészítsék a Titanfallt.

A bő két éve megjelent játék hatalmas hype-ot kapott az EA-től és úgy általában a játékosoktól is, így óriási várakozás előzte meg a megjelenést. A Titanfall rengeteg rajongót szerzett és a kritikusoknál is jól teljesített, legnagyobb hibája, a tartalmatlansága miatt azonban nem tudta a monitorok és TV-képernyők előtt tartani az embereket. Hiába próbálták ingyen DLC-kkel menteni a helyzetet, a Titanfall-szerverek kiürültek és csak pár keményvonalas rajongó tért vissza egy-két meccs erejéig. A csapat történetéből azonban jól látszik, hogy Zampelláékat nem olyan fából faragták, hogy csak úgy félredobjanak egy ennyire ígéretes projektet, így még egyszer nekifutottak a munkálatoknak.

Szerencsére a fejlesztők hallgattak a kritikákra, így a Titanfall 2 esetében rengeteg ötletet újragondoltak, természetesen úgy, hogy közben megtartották az előd erényeit. Az előző epizódból nagyon hiányzott egy normális egyjátékos kampány, melyet most végre megkaptunk. Nem kellett csalódni a Modern Warfare-sorozatot is megálmodó csapatban: az utóbbi idők egyik legjobb FPS-kampányát dobták össze.

A történet során Jack Coopert, a Frontier Militia katonáját fogjuk alakítani, aki még nem kapta meg a saját titánját, hiszen a pilótaiskolát sem fejezte be. Egy idegen bolygó inváziója során azonban úgy alakulnak az események, hogy rábízzák a BT-7274 nevű titán terelgetését és vele kell kijutnia az ellenséges területről. A sztori nagyrészt Jack és a gép kapcsolatára van felfűzve, a háttérben zajló konfliktus inkább csak okot ad a lövöldözésre.

A kampány rendkívül változatos és ez köszönhető annak, hogy a fejlesztők remekül adagolták a játékelemeket. Pilótánk az előző részhez hasonlóan hihetetlenül mozgékony, így futkározhatunk a falakon és felmászhatunk az épületek tetejére. A mozgáskultúrát kiegészítették a Call of Dutyból már ismerős becsúszással, mely még dinamikusabbá teszi a harcokat.

Természetesen a történetből a titános harcok sem maradhattak ki, így a változatosságra tényleg nem lehet panasz. A sztori során újabb és újabb felszereléseket találunk majd a titánunkhoz, melyek igazából a mutliplayerben is szereplő kasztokat fedik le. Ezek között bármikor váltogathatunk, így mire befejeztük a kampányt, könnyen kiismerjük majd magunkat a multis cuccok között.

A történet során rengeteg helyszínre ellátogathatunk – jó ütemben váltakoznak a szűkebb, gyalogos helyszínek és a nyílt, titánoknak szánt arénák. A legtöbb pálya végén egy-egy főellenséggel is meg kell küzdenünk, akikkel a harcok a klasszikus FPS-eket idézik meg. Az egyjátékos mód egy pillanatra sem hagyja, hogy unatkozzunk, de közben nem is vonja el a játékos figyelmét felesleges játékelemekkel.

A kampány egyetlen hibája a mesterséges intelligencia bénasága. Ellenfeleink szinte csak golyófogóként lézengenek a pályákon, még a fedezékbehúzódás is nehezen megy olykor. A titános harcok esetében egy fokkal jobb a helyzet, de ennek ellenére is érdemes inkább nehezebb fokozaton nekimenni a játéknak. Okosabbak nem lesznek az ellenfelek, de legalább nagyobbat sebeznek, így nő a kihívás.

Az igazi megmérettetést természetesen nem az egyjátékos kampány nyújtja, hanem a multipayer módban kell keresni. A remek történetmód ellenére továbbra is az internetes játék a Titanfall lelke, melyet több ponton is átalakítottak a Respawn emberei. Az előd esetében a többjátékos mód hamar kifulladt, mivel túl kevés volt a megnyitható felszerelés és azokat is relatíve rövid idő alatt meg lehetett szerezni. Emellett pályákból sem volt valami sok, a balansszal is akadtak problémák, a DLC-k pedig csak megosztottá tették a játékostábort.

A második részben ezeket a hibákat sikerült kijavítani, kezdve azzal, hogy a játék DLC-i mind ingyenesek lesznek. Nem egy megszokott húzás az iparban, de mindenképpen szükség volt rá, hogy a Titanfall visszanyerje a csalódott játékosokat. Ez nagyon jó hír, mert az alapjátékban most is kicsit kevésnek tűnik a pályák száma.

A multiplayer módban a titánokat ezúttal kasztokra osztották a fejlesztők, így nem lehet változtatni a képességeiken és fegyvereiken. Ezzel talán megcsappantak a lehetőségeink, viszont nagyon jót tett a balansznak. Immár nincsen egy nyerő kombó, amit mindenki használ, hiszen a hat különféle titánnak teljesen más előnyeik és hátrányaik vannak.

Tone például egy igazi vadász, akinek nyomkövetős rakétáival rendet tehetünk az ellenséges titánok között. Az első részben megismert ágyú főleg a gépesített ellenfelekkel szemben jön jól, de a pilótákat is ki lehet vele szedni pontos célzással. A Ronin nevű gépszörnyet választva ezzel szemben a közelharcra mehetünk rá, hiszen egy erős shotgunnal, valamint egy óriási karddal felszerelve érkezik meg a csatatérre.

A pilóták testreszabhatósága ezzel szemben nem változott ennyire radikálisan, itt maradt a jól bevett szokás, azaz minden fegyvert és képességet az ízlésünknek megfelelően állíthatunk be. Ennek ellenére érdemes többféle egységet is összeállítanunk, hogy bármikor tudjunk változtatni az adott szituációnak megfelelően. Komolyan vették a kritikákat a fejlesztők, így rengeteg képességet, gránáttípust, fegyver kiegészítőt nyithatunk, sokkal többet, mint az elődben. Utóbbiak ráadásul külön is szintet lépnek, így tényleg érdemes egy-egy jól bevált fegyvernél maradni, hiszen magasabb szinteken nagyon hasznos kiegészítőket kaphatunk.

Játékmódok terén szintén nagy a választék, bár rengeteg a visszatérő az előző részből. Ezúttal is játszhatunk AI-val megbolondított team deathmatchet, azaz Attritiont, de megmaradt a pontfoglalós móka és a Capture the Flag is. A legnagyobb újdonság a Bounty Hunt, melyben öléseinkért cserébe nem pontokat, hanem pénzjutalmakat kapunk. A csavar az egészben, hogy a krediteket nem azonnal kapjuk meg, hanem el kell jutni vele a bankig, de közben persze a többi játékos levadászhat minket.

A látványért a második részben is a Valve-féle Source Engine a felelős, de vénsége ellenére a 12 éves motor továbbra is remekül teljesít. A grafika, ha nem is olyan szép, mint a Battlefield 1 esetében, még így is bőven az átlagon felül teljesít. Nagyon fontos a sebesség egy olyan mozgékony, multiplayerre kihegyezett cím esetében, mint a Titanfall 2 és szerencsére ezen a téren sem vall kudarcot a játék. Konzolokon a mérések szerint kiválóan tartja a 60 fps-t a program és nem csak marketingszöveg volt a sebességre tett ígéret. PC-n az alacsony gépigény elégítheti ki a játékosokat, ugyanis akár egy minimum specifikációk alatti géppel is meg lehet próbálkozni a futtatással.

A Titanfall 2 többjátékos módja még mindig hihetetlenül addiktív, és azzal, hogy a DLC-ket ingyenessé tették, ezúttal már a tartalomra sem lehet panasz. Nagyon szoros idén a multiplayer FPS-sek közötti verseny, a Titanfall 2 pedig simán felveszi a versenyt a két nagy konkurenssel. A szórakoztatóra sikerült egyjátékos kampány csak hab a tortán, így ezen a téren sem okozott csalódást a Respawn csapata. A nagy kérdés inkább az, hogy mennyire tud labdába rúgni a Titanfall 2 az agyonreklámozott Call of Duty és Battlefield 1 mellett, hiszen a három játék egy hónapon belül érkezett meg a boltokba. Reméljük a legjobbakat, mivel kár lenne veszni hagyni a sorozatot egy hibás kiadói döntés miatt!

A Titanfall 2 PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg - mi PC-n teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Titanfall 2 próbakör