Call of Duty: Infinite Warfare teszt

Miután a Call of Duty a Naprendszert és a távoli jövő hadviselését dobta be tétként idén őszre, a legfőbb rivális pedig az első világháborút, a játékosok reakciója nem sok jót ígért az Activisionnek. Tényleg ilyen a nagy baj?

Az biztos, hogy nehéz évek állnak az Infinity Ward mögött, nem elég, hogy az alapítótagok kirúgása után lelépett a csapat egy jelentős része, a legutóbbi próbálkozásuk, a Call of Duty: Ghosts sem győzte meg a nagyérdeműt. Hiába dolgoztak annyit a srácok a halak mesterséges intelligenciáján, a trilógiának szánt sorozatot lehúzták a lefolyón, így született meg cikkünk tárgya, a Call of Duty: Infinite Warfare. A csapatnak azonban ezúttal is sikerült a két szék közé esnie: bár túlzás lenne azt állítani, hogy ez egy rossz játék, miután javarészt a Black Ops III újdonságaiból táplálkozik, és a körítés is borzasztó egysíkúvá teszi, az új rész egyértelműen a kihagyható kategóriát erősíti.

A történet szerint a távoli jövőben járunk, amikor is a környezetismeret óra szajkózott forgatókönyv valósággá válik, és az emberiség feléli a Föld nyersanyagait. Az országok a futurisztikus ENSZ, a UNSA zászlaja alatt tömörülnek, és a Naprendszer bolygóinak kolonizálásába kezdenek, hogy bányásztelepeket hozzanak létre valamennyi planétán és azok holdjain. Milyen kár, hogy a törekvéseiket nem mindenki nézi jó szemmel, a Gonosz Frakció szerepét betöltő SATO ugyanis minden erejével azon van, hogy uralma alá hajtsa a UNSA érdekeltségeit, amit nekünk és a jövő NATO-jának… a SATO-nak kell megakadályoznia.

Mi Nick Reyest irányítjuk majd, aki az SDF hadüzenettel felérő genfi terrortámadása után a UNSA egyik utolsó űrcsatahajóját, a Retributiont irányítja. Reyes szerencsére a lelkiismeretesebb katonák közé tartozik, és nem elégszik meg a parancsnoki híd nyújtotta izgalmakkal, küldetésről-küldetésre az első sorban harcol a többi szuperkatonával, hogy visszaszorítsa az SDF-et. Ha kell, űrhajóba pattan, és beleveti magát az űrcsata kellős közepébe, máskor aszteroidák között lopakodva tör be az ellenséges hajók fedélzetére, és a szó szoros értelmében vett terepmunkát sem veti meg, bármelyik bolygón feltalálja magát, és megcsinál mindent, ami a küldetés sikeréhez szükséges.

Az Infinite Warfare egyik legnagyobb problémája, hogy az eleve elcsépelt jövőbeli hadviselést a naprendszeres körítés képtelen feldobni, ezért nagyjából már a tervezőasztalon lábon lőtték vele magukat a srácok. Hiába minden igyekezet, miután a cselekmények javarészt az űrben és a Naprendszer többi bolygóján zajlanak, a fejlesztők fantáziája közel sem szárnyalhatott úgy, mint egy Modern Warfare-nél, ahol a rövid kampányt intenzív és változatos küldetésekkel töltötték fel. Sejthetitek, hogy a sokadik űrállomás és kolónia nem sok izgalmat rejt, és ezen az sem segít sokat, hogy maga a történet és a kampány felépítése sem az igazi.

Rendben, Call of Dutyról beszélünk, vagyis a történetet már-már illetlenség számon kérni a játékon, de ennyire látványosan egyik rész sztorija sem sikerült gyengén. A “győzzük le a rosszat!” koncepción még csak véletlenül sem húztak semmi váratlant, a kampány azzal telik, hogy ide-odarepülgetünk a Naprendszerben, és lenyomjuk az ott rosszalkodó SDF-et, aminek a motivációi amúgy kimerülnek a nettó fanatizmusban, úgyhogy nem is érdemes túl sokat belelátni ebbe a háborúba. A karakterek egytől-egyig egységsugarúak, köztük a főgonosz Kotch admirális is, akinek a szerepére egyáltalán nem érte meg leigazolni Kit Haringtont. A közhelyes párbeszédeket és fordulatokat még talán befogadná a játékos gyomra, elvégre a színészgárda tisztességes munkát végez, és az átvezetők is nagyon jók, de amikor végre átveszed az irányítást, és várnád a katarzist, nem történik semmi. A játék pont annyira szép, amennyire szépnek kell lennie, patikamérlegen adagolják a feszültségkeltő zenét, de ez az egész valamiért már nem működik úgy, mint két vagy három évvel ezelőtt.

Félreértés ne essék, a Call of Duty: Infinite Warfare játékmenete egyáltalán nem rossz, a megszokott gunplay és a vajsimán szaladó technika vár majd, viszont emlékezetes jelenetből nagyon kevés akad ezúttal, jobbára csak a játék végén találkozni velük. Hiába a gyalogosokat kísérő mechák, az intenzív űrcsaták, a súlytalanság és a lopakodós szekvenciák, az embernek az az érzése, hogy mindezt már látta korábban, ha máshol nem, éppen ebben a játékban. Az Infinite Warfare kampánya sokat ismétli önmagát, jórészt az új küldetésrendszer miatt, amit a Call of Duty-kampányokat érintő kritikák miatt vezetett be az Infinity Ward.

Az Infinite Warfare sztorija ugyanis a nagyjából változatlan játékidő ellenére nonlineáris élményt ígér, ami annyi tesz, hogy a Retribution parancsnokaként mi dönthetjük el, hogy melyik küldetést szeretnénk teljesíteni legközelebb. Legalábbis papíron, mert hamar rájövünk, hogy a történet kulcsjeleneteinek számító főküldetéseket csak meghatározott sorrendben játszhatjuk végig, ami nyilván nem baj, csak éppen a szabadon választható mellékküldetések végig egy kaptafára épülnek, jobbára olyan űrcsatát vagy gyalogos akciót takarnak, ahol újra és újra ugyanazokat a feladatokat kapjuk. Oké, értem én, hogy a csatahajókat azonos tervrajz alapján készítették, de azért a küldetés tárgyát rejtegető termet lehetett volna máshová is tenni, nem igaz? Nagyjából annyi értelme van ennek, mint a szabadon bejárható Retributionnek: körülbelül három folyosót fedezhetünk fel magunknak, ahol a legnagyobb látványosságnak a Lewis Hamilton által alakított szerelő számít majd.

Ennek a felépítésnek viszont tagadhatatlan előnye, hogy jóval több lehetőséget biztosít az eszköztárunk testreszabására, és így a multiplayerre is jobban felkészülhetünk. A mellékküldetéseket nemcsak az SDF-tisztek levadászása végett vállalhatjuk be, azokért újabb képességeket és felszereléseket zsebelhetünk be. Előbbiek a perkökből adnak egy kis ízelítőt, utóbbiakkal pedig értelemszerűen a multi fegyverarzenálját és kiegészítőtárát próbálgathatjuk, így máris felkészültebben indulunk neki a többjátékos módnak, mintha csak annyit sejtenénk, hogy ott is vannak fegyverek, és használhatjuk a jetpackünket is. A küldetések előtt mi dönthetjük el, hogy mit szeretnénk magunkkal vinni, itt több korlát mellett, de az űrhajónk fegyverzetébe is belenyúlhatunk.

Aki esetleg abban bízott, hogy az űrcsaták külön multiplayer módot kapnak, csalódni fog: egyelőre a “hagyományos” multival kell beérnünk. A jó hír az, hogy ebbe ismét nagyon könnyű belefeledkezni, a rossz pedig, hogy az Infinity Ward nem mert túlzottan hozzányúlni a többjátékos részhez, jobbára a Black Ops III újdonságait emelte át és vitte tovább az Infinite Warfare körítése mellett.

A Call of Duty multija továbbra is igen pörgős, amit csak tetéznek a katonánk hátán feszítő jetpackben rejlő lehetőségek. Utóbbinak hála, nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is nő a mozgásterünk, hatalmasakat ugrathatunk és futhatunk a falakon, ami első blikkre őskáosznak tűnik majd, értő kezekben viszont rendkívül fontos eszköze a meglepetésszerű (hátba)támadásoknak. A sokat ajnározott Combat Rig rendszer is ismerős lehet, hiszen valójában a Black Ops III kasztrendszerét takarja, a trendeknek megfelelően immár az Infinity Ward játékában is jól elkülöníthető karakterekre húzhatjuk rá a hősünket.

Mindegyik kaszt más és más játékstílust képvisel, az egyikük a pörgősebb, belemenősebb játékosokhoz passzol, a másik a tipikus tankkarakter, a harmadik pedig a sunnyogást segíti. Mindegyikük eltérő passzív és időnként elsüthető aktív képességekkel rendelkezik, ezek közül egyet-egyet választhatunk. A valódi testreszabás pedig csak ezek után következik, a jól bevált “tízpontos” rendszer keretei között fegyvereket, kiegészítőket és perköket válogathatunk össze magunknak. Érdemes ráfeküdni a Supply Dropok nyitogatására is, az innen kinyert alkatrészekből ugyanis a fegyverünkből prototípust varázsolhatunk, ami annyit tesz, hogy extra képességeket - például alapjáraton nagyobb tárat - szerezhetünk hozzájuk.

Aki játszott Call of Dutyval az elmúlt években, sok újdonsággal nem találkozik majd, ergo nagyjából ennyi alapján is belőheti, hogy tetszeni fog-e neki az Infinite Warfare multija. Én továbbra is szórakoztatónak találom a játék ezen részét, a mezei kihívásoknak megfeleltethető Mission Teams fícsör pedig még inkább addiktívvá teszi. Tartalom tekintetében viszont felemás lett kicsit: habár a pályák több változatosságot ígérnek, mint maga a kampány, a Black Ops III térképei a körítést tekintve ötletesebbek voltak, és játékmenet terén is több lehetőséget biztosítottak. Az új pályák érzésem szerint kevésbé asszisztálnak a falonfutkosáshoz, és egyik-másik inkább emlékeztetett valami labirintusra. Az is zavaró lehet, hogy kasztból mindössze hatot kaptunk ezúttal, az előző játék ezen a téren is gazdagabb volt.

A két új játékmód közül a Defender lehet hosszú távon is érdekes. A Capture the Flag átdolgozott variánsában a pályán felbukkanó drónokra kell lecsapnia a két csapatnak, azzal viszont legfeljebb biztonságba kell menekülnie, ugyanis az a cél, hogy azt fél percig magánál tartsa. Erre a játékmódra jó kis taktikák húzhatók fel, és bár nehéz eldönteni, hogy milyen jövő vár rá a közönségkedvenc játékfajták mellett, az biztos, hogy a Frontline-nál több értelme van: ez a Team Deathmatch módosított változata, ahol a legfontosabb különbség az, hogy a két csapat a pálya egy-egy végében, és csakis ott respawnolhat… Teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki a spawnpontok mellett kempel, nem ritka, hogy kettesével guggolnak a sarkokban az emberek. Szürreális.

Ami viszont hibátlanul sikerült, az a zombimód, ebbe idén sem lehet belekötni. A Zombies in Spaceland csak közvetve, de egészen zseniális módon viszi tovább a játék tematikáját, a nyolcvanas évekbeli vidámpark és az élő horrorfilmet forgató filmes története rendkívül jópofa, a rajzfilmes intró és David Hasselhoff vendégszereplése pedig csak rátesz egy lapáttal erre. Ahogy az lenni szokott, a kooperatív játékmód ezúttal is teljesen független a többitől, nincs benne ugrabugra, külön fejlődhetünk és egyedi képességekre tehetünk szert - amiket ezúttal tarotkártyák segítségével süthetünk el.

A Call of Duty: Infinite Warfare-t a hibái ellenére sem nevezném rossz játéknak, de nagy kár, hogy a fejlesztők sok esetben a rutin és a megbízható játékelemek mellett döntöttek, és nem vállaltak kockázatot - ezt sajnálom a leginkább, és ennek szól a 7 pont is. Idén rendkívül erősre sikerült az FPS-felhozatal, így még kevésbé elnézőbb az ember; hiába a jól bevált játékmenet és az addiktív multiplayer, könnyen találni olyan játékot, ami miatt érdemes félretenni.

A Call of Duty: Infinite Warfare PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg - mi PS4-en teszteltük.

7.0

Call of Duty: Infinite Warfare teszt értékelés 7.0

Pozitívumok:

  • Klasszik Call of Duty: polírozott játékmenettel, addiktív multiplayerrel
  • Élvezetes átvezetők, tisztességes színészi játékkal
  • A zombimód hibátlan

Negatívumok:

  • Elcsépelt és egyhangú körítés
  • A nonlineáris küldetésrendszer inkább árt, mint használ
  • Nulla kockázatvállalás a többjátékos módban
67 komment - szólj hozzá!