Yooka-Laylee teszt

A brit Rare kálváriája mindmáig a játékipar egyik legszomorúbb lejtmenete. Miután a Microsoft felvásárolta a pályája csúcsán lévő csapatot, mindenféle rutinmelókat és hamvába dőlt kinectes játékokat bízott rájuk. Ha pedig felsőbb nyomásra eltiporják egy stúdió kreativitását, előbb-utóbb beüt a baj. A Banjo-Kazooie, a Conker-sorozat, a GoldenEye 007 és a Perfect Darkról elhíresült brigád manapság a multis kalózkodásra épülő Sea of Thievesen dolgozik; meglátjuk, mi sül ki belőle, de a mi cikkünk már nem róluk szól.

Néhány kulcsfigura új stúdiót alapított Playtonic Games néven és elhatározták, ha törik, ha szakad, de visszahozzák a gyűjtögetésre épülő, nyitott platformjátékokat a köztudatba. Ehhez a rajongók kétmillió fontja kellett, és az a fajta lelkes munka, ami a Rare nagy sikereit szülte. A stílus azért is érdekes, mert itt már nem lineáris pályákon haladunk előre, a hatalmas játszótereken szabadon kószálhatunk bármerre, miközben megannyi apró tárgyat kell meglelnünk a sikerhez. Emellett a játéknak tömve kell lennie apró poénokkal, popkulturális kikacsintásokkal és szerethető karakterekkel, mert ugye a kötetlen játékmenet unalomba fulladhat, ha nincs, ami felkelti a figyelmünket. A Playtonic srácai viszont szépen felmondták a leckét, a designdokumentum nagy eséllyel tök ugyanolyan, mint a Banjoo-sorozaté, csak a szereplőket és a világot változtatták meg.

A játék főszereplője egy duó, nevezetesen Yooka, a zöld kaméleon és Laylee, a csipkelődős humorú denevérhölgy. A társaság egy szép napon rádöbben arra, hogy az eddig bútorként használt tárgy egy olyan varázskönyv, amivel bárki a világ urává válhat. Az értékes cuccra egy Capital B nevű gátlástalan méh is feni a fogát, de még nem tudja, hogy hol keresse. Haverjával, a robotkacsával ördögi tervet sző: elkészítenek egy gépet, amely a világ összes könyvét ellopja, abban a reményben, hogy a kódex is köztük lesz. Sajnos a művelet közben a könyv lapjai szétszóródnak, így főhőseink elhatározzák, hogy összeszedik őket, mielőtt a gonoszok ráteszik a mancsukat.

A kampány során öt különböző világot járhatunk be a lapokért. Elsőként lesz itt azték romváros a dzsungel közepén, ellátogatunk a jég birodalmába, máskor egy bűzös mocsárba merészkedünk be, és még az űrben is megfordulunk. Központi helyszínként Capital B gyára, a Hivory Towers szolgál – ide sokszor vissza fogunk térni, ha másért nem is, hogy kaszinózzunk egyet, vagy kiválasszuk a következő új világot.

Mindegyikük élénk színekkel operáló kavalkád, amiket aranyos lények népesítenek be, és a nagy kaland során már számos emlékezetes karakterrel találkoznak hőseink. Minden egyes párbeszéd zseniálisan megírt, tobzódik a brit humorban, bár a játék vége felé már némi izzadságszag ütötte meg az orromat. A lényeg az, hogy a narratívát és a szereplőket tekintve a Yooka-Laylee se nem jobb, se nem rosszabb az elődjeinél. Kicsit fárasztó a folytonos civakodás hőseink között, a kötelező csavarok sem ütnek akkorát, de összességben tisztességes körítést adnak a végtelen ugrálásnak és gyűjtögetésnek.

Az öt pálya cseppet sem kevés, tekintve, hogy méretük tényleg lehengerlő. Elsőként nem a teljes világ nyílik meg, ahogy folyamatosan szerezzük az új lapokat, úgy nyithatjuk meg az egész játszóteret. A lapok a játék legfontosabb valutái, lévén a központi helyszínen is ezek beváltásával nyithatunk meg új világokat. Ehhez persze bevállalósaknak kell lennünk, egyre több kihívást, fejtörőt és platformelemet kell teljesítenünk a kézzel fogható jutalomért. Minél mélyebbre kell beleásnunk magunkat az adott világba, de ha a felfedezés során nyitott szemmel járunk, nagy baj nem érhet minket. A másik fontos tárgy a Mollycoot, amellyel Yookát és Laylee-t hibrid állattá vagy géppé alakíthatjuk, ami néhány fejtörőnél elengedhetetlen.

Fontosak még a tollak, amiket a központi HUB-ban speciális mozdulatokra költhetünk el.  Az új képességek birtokában már visszatérhetünk a korábbi helyszínekre is, ahol az addig elérhetetlen pontokra is eljuthatunk. Néhány fejtörőt csak akkor teljesíthetünk, ha a trükköket összehangoljuk, de ha egy szükséges mozgás is hiányzik, lemondhatunk róla. Szóval gyűjtenivaló akad bőven.

A pályatervezés mindenesetre csillagos ötös, csak úgy arathatunk babérokat, ha szépen memorizáljuk a főbb helyszíneket. Az ugrálás nagyon élvezetes tud lenni, nem kevés nyakatekert platformszegmens vár abszolválásra. A nyitottság nagyon jót tett a perem szélére söpört műfajnak, csak akkor nem, amikor elvétünk egy ugrást, és újra fel kell tornáznunk magunkat, mert ugye a pályák nemcsak horizontálisan nagyok, hanem vertikálisan is. Továbbá a készítők nem kötik főellenségek legyőzéséhez az új területek kinyitását: bármerre mehetünk, de azt tartsuk észben, hogy mozgáskultúránk korlátozott lesz, míg a szükséges mennyiségű tollat össze nem szedjük. Elveszni ugyan nem fogunk, de egy minitérkép jól jött volna a képernyő sarkába.

Ami a harcot illeti, itt már nem lehet felhőtlen az örömöm, lévén elég nagy szerep hárul a lövöldözésre, ami csak belső nézetre váltva működik. Igen ám, de ebben a módban nem tudunk mozogni, csak célozni, ami alatt védtelenné válunk az ádáz helyzetekben. Nem ritkán így buktam el néhány főellenséggel való harcot. A fegyvereket sem használhatjuk a végtelenségig, mivel a lőszer felmarkolása után csak rövid ideig maradnak aktívak, ez pedig akkor idegesít, amikor valahol messze kéne bevetnünk, de mire átugrálunk a pályán, már nincs mivel lőni.

A kaland során számos minijátékot teljesíthetünk, amiket akár más játékosok behívásával is nehezíthetünk. Néhányuk egészen ötletes, másokat a hátam közepére kívántam – nem ártott volna az utóbbiakat átgondolni újra, főleg, hogy a négyfős kooperatív multi csak ezekre a mellékes elfoglaltságokra szűkül. Ezekből a retro arcade gépekből minden pályán egy van, egy Rextro nevű dinó őrzi őket. Hiába idézik a Nintendo 64-es érát, az irányításukkal komoly gondok vannak, nem hiszem, hogy megérné miattuk összeboronálni egy kisebb társaságot. Hozzátenném, a fő játék során is előfordulhatnak frusztráló helyzetek, melyek főként a kissé suta irányítás miatt tűnnek borzalmasnak. De idővel ezzel is meg lehet barátkozni, és ugye azt mondanom sem kell, hogy egy kontroller azért ajánlott a Yooka-Laylee-hez.

A látvány szempontjából nem érheti szó a ház elejét, bár a kissé túltolt színek egy idő után már megfeküdték a gyomromat. Vannak ugyan spórolásra utaló nyomok, a sűrűbb jelenetekbe pedig beletörik a Unity Engine bicskája, és leesik a framerate, de a körmönfont pályatervezés elviszi a hátán az egész játékot. A szinkronról és a zenékről szintén elismerően nyilatkozhatok, utóbbiakért ráadásul szintén a rare-es veteránok felelnek, pont mint a spirituális elődnél. Rengeteg a fülbemászó dallam, amit még zuhanyzás közben elkezdesz dúdolni, ha nem figyelsz.

A Yooka-Laylee egy centivel sem kínál többet, mint amennyit a kickstarteres céloknál felvázoltak a srácok. Korszerű grafikával megspékelt darab, tisztelgés az N64-es éra előtt, kissé bugyuta hangulattal és rengeteg kikacsintással korunk videojátékaira. Ha az irányítás és a kamerakezelés rendben lenne, bátran ajánlhatnám a plaformerek kedvelőinek, de félek, hogy így csak a veteránok kiváltsága marad. Ha késztetést érzel, csak akkor ülj neki, ha rengeteg időd van – persze nem kötelező minden tollat és lapot megtalálni, de pont emiatt imádtuk ennyire ezt a műfajt a kilencvenes évek végén. Hogy a mai fiataloknál is betalál-e a stílus, azt nem tudnám megmondani, a Playtonic mindenesetre nem egy játékra tervez, szóval ennél már csak jobb lehet a folytatás.

A Yooka-Laylee PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg, de Nintendo Switchre is készül. Mi a számítógépes változatot teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2017-ben