Wormster Dash teszt

Mindig örömteli, amikor hazai fejlesztésű játékokat tesztelhetünk. Nemcsak azért, mert egyre inkább kuriózum, hogy magyar stúdió játékfejlesztésre adja a fejét, hanem azért is, mert nem először bizonyosodik be, hogy rengeteg olyan tehetséges szakember dolgozik itthon, akik méltatlanul kevés lehetőséget kapnak, hogy szabadjára engedjék kreativitásukat. És ez még akkor is igaz, amikor az indie játékok korában tulajdonképpen nem egy olyan sikersztorit ismerünk, amikor valaki egyedül rakott össze olyan játékot, ami aztán egy csapásra meghódította a videojátékok piacát. Mert akkor még mindig meg kell küzdeni azzal a problémával, hogy a kis piac miatt sokkal kisebb reflektorfényt kapnak a hazai tehetségek.

A GAMELAB-bel és mostani tesztünk alanyával, Wormster Dash-sel először az Index egyik januári videóját megtekintve találkoztam, és bár utána megint kikerült a látószögemből a platformer, szerencsére pár nappal ezelőtt ismét szembejött velem a játék. Ezért csakis hálával tartozom, mert ugyan a végeredmény játékmechanikai aspektusa több helyen is megbicsaklik, sokszor ezt igenis felülírják olyan apróságok, mint amikor érzed játék közben, hogy ebbe bizony mindenki szívét-lelkét beletette. Nem véletlen, hogy három éven át készült a Wormster Dash, ami alatt a legnagyobb munkát egyértelműen az egyedi, kézzel rajzolt látványvilág megalkotása jelenthette.

A Wormster Dash egyedisége ugyanis abban rejlik, hogy a vizualitás alapját a klasszikus rajzfilmek adták, azaz először az animátorok papírra rajzolták le az egyes helyszíneket, azok elemeit, illetve a karakterek különböző mozgásait. Ezeket később digitalizálták, az elemeket felbontották, majd a Unity segítségével ismét összerakták, amiből aztán nem csak a választható karakterek esetlen, de mégis szuper animációi, hanem maga a játék világa is életre kelt. A fekete-fehér színvilág ráadásul csak további tisztelgés a klasszikus rajzfilmkészítés előtt, ami így a történet elmesélésnek is ad egyfajta nosztalgikus keretet. A Wormster Dash ugyanis olyan, mintha egy otthon unatkozó, de nagyon tehetséges gyerkőc vetette volna papírra, hogy aztán a papírokat egymásra pakolva, azokat végigpörgetve mesélje el a saját sztoriját. Szó szerint kényezteti a szemünket a játék, aminek minden apró pillanata, minden apró rezdülése rejteget olyan momentumokat, amelyen örömmel mélázik el az ember.

Kár, hogy erre viszont nemigen van lehetőségünk, a játékmenet ugyanis a valami elől egy lendülettel menekülős (endless runner), platformer alapokkal színesített elemekből épül fel, így ha sikeresen meg akarjuk úszni, hogy a fonalféreg elkapjon minket, egyszerűen nincs idő a bámészkodásra, ész nélkül rohannunk kell. Ezen csavar kicsit az is, hogy a pályák úgy vannak felépítve, hogy több esetben is két útvonal közül választhatunk, és mondanom sem kell, mindig lesz olyan szakasz, amivel jobban járunk. Tulajdonképpen ez adja a játék egyik nehézségét is, mert nagyon gyorsan zajlanak az események, így nehéz eldönteni, mikor merre is menjünk. Marad tehát a kísérletezés, azaz a trial and error, amivel biztosíthatjuk, hogy időről időre egyre messzebb jutunk el, hogy aztán sikeresen megérkezzünk a virtuális célvonalhoz. Teljesítményünket egyébként méri a játék (elhalálozáskor adja a tudtunkra az eredményt), ami nyilván ahhoz ad motivációt, hogy újra és újra nekiveselkedjünk a kihívásnak.

Ez a kihívás viszont mindezek ellenére is nagyjából egy-két óráig tart ki. Ugyanis amint kiismerjük, mikor és hol leselkednek ránk veszélyek, a pályán durván öt perc alatt végig lehet rohanni. És ennyi, a játékos az adrenalintól telve kap egy utolsó nagy katarzislöketet a sikerélménye miatt, de utána nem kapunk új pályát vagy egyéb kihívásokat. Nincsen semmilyen ranglétra, így még csak barátainkkal sem tudjuk összehasonlítani a teljesítményünket, nincsen újabb pályaszakasz, de az eredetihez is úgy térhetünk vissza, hogy maximum a karakterünket tudjuk változtatni.

Itt éreztem azt, hogy az erőforrások jelentős része az animátorok munkájára ment el, ugyanis a játék optimalizáltságával is akadtak gondok. Én egy LG Nexus 5X-en teszteltem, ami ugyan nem egy mai telefon, de azért nem is olyan gyenge, hogy egy ilyen játék alapvetően megfektesse. Mivel a minimális követelmény az Android 5.0, így lehet sok régebbi telefon tulajdonosa meglepve tapasztalja majd, hogy a Wormster Dash éppen csak kipréseli magából a 10-15 fpst. Egy mobilos játék esetében talán furcsának tűnik framerate-ről beszélni, de amikor egy rohangálós, platformer elemekkel színezett címről van szó, igenis fontos, hogy ne diavetítést nézzen a játékos. Szerencsére kapunk grafikai beállítási lehetőségeket, így a grafikát és a becélzott framerate-et 30 fps-re belőve kisimul az élmény, és hihetetlenül fluid lesz minden. A játék nem magától kínálja fel a beállítási lehetőségeket, azokat játék közben a szüneteltetéssel tudjátok előcsalni.

Mindent egybevetve, kellemes perceket töltöttem a Wormster Dash-sel. Tipikusan az a játék, amit a metrón utazva, esetleg egy-egy párperces üresjáratban vesz elő az ember, vagyis az egy-két óra igazából annak szól, hogyha valaki egyhuzamban darálja az élményt. Ha ezt levesszük, akkor igenis baromi addiktív, nem utolsó sorban látványos szórakozást kapunk a pénzünkért, így csak remélni tudom, hogy sikeres lesz a játék, mert ugyanezzel a vizualitással simán vevők lennénk egy folytatásra, ami remélhetőleg már sokkal több szintet tartalmaz majd.

A Wormster Dash kizárólag iOS-re és Androidra jelent meg. Mi utóbbin teszteltük.