Detroit: Become Human teszt

Detroit 2038-ra teljesen megújult, köszönhetően az androidok hétköznapi életbe történt integrálásának. A fejlődésnek azonban súlyos ára volt, így hamarosan "Motownban" komoly gondot okoznak majd az öntudatra ébredt robotok.

Mindig éles viták központi témája, hogy a narrációt mindenek elé helyező, ezzel magát a játékélményt, a valódi interakciót kispadra ültető címek mennyire tekinthetőek teljes értékű videojátéknak. Azt azonban lehetetlen elvitatni a műfajtól, hogy tökéletesen rávilágít arra, hogy ma a videojáték, mint médium már sokkal több annál, mint amit évtizedekkel vagy akár évekkel ezelőtt gondoltunk róla. Nem állunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a szórakoztatás mostanra már nemcsak az elcsépelt zsánereké, hanem egy elvontabb játék vagy éppen egy narratív-központú produkció is sajátjának tudhatja. Ráadásul a Quantic Dream játékai azt is bizonyították már, hogy a mesélés nem kifejezetten egy film vagy egy könyv kizárólagos joga. Egy videojátékon keresztül is lehet teljes, mély, elgondolkodtató történeteket közvetíteni, ráadásul az előbb említett két médiummal ellentétben itt ha sokszor csak közvetve is, de aktív részesei is lehetünk a cselekménynek. Ez pedig egyértelműen tovább tágítja a videojáték, mint médium határait.

A francia stúdiónak pedig bőven van abban tapasztalata, hogyan kell ezt csinálni, hiszen a Fahrenheit, a Heavy Rain vagy a kicsit félrecsúszott Beyond: Two Souls után nyugodtan kijelenthetjük, hogy ennek a stílusnak egyértelműen ők a legjelesebb képviselői. Ezt pedig csak tovább erősíti legújabb játékuk, a 2012-ben bemutatott Kara című techdemóból végül teljes játékká evolválódott Detroit: Become Human, ami kétséget kizáróan az eddigi legérettebb, legambiciózusabb vállalásuk. Nemcsak a történet elmesélése és prezentációja lépett előre, hanem végre az irányítás is finomodott valamennyit, miközben komoly, érett témát boncolgat a játék, ami tökéletesen rezonál a hétköznapjainkra, legyen szó a technológiai vagy a társadalmi aspektusról.

A történet szerint a közeli jövőben, 2038-ban járunk Detroitban, az amerikai autógyártás fellegvárában, ahol az egykori problémákat részben azzal sikerült orvosolni, hogy a gyártósorról már nem autók, hanem androidok gördültek le, akik a hétköznapi életünket hivatottak segíteni és támogatni. Az androidok azonban nemcsak az otthoni házimunkában nyújtottak segítséget, de olcsó munkaerőként idővel az emberek munkáját is elvették, ami komoly társadalmi feszültséget szült, és aminek rendre a beprogramozott, kizárólag parancsra feladatot teljesítő, kvázi rabszolgaként kezelt androidok itták meg a levét. Ennek azonban vége, ugyanis amikor mi csatlakozunk a fősodorhoz, a híradások arról számolnak be, hogy az androidok gazdáik ellen fordultak, az esetek többsége pedig gyilkosságba torkollott. Mi három különböző android szemszögéből követhetjük majd végig az eseményeket, hogy aztán a szálak a történet végén természetesen összeérjenek.

A három hős egyike Kara, aki egy AX400 típusszámú házi kisegítőandroid. Az androidokat gyártó CyberLife kifejezetten hétköznapi használatra szánta, feladata a házimunkában való besegítés, illetve, ha szükséges, akkor a család gyerekeinek a felügyelete. Az általunk megismert modell egy munkanélküli, drogos és piás férfinál, Todd Williamsnél dolgozik, ahol többek között Alice-ra, a problémás férfi lányára kell vigyáznunk. Végül az események olyan fordulatot vesznek, hogy sem Alice, sem Kara nincs biztonságban, így kénytelenek lesznek megszökni. Ezzel szemben Markusnak sokkal jobb dolga van, ő ugyanis egy híres, tolószékbe kényszerült festőművész, Carl Manfred segédje. Manfred nem ápol jó kapcsolatot problémás fiával, ezért úgy tekint Markusra, mintha a saját gyermeke lenne, apaként törődik vele, festészetet, irodalmat és zenét tanít neki. Később azonban kapcsolatukban fordulat következik be, Markus eltávolodik gazdájától, hogy aztán az androidforradalom élére álljon. Fajtársai függetlenségének és jogainak kivívása azonban nem biztos, hogy békés átmenettel megoldható. Végezetül pedig ott van Connor, a demóban bemutatott szekvencia központi alakja, aki tulajdonképpen egy, a CyberLife által kifejlesztett prototípus, aki a rendőrségi nyomozásokat hivatott támogatni és segíteni. Képességeinek köszönhetően tökéletes nyomelemző és akár rekonstruálni is tudja a történteket, így látszólag kiváló társa lesz az iszákos Hank Anderson hadnagynak. A bökkenő csak az, hogy az alkoholista nyomozó szívből gyűlöli az androidokat, ráadásul a kimért, határozott és intelligens Connor stílusával is nehezen barátkozik meg. Az androidok által elkövetett gyilkosságok felderítése azonban prioritást élvez, így kénytelen lesz félretenni ellenszenvét.

A történetmesélés szempontjából mindhárom játszható karakternek megvan a feladata. Egyértelműen Markus a cselekmény központi alakja, a történések mozgatórugója, hiszen ő az, aki a saját fajtársai jogaiért kiállva, arccal vállalja fel az emberek elleni küzdelmet. Érdekes végigkövetni, hogy az őt saját fiaként kezelő tulajdonostól eltávolodva hogyan formálódik a személyisége, az emberekhez fűződő viszonya, amire később más habitusú és más környezetből érkező androidok is hatással lesznek. Markus vállára komoly terhek nehezednek, a Quantic Dream pedig remekül egyensúlyoz a meghozott döntései és annak következményei között. Ugyanilyen összetett jellem lett Connor is, aki részben azért is működik jól, mint szereplő, mert egy hús-vér, az androidokat gyűlölő, személyes tragédiától sem mentes, alkoholista, de kiváló nyomozó a társa. Kettejük kapcsolata is rendre érdekes fordulatot vesz, döntéseink során hol elnyerjük Hank bizalmát, hol pedig újra és újra nyomatékosítja, hogy szerinte nem vagyunk mások, mint érzelmekre képtelen használati tárgyak, akik a halálból is könnyedén visszatérnek. Ráadásul Connor hozza a valódi androidos vonalat, tökéletes ellenpólusa annak, amit Kara vagy Markus képvisel. Hideg, kimért, érzelemmentes és célvezérelt, azaz látszólag teljesen hidegen hagyja fajtársai sorsa. Őt csakis a feladata, vagyis a gyilkossági ügyek megoldása érdekli.

Connor ennek megfelelően nemcsak a történet, de a játékmenetnek is központi figurája. Ugyan Karával és Markusszal is meglesz az interakció, valójában Connor az, aki videojátékot varázsol a Detroit: Become Humanből. A nyomozós szekvenciák egytől egyig izgalmasak, érdekfeszítőek, és miközben a cselekményt rendre előrelendítik, látványosak is. Az információk gyűjtögetése, a nyomelemzés és az abból összerakott események nemcsak prezentációban lettek baromi jók, hanem a Quantic Dream új szintre emelte vele a Heavy Rain innen nézve suta detektívvonalát. Egyedül Karánál éreztem azt, hogy súlytalan, a cselekményben nem igazán van formáló ereje. Aztán ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik világossá, hogy az ő szerepe nem is ez, hanem az androidok emberi oldalának kidomborítása, így nem véletlen, hogy az ő történetfolyama tulajdonképpen a játékidő jelentős részében szinte teljesen független a fősodortól, és csak lazán kapcsolódik ahhoz. A különböző perspektívák így teret adtak a készítőknek, hogy részletesebben is bemutathassák az emberek és az androidok közötti konfliktust. Az igazság az, hogy a játék végére mindhármukat megkedveltem, minden egyes alkalommal nehezemre esett a súlyosabb döntéseket meghozni.

Döntésekből pedig bőven kijut majd. A legkisebbek alapvetően csak a másokhoz fűződő viszonyunkra lesznek kihatással, de vannak olyan csomópontok is, amelyek a történet egészét is meghatározzák, és bizony ezekből is rengeteg lesz. A játék végéhez közeledve konkrétan szép nagy méretű ágrajzokat elemezgethetünk, a Quantic Dream a döntéseinket és azok következményeit ugyanis egy folyamatábrán foglalja össze, ami egyrészt baromi jól néz ki, másrészt remek ösztönző arra, hogy lássuk, ha adott ponton máshogy döntünk, akkor annak még mennyi kimenetele és következménye lehet. Az újrajátszhatósági faktor így magas, sőt, nagyon magas, ami egy majdnem közel 10-12 órás játék esetében még akkor is szívmelengető, ha akadnak olyan konzekvenciák, amelyek akkor is megkerülhetetlenek lesznek, ha másodjára vagy harmadjára máshogy döntünk.

Ezt csak erősíti a tökéletes, mostanra tényleg filmszerűre érett prezentáció. Mind a színészi játék, mind a mocap mögött meghúzódó technológia vérprofi, ami újabb támasza a történet drámai betéteinek. A Detroit: Become Human remekül ragadja meg a jövő hangulatát, és bár nagyon sokat merít más sci-fikből (Én, a robot, Ex Machina, Asimov Alapítványa), mégis megvan a saját, a mai modernt a jövő modernjével ötvöző, földhöz ragadt, mindennapjainkat jól leképező atmoszférája. Hogy közben nem mindig van valós interakció? Igen, ez a zsáner sajátja, itt nem mindig lesz lehetőséged befolyásolni az eseményeket. Legalábbis tetteiddel közvetlenül nem mindig, viszont döntéseink is hatékony fegyvernek tudnak bizonyulni. Ami talán kissé problémás, hogy érzésre mintha visszafogottabb lenne egyébként az interakció lehetősége, sokszor tényleg úgy éreztem, hogy csak Connorral vagyok aktív szereplője az eseményeknek, cserébe viszont végre finomodott az irányítás. Nem tűnt el a karakterek zsinórmozgása, viszont az interakció finomabb lett és könnyebb is teljesíteni a kívánt a mozdulatot. További negatívum, hogy a cselekmény tempója hajlamos leülni, ezzel kissé egyenetlenné válik, ami azért kár, mert a játék egészét nézve sodró lendülettel robog előre a sztori, amivel kapcsolatban csak az nem tetszett, hogy nem igazán mesél az androidok születésének körülményeiről, a társadalomban kialakult helyzetük hátteréről, és úgy alapvetően az ember és az androidok közötti kapcsolatokról. De ez igazából csak szőrszálhasogatás, mert a történet nagyon kerek, drámai, mély, érzelmes és nehéz döntésekkel kikövezett.

A Quantic Dream egyértelműen szintet lépett a Detroit: Become Humannel. Ez a játék nemcsak történetét tekintve, de annak elbeszélésében, prezentációjában és játékmenetében is képes volt újat mutatni. Lehet, hogy ezt a zsánert nem mindenki érzi sajátjának, de ha szeretted a francia stúdió eddigi játékait, akkor ezt semmi pénzért ne hagyd ki.

A Detroit: Become Human május 25-én érkezik PS4-re, magyar felirattal.

8.5

Detroit: Become Human teszt értékelés 8.5

Pozitívumok:

  • Többszöri újrajátszásra is kellő változatosságot kínál
  • Érzelmes, napjaink problémáival is rezonáló, elgondolkodtató történet
  • Izgalmas karakterek
  • Ötletes folyamatábra, ami döntéseink végkimeneteleit összegzi
  • Valódi téttel bíró döntések
  • Magyar felirat
  • Pazar prezentáció

Negatívumok:

  • A Quantic Dreamre jellemző, olykor suta irányítás
  • Néha kicsit egyenetlen a cselekmény tempója
  • A sztori kicsit mélyebben is elmerülhetett volna az androidok és emberek kapcsolatában
  • Kisebb technikai bakik
137 komment - szólj hozzá!