Spider-Man teszt

Ugyan Pókember sikeresen börtönbe juttatja a New York-i alvilág keményfiúját, Wilson Fisket, de nem sokkal később egy Démonoknak nevezett, különös társaság igyekszik átvenni Kingpin területeit. Hálóvető hősünk pedig nyomozásba kezd...

Egészen elképesztő, amilyen esztendőt eddig maga mögött tudhat a PlayStation 4. Az év elején a Shadow of the Colossus felújított kiadásával melegített be a Sony, hogy aztán nem sokkal később Kratos visszatérésével és az androidok öntudatra ébredésével ismét a pénztárcákba nyúljon a kiadó. De ezzel nem ért véget az exkluzívok sora, a két évvel ezelőtti E3-on bemutatott, Insomniac Games fejlesztette Spider-Man ugyanis megjelent, és bár több fronton is biztonsági játékot játszik, merítve a nyitott világú játékok sajátosságaiból vagy a Batman: Arkham-trilógia főbb pilléreiből, közben mégis remekül adaptálja a képregényes Pókember-kalandokat, annak minden erényével és humorával. Ezalatt a játék minden eleme, minden mechanikája tökéletesen egymásba simul, egységes masszát alkot, aminek tökéletes keretet ad a szabadon bejárható New York és a történet. Az a történet, ami a játék elején nagyon lassan indít, míg a második felére teljesen felpörög, hogy aztán egy elképesztően akciódús adok-kapokba és érzelmes kalandba torkolljanak az események.

Amikor belecsöppenünk a legújabb történet sűrűjébe, Peter Parker maszkos alteregója már nyolcadik éve igyekszik a bűntől tisztán tartani New York utcáit. A főhős életének fontos szakaszába érkezik, hiszen 23 éves, frissen diplomázott, így leginkább azzal kellene töltenie az idejét, hogy karrierjét és magánéletét egyengeti. Ehhez képest Parker nemigen találja az egyensúlyt a szuperhősködés és a magánélet között, így nem meglepő, hogy már több mint fél éve szakított MJ-vel, a Hírharsona szintén kezdő oknyomozó riporterével. A pénz sem veti fel, az albérletéből kihajítják, munkahelyén, Dr. Otto Octavius laborjában pedig csak nagy ritkán jelenik meg.

Pókember a sztori kezdetén kap egy fülest, miszerint az alvilágban csak Kingpin néven ismert Wilson Fisk a Fisk-toronyban húzta meg magát. Itt a remek alkalom, hogy végre kézre kerítsük a helyi alvilág vezetőjét, és ha sikerrel járunk, talán kis időre a kosztümünket is szögre akaszthatjuk, így a magánéletünkre és tudományos munkánkra is lenne időnk. Azonban hiába járunk sikerrel, Fisk rács mögé dugása után a hirtelen keletkezett űrt gyorsan elkezdi betömni egy új, rejtélyes bűnszervezet, a Démonok, akik ráadásul egy nagyobb terven is ügyködnek. Pókember végül többek között Yuriko Watanabe és MJ Watson segítségével igyekszik felgöngyölíteni az átrendezett New York-i alvilág erőviszonyait, illetve azt, ki is áll az újonnan felbukkant bűnszervezet mögött, és hogy mi is a pontos céljuk.

A cselekmény első fele meglehetősen döcögősen indul be, aminek leginkább az a magyarázata, hogy az Insomniac alaposan elidőzik az egyes karakterek és azok problémáinak bemutatásával. Az Insomniac Games ugyanis szerencsére maga mögött hagyta a már unalomig járatott eredettörténetet, és végre egy tapasztalt Pókembert mutat be nekünk. Éppen ezért kicsit háttérbe szorítja a szuperhősalteregó fejlődéstörténetét, helyette a maszk mögött megbújó, hétköznapi problémáktól terhes emberre, Peter Parkerre, illetve környezetének főbb szereplőire, May nénire, Osborne-ékra vagy éppen MJ-re fókuszál. Azzal, hogy új perspektívába helyezi a már ismert toposzokat, egészen frissnek és újszerűnek hat Pókember legújabb kalandja. Ebben óriási szerepe van annak, hogy végre a maszk mögötti emberrel vagy éppen MJ-vel is kalandozhatunk játék közben. Az arányok is megfelelőek, mindig jó ütemben zökkentenek ki azok a jelenetek, amikor a gúnyánkat levetve, többek között Octavius laborjában dolgozunk, May nénit látogatjuk meg egy hajléktalanszállón, vagy éppen átadjuk a terepet Mary Jane Watsonnak, aki egy vagány, rámenős, talpraesett női karakter, és akinek a szemszögéből is megmutatja a játék Pókember nem mindennapi hétköznapjait. 

Ennek az alapnak ad egy nagyon masszív keretet a játéknak otthont adó New York, ami az elmúlt évek egyik legnagyobb és legtartalmasabb homokozója. Pókemberként óriási nyitott világot kapunk, ahol a képregényes és a való világ tökéletes átfedésben is megfér egymás mellett, így a Nagy Alma valódi helyszínei mellett a képregényből ismert épületek, mint például a Bosszúállók főhadiszállása, Doctor Strange szent helyszíne, a Sanctum Sanctorum vagy a Fekete Párduc-féle wakandai nagykövetség is meglátogatható lesz. Az Insomniac Games tényleg tökéletesen lemásolta a várost, így ha jártál már New Yorkban, jól eső érzéssel fogod lengedezés közben felismerni a nevezetességeket, kezdve az Empire State Buildingtől, a Central Parkon át egészen a vadonatúj World Trade Centerig. Ráadásul az Insomniac Games nem azonnal zúdítja ránk a város híres negyedeit, azokat ugyanis több fázisban, kommunikációs adótornyok helyreállításával tudjuk csak aktiválni.

Ez pedig azt is jelenti, hogy a fő cselekménytől független mellékküldetések és egyéb tevékenységek is szép fokozatosan nyílnak meg, aminek az a legnagyobb előnye, hogy a játékosnak egyrészt van ideje kiismerni, mi micsoda, másrészt pedig lehetőséget ad arra, hogy biztosítsa az állandó változatosságot. Ez utóbbi sikerül is, meg nem is. Sikerül, mert tényleg elképesztően színes a feladataink tárháza, legyen szó Parker középiskolai időkben mindenfelé hagyott iskolatáskáinak megtalálásáról, a fiatalabb Osborne kutatóállomásainak üzemeltetéséről, az Octavius laborjában végzett tudományos munkáról, a Felicia “Black Cat” Hardytól kapott macska-egér kihívásokról, Fisk még megmaradt bandatagjainak felszámolásáról vagy éppen a kisebb bűncselekmények, autós üldözések és Mr. Negative Inner Demon nevű bűnbandájának megállításáról. Ezekhez társulnak még kisebb számban a jól kidolgozott és jól fizető mellékküldetések.

Viszont nem is sikerül, mert a kevesebb néha több elve itt most nagyon is érvényes. A különböző teendőkből ugyan negyedenként nincsen sok, de a térkép egészére nézve már más a helyzet, és bizony ezek egy idő után önismétlővé válnak, ráadásul baromi frusztráló, amikor szeretnénk egyik küldetés helyszínéről eljutni a másikra, de ezt nem tudjuk megtenni, mert útközben több bűnesetet is meg kell oldanunk. Rendben, ezek nem kötelező tevékenységek, de miután a fejlesztésekhez szükséges tokeneket csak a fentebb felsorolt kihívásokkal tudjuk megszerezni, kénytelenek vagyunk kőkeményen grindelni. A probléma az, hogy ez megtöri a fősodor lendületét, időről időre elvész a fókusz, miközben magamnak ellentmondva azt is el kell ismernem, hogy azért könnyű elmerülni a mellékes teendőkben, mert Pókembernek lenni végig piszkosul jól érzés. Nemcsak a laza stílusa és a állandó kiszólásai miatt, hanem azért is, mert a fejlesztőcsapat hihetetlen odafigyeléssel alkotta meg a városbeli lengedezés fizikáját és a karakter mozgáskultúráját, ami miatt sokszor azon kaptam magamat, hogy miközben látványosan lengedezem, csak úgy nézelődöm a városban, néha pedig csak azért vállaltam el egy-egy bűnesetet, hogy újra és újra eufóriában úszva csapjak oda a rosszfiúknak, köszönhetően a fluid harcrendszernek.

Ez utóbbi egyébként szoros rokonságot mutat a Batman: Arkham-trilógiában megismert sémával, csak amíg ott maximum két gomb kombinálásával használtuk boxzsáknak a bűnözőket, addig a Spider-Manben az Insomniac Games alaposan kihasználja a DualShock 4 adta lehetőséget. De erre szükség is van, mert Pókember agilitása miatt harc közben meglehetősen széles skálán mozog majd a repertoárunk. A különböző mozdulatokat tükörsimán fűzhetjük egymásba, hogy azokat olykor Pókember egyes kiegészítőivel vagy éppen a környezet elemeinek segítségül hívásával kombináljuk. Az egész olyan, mintha egy megkomponált előadás lenne, és az a legjobb az egészben, hogy végig Te vagy a karmester, így csak rajtad múlik, mit is adsz elő.

Ráadásul ez az egész magabiztos alapokra helyezett további mechanikákkal van megtámogatva. A már említett tokenek gyűjtögetése ugyanis akkor nyer értelmet, amikor Pókember különböző kütyüjeit vagy ruháit, és azok extra, jól kombinálható képességeit akarjuk kraftolni. Ezeknek a harcrendszer során ugyanolyan fontos szerep jut, mint egy jól időzített ütésnek, hiszen taktikai tárházunkat is alaposan kiszélesítik. Ott van például a Tripwire, amit egészen változatos formákban tudunk majd használni. Például amikor csendben szeretnénk kiiktatni az ellenfeleket, lehetőségünk lesz a falra tapasztani, hogy aztán az arra járőrözőt elkapja a háló, felrántsa a falra, odaragassza és elhallgattassa. A közvetlen harcok közben is bevethetjük, ilyenkor az ellenfelekre tapasztva egymásnak ránthatjuk őket, ezzel kiütve őket. A Web Bomb igazi tömegoszlató eszköz lesz, hiszen miután felrobban a kütyü, szétszóródik a hálónk, ami a közelben lévő összes ellenfelet lelassítja és megzavarja. Ezzel szemben a Spider-Drone-t főleg elterelésre is használhatjuk, másfelől viszont képes amolyan géppuskaként ontani magából a speciális hálónkat. Fontos megjegyezni, hogy a hálónk véges, így nem lehet mindig mindent a kütyükkel megoldani.

Végezetül pedig érdemes megemlékezni a játék megjelenése előtt kirobbant, de inkább csak feleslegesen felfújt "tócsabotrányról". A rajongók felháborodásának ugyanis ezúttal most egyáltalán nincs alapja. Az Insomniac Games fantasztikusan jól optimalizálta a játékot, így a PlayStation 4 Pro mellett a sima PlayStation 4-ből is könnyedén sajtolja ki azt a teljesítményt, ami a stabil 30 fps-hez kell. Ráadásul hihetetlen részletességgel alkották meg New Yorkot, és még arra is ügyeltek, hogy az utcákat is megtöltsék élettel, amit egyébként a Grand Theft Auto-sorozat is megirigyelhetne. Az utcákat járva rendőrökkel cseveghetünk, járókelőkkel szelfizhetünk, publikus kosárlabdapályán dobálhatunk párat.

A Spider-Man nem reformálja meg a műfajt, sőt, kendőzetlenül kölcsönöz a nagy elődöktől, legyen szó a már említett GTA-ról, a Batman-játékokról vagy éppen az Assassin's Creed-sorozatról, a Prototype-ról, vagy az egyértelműen alapul szolgáló Sunset Overdrive-ról. Az Insomniac egyszerűen fogta, és kihajította az ihletforrások hibáit, hogy aztán azok megoldásait, egybegyúrva saját koncepciójukkal és igazítva Pókember igényeihez, egy tökéletes masszát alkossanak, amiben minden elképesztően fluidan, filmszerűen és megunhatatlanul működhessen. Egyértelműen az eddigi legjobb Pókember-játékkal van dolgunk, de a szuperhős-adaptációk közül is simán dobogós Peter Parker emberközelibb kalandja.

A Marvel's Spider-Man kizárólag PlayStation 4-re jelent meg. Mi PlayStation 4 Prón teszteltük.

9.0

Spider-Man teszt értékelés 9.0

Pozitívumok:

  • New York felfedezése sosem volt még ennyire addiktív
  • Elképesztő látványvilág
  • Pókember fantasztikus mozgáskultúrája
  • Lassan beinduló, de szép ívben elmesélt, mozgalmas, érzelmes történet
  • Rengeteg tennivaló, fejlesztési lehetőség, képesség

Negatívumok:

  • Ami vissza is üt, mert egy idő után önismétlővé válnak a kihívások
  • Sokat kölcsönöz a Batman: Arkham-trilógiából és a korábbi Pókember-játékokból
54 komment - szólj hozzá!