Vane teszt

A Vane-ben egy halott világ titkait fedezhetjük fel egy magányos gyermek, vagy egy szabadon szárnyaló holló testét öltve. A Friend & Foe játéka ígéretesen indít, de a technikai problémái miatt hamar szörnyű csalódást okoz.

A videojátékipar számomra egyik legérdekesebb szelete mindenképpen a független játékfejlesztés. Ez a piacnak az a kicsi, de egyre növekvő zuga, ahol első sorban nem a befektetők és a kiadó elvárásai, hanem a fejlesztők szenvedélye adja a célirányt. Így készülhetnek el a marketing szempontjából rizikós „sétaszimulátorok”, a lenyűgöző látványvilágú platformerek, vagy a húsz-harminc évvel ezelőtti konzolok világát idéző retrojátékok. A Friend & Foe apró csapata is ezen a vonalon próbált szerencsét egy igen szemrevaló kísérleti játékkal, a Vane pedig egy személyben az iskolapéldája lehetne annak, hogy milyen az, ha egy indie projekt remekül, vagy éppen csapnivalóan sül el.

Egy megtört, halott világ kietlen pusztaságában kezdjük a posztapokaliptikus történetünket. Mi játékosként ugyan sosem tudjuk meg, hogy pontosan milyen sorsra jutott a civilizáció, de annak utolsó hírmondói, a homokban fulladozó gigászi vasszerkezetek és az üresen kongó bányák nem sok jóra utalnak. Fekete hollóként, vagy egy magányos gyermekként fedezhetjük fel ezt a durván stilizált, de mégis szemkápráztató vidéket. Nem vagytok egyedül, ha a látottak alapján nektek is a Journey jut az eszetekbe – nyilvánvaló, hogy komoly inspiráció volt ez a fejlesztők számára. Itt se várjunk szöveges expozícióra, vagy bármiféle iránymutatásra, önállóan kell felfedeznünk a játék minden szegletét.

A Friend & Foe alkotása az első tíz-tizenöt percben teljesen elvarázsolt. A katakombák mélyén zúgó természetfeletti vihart nagyszabású szintetizátorzene kísérte, a sivatag ürességét pedig épp a dallamok hiánya hangsúlyozta ki. Ekkor még én sem gondoltam volna, hogy egy ilyen nyomasztó, átütő hangulatú, játék perceken belül milyen mélyzuhanásba kezd majd.  Érdemes észben tartani, hogy a fejlesztők közt akad olyan is, aki korábban a Team Ico csapatát erősítette – úgy látszik, hogy magukkal hozták a The Last Guardian legjellegzetesebb gyermekbetegségeit is. Mert a Vane nagyon csalóka. Audiovizuális szempontból egészen nagyszerű, papíron a játékmenetét tekintve is különleges, de a gyakorlatban néha annyira gyötrelmes vele játszani, hogy azzal már-már kínozni lehetne.

Alapjaira lebontva egy egyszerű puzzle-játékról van szó, ami nagy hangsúlyt fektet a felfedezésre. A feladványokat a holló és a fiú formáját váltva oldhatjuk meg. Madárként nagy távolságokat átszelhetünk és egy-egy kakasülőre leszállva interakcióba léphetünk az erre kijelölt tereptárgyakkal. Gyerekként ezzel szemben meghúzhatunk pár kart, tolóajtókat nyitogathatunk, vagy hatalmas kőgolyókat guríthatunk. Egy nagyobb esést követően egyből átalakulunk a hollóvá, gyermeki alakot viszont csak akkor ölthetünk, ha meghempergünk a néhol aranyszínben feltűnő varázshomokban. Az ötlet kifogástalan, ravasz feladványokat lehet építeni erre a kettős dinamikára. Mégis szerencsésnek tartom, hogy nem kellett túl sok csavaros fejtörőn gondolkodnom, mivel a játék így is tett róla, hogy az amúgy nyugodtnak szánt jelenetek során is az agyérgörcs kerülgessen.

A Vane ugyanis borzasztóan bugos, helyenként gyakorlatilag játszhatatlanul. Egy olyan félkész programról van szó, ahol rendszeresen keresztülsétálhatunk a szilárd sziklafalakon, átesünk a világon, a kamera a játéktéren kívül ragad, vagy éppen a karakterünk dönt úgy, hogy nem hajlandó reagálni egy-egy inputra - és sajnos még bőven sorolhatnám. A 2-3 órás kalandot én bő 10 óra alatt teljesítettem, mivel rendszeresen találkoztam olyan hibákkal, amik teljesen megfektették a játékot. „Na de ezért van a checkpoint, vagy a mentés!” – mondhatná jogosan a rutinos olvasó. De nem a Vane esetében! A teljes játék négy fejezetre osztható, a fejezeteken belül pedig semmilyen mentési lehetőséget nem kapunk. Számtalanszor estem át a talaj textúráin, vesztettem el az uralmat a karakterem felett, vagy akasztottam ki a kamerát teljesen véletlenül – és számtalanszor kellett több mint fél órával korábbi állásból folytatnom a dolgot. Kétszer is teljesen újra kellett kezdenem a játékot, miután főhősünk permanensen T-pózba vágta magát és hanyag eleganciával egyszerűen kicsúszott a végtelenbe, messze a kamera fókuszpontjától.

A mentési pontok önkényes elhagyása egyébként a temérdek hibát leszámítva is furcsa döntés. Ha esetleg elakadnánk egy szakaszon – ami teljesen valószerű, hiszen nincs semmiféle irányjelzés –, akkor a következő alkalommal simán beletelhet fél órába is, amíg magunk mögött tudhatjuk a korábban már bejárt helyszíneket. Mindez persze nem lenne annyira problémás, ha maga az irányítás fluid és élvezhető lenne – de nem, nem az. Madárként repkedni olyan, mintha folyamatos szembeszélben, gumikötelekkel lebéklyózva próbálnánk szárnya kelni, a szabadságérzetet pedig teljesen elveszi a szinte teljesen véletlenszerűen beszűkülő, vagy lemaradó kamera. Emberi alakot öltve sem jobb a helyzet. Amikor épp nem a bugokkal harcolunk, akkor egy borzasztóan lassan és ügyetlenül bukdácsoló, koordinálatlan mozgású főhőst kapunk – a fejlesztők talán szándékosan akarták így ábrázolni a kisgyerek sutaságát?

Néhány alkalommal minden gúny nélkül tettem fel magamban az előbbihez hasonló abszurd kérdéseket. Erősen művészi indíttatású címről van szó ugyebár, szóval ki tudja? Talán a könnyen darabjaira hulló, funkcionalitását elvesztő játék valahogy az abban ábrázolt porba dőlt világot próbálja tükrözni. Lehet, hogy az időnként egyjegyű sebességre leülő framerate csak a darabos, nyers prezentáció szándékos eleme? Egy ideig komolyan eljátszadoztam ezekkel az ötletekkel, de természetesen mindez csak ökörség – egyszerűen arról van szó, hogy a Vane a fedél alatt csak simán pocsék. A szemünk láttára poligononként felépülő környezeti elemek remekül festenek, dizájn szempontjából egészen példás a megvalósítás, de ez nem elég ahhoz, hogy a termék videojátékként élvezhető maradjon.

Igazán sajnálom azokat a művészeket, akik a Vane ízléses látványelemein, vagy az ütős (bár kissé önismétlő) soundtrackjén dolgoztak. Megérdemelnék a nekik kijáró elismerést, de a játékmenetért felelős programozócsapat biztosította, hogy a munkájuk hamar feledésbe merüljön. A helyzet pedig sajnos akkor sem lenne sokkal rózsásabb, ha egy hatalmas frissítéssel kipucolnák az összes technikai malőrt. Ha gondolkodtatok a vásárláson, akkor mindenképp várjatok vele néhány hónapot. Ha a döcögős irányítást nem is, a bugok egy részét remélhetőleg idővel orvosolják majd, addigra pedig talán a jelenlegi 22 eurós árcédula is barátságosabban fest majd.

A Vane kizárólag PlayStation 4-re jelent meg.

4.5

Vane teszt értékelés 4.5

Pozitívumok:

  • Nyers, de mégis bámulatos látványvilág
  • Fantasztikus hangdizájn és remek soundtrack

Negatívumok:

  • Gyakran játszhatatlanul bugos
  • Az irányítás lomha, minden percben ellenünk dolgozik
  • Sótlan fejtörők
  • Se ellenőrzőpontok, se manuális mentés
  • Rövid játékidő
10 komment - szólj hozzá!