Kingdom Hearts III teszt

A tapasztalat azt mutatja, hogy pont a harmadik részre sikerült a legtöbbet kihozni a Disney és a Square Enix fura crossoverjéből, de a sztori sajnos olyan lezárást kapott, ami miatt nem lehetünk maradéktalanul elégedettek.

A Kingdom Heartsot látva az épeszű nyugati játékos értetlenül vakarhatta a fejét valamikor 2002 derekán, amikor a széria beköszönt PS2-n. „Mi ez? Egy újabb JRPG, amelyben a Disney mesehősei támogatják a hősödet, aki a rajzfilmekből ismerős tájakon csap szét a gonosz seregei között?” Ez csak részben igaz, hiszen itt inkább az akció és a kalandelemek dominálnak, de mindezt nyakon öntötték egy erőteljes, nem túl bonyolult RPG-s réteggel is. A két vállalat szokatlan partnersége végül őket igazolta, másfél évtizeddel később – két fő epizód és féltucat mellékág után –, a rajongók már epekedve várták a trilógia záródarabját. Nem pont mi, itt Európában, de más nyugati régiókban hatalmas népszerűségnek örvend a crossover.

Kicsit sajnálom azokat a játékosokat, akik csak most kapcsolódnak be a sorozatba, hiszen ha meg akarják érteni a karakterek motivációját és kapcsolatrendszerét, nem kevés háttérsztorin kell átrágniuk magukat. Szerencsére már a játék elején megismerkedhetünk az előzményekkel, ami után még mindig nem biztos, hogy képben leszünk, de legalább próbálkozott Tetsuya Nomura brigádja. Ez a veszély nem áll fent a régivonalas rajongók körében, akik a sok mellékszál és a fő vonal tisztességes kibogozását várják a harmadik résztől. Nagy kár, hogy az írók viszont továbbra is csapongó, túlbonyolított és esetenként unalmas átvezetők során dőlnek saját kardjukba.

Vegyük át azért az alapokat! Sora, Riku és Kairi három gyerekkori jóbarát, akik egy békés szigeten nőttek fel. Évekig álmodoztak arról, hogy bejárnak más világokat, mígnem a szerencse rájuk mosolygott. Most már nagyobbak és tapasztaltabbak lettek, Sora és Riku például a keyblade-ek hordozói, amelyek a legerősebb fegyverek az univerzumban. Hőseink utat nyithatnak más világokba, akár a Disney-filmekből ismerős helyszínekre is, ám ezek a világok most nagy bajban vannak: a rejtélyes XIII. Szervezet tagjai elcsaklizzák a hősök szívét, hogy az egész univerzumot sötétségbe taszítsák. Csakis Sora és társai akadályozhatják meg a gonoszok tervét, ám némileg hátrányból indulnak, hiszen a bajnokok szétszóródtak, vagy nem emlékeznek arra, hogy mi a céljuk.

Persze a narratíva egy sokkal magasztosabb célt szolgál: végigvezet minket a számos Disney-világon, kezdve a Herkulesből ismert ókori Görögországgal, majd jön az Aranyhaj Korona-királysága, de kitérőt teszünk a Toy Story, a Hős6os, a Szörny Rt., a Jégvarázs, a Karib-tenger kalózai dimenziójában, a Százholdas pagonyban és a L’ecsó Párizsában, és akkor még nem is említettem a saját kútfőből összerakott helyszíneket. Mindegyik egyedi szereplőkkel operál, s mindegyik minikampány teljesen eltérő hangulatú – olyan, mintha más és más designerek dolgoztak volna rajtuk. Mindenhol vár ránk egy vagy több feladat, amit főszereplőnk, Sora és társai, Goofy, Donald kacsa és alkalmanként Mickey egérrel közösen oldhatnak meg. Ők az egész 30-40 órás kaland során végigkísérik a keyblade-hordozót, s a baráti társaság pályától függően további mesehősökkel bővülhet.

Nagyobb gond viszont, hogy a bóklászás és akció lendületét lépten-nyomon hosszú átvezetők törik meg, és még ott vannak a két világ közti eszmecserék is a következő úticélról. Lehet, hogy valaki imádni fogja a családbarát mesét a jó és a gonosz harcáról, főleg, hogy az angol szinkron mesteri, de én nehezen fogadtam be. A szereplőink nem restek utalni a temérdek múltbéli eseményre, így ember legyen a talpán, aki követni tud mindent. Nincs ezen mit szépíteni, Nomuráék alatt elszaladt a ló, lehet, a Square hibázott, amiért szabad kezet kaptak, az eredmény pedig egy nem túl koherens sztori. Erre nem most döbbentünk rá, hanem a sorozat korábbi részeiben egyszerűen túl nagyra nőtt a lore: persze lehet utána olvasni azoknak, akiket ez érdekel, és próbálkoznak is a készítők felzárkóztatni az újoncokat, de nem túl jól - részemről megadóan csakis az adott pálya konfliktusaira koncentráltam abban a reményben, hogy a végére összeáll a kép. Amikor nem akarja túlmagyarázni a dolgokat, a játék valósággal elvarázsolja a Disney-mesék rajongóit.

Mert a súlyos lepelként nehezedő, a játékos szabadidejét szembeköpő történetmesélés alatt nagyon is életképes játékmechanikák dolgoznak össze. Habár a Kingdom Hearts III szellemisége bájosabb már nem is lehetne, lényegében darálni fogjuk az ellenfeleket, miközben látványos kunsztokat mutatunk be és társainkkal segítjük egymást. Itt nem fog a nagyszabású háború miatt fájni a fejünk, olykor beüt a megmosolyogtató humor, nyugtatja a lelket a kérlelhetetlen bajtársiasság és önfeláldozás – komolyan mondom, finoman adagolva, simán fogyasztható az egyveleg, sőt receptre írnám fel azok számára, akik semmiben sem találnak örömöt.

Érdekes viszont, hogy Sora az a figura, aki szinte nulla karakterfejlődésen ment át közel két évtized után. Megmarad annak a naiv, tüskés hajú fiúnak, akit még az első részből ismertünk. Él benne a tenni akarás, de a szeme sem rebben, amikor barátok kerülnek slamasztikába, vagy világok dőlnek romba mellette. Tipikus japán főhős, mindenféle extra árnyalat nélkül – ha már maga a háttér olyan nagyra nőtt, akkor Sora miért nem tudott megváltozni? És mintha csak hozzá idomult volna Goofy és Donald is, akik ripacskodással és végtelen alázattal asszisztálnak Sorának. A többiekkel már más a helyzet, saját céljaik vannak a mesehősöknek, mi pedig csak sodródunk velük az árral.

A harc egyáltalán nincs túlbonyolítva, mezei ellenfelek tömegével, kolosszális főellenfelekkel csapunk össze, iszonyúan látványos, pergős és epikus az összes küzdelem. A támadásokat láncba fűzve, némi elemi mágiával vagy a különleges támadásokkal szinte letaroljuk a sötétség talpnyalóit, ráadásul a többféle keyblade mindig másféle megközelítést igényel; pajzsot vagy replikákat idézhetünk meg, ha szorul a nyakunk körül a hurok, és így tovább. Néhány nagyobb csetepaté nyilván erősen scriptelt, de mindent megbocsátunk neki, hiszen nagyon könnyen kezelhető és még pont átlátható az egész. A mikromenedzsmentet sem tukmálták ránk, gyorsgombokra rakhatjuk a kedvenc varázslatainkat és tárgyainkat, míg egy külön menüben Donaldék eszközeit és harcmodorát szabhatjuk testre. 

Időnként még némi közös kunsztot is előidézhetünk társainkkal, akikkel a levegőbe ugrunk, meteorzáport zúdítunk a szörnyekre, netán megidézzük a libegő hajót vagy hullámvasutat, amely letarolja vagy körbejárja az ellenfeleket. Vagy egy olyan dodzsemet, amivel golyózáporral szórhatjuk meg a mobokat. Megannyi színes effektet kapunk az arcunkba, álmélkodunk a tükörsima animációkon, de mégis megvan az illúziója annak, hogy mindent kézben tartunk. A bossok likvidálásához rendre egy jól betanult metódust kell végigzongorázni, az igazi nehézség abban van, hogy erre mindig nekünk kell rájönnünk. Kihívás éppen ezért nem sok van a játékban – legalábbis normál módban –, persze csak azoknak tűnhet ez így, akiknek az akció-RPG egyet jelent a Dark Soulsszal.

Azonban a pályatervezés tényleg lehengerlő, s nem csupán azért, mert a Pixar- és a Disney-világok hangulata egy az egyben átjön róluk. Az előrehaladás lineáris, de vannak mellékutak is, ahol számos gyűjtenivaló cucc, extra csaták és sok más apróság vár ránk. A Hős6os nagyvárosaiban a felhőkarcolók között repkedhetünk egy robottal, vagy épp a Karib-tengeren hajózhatunk a trópusi szigetek között Jack Sparrow társaságában. Nem beszélve a railshooter szakaszokról és a rengeteg ötletes minijátékról, amelyek szintén színesítik az élményt, bár a kamerakezelésük itt-ott félresiklik. Mindent bevon a tömény cukormáz, de ez már csak a Disney sajátja. Van értelme viszont szétnézni minden zugban, hiszen a kincsesládák, hordók és cserépedények értékes holmikat és extra XP-t rejthetnek. Igen, Sora fejlődik is, még ha kötött irányba is, de legalább a fegyvereink tápolásába van némi beleszólásunk, és hasznos buffokat adó löttyöket és cuccokat craftolhatunk magunknak.

A látványt már éltettem eleget, ahogyan az eltérő művészi stílussal felvértezett világokat is. Az Unreal Engine 4 abszolút sokoldalú motor, értő kezekben pedig csodás végeredményt produkál – ahogy itt is. Az alap PS4 a legtöbbször simán hozta a 60 fps-t, lehet, hogy a sűrűbb jeleneteknél esett a framerate, de nem túl észrevehetően. A betöltés gyors, és közben hőseink "Instagram-posztjait" is olvashatjuk. A zenéktől ellenben konkrétan elaléltam, s nem csupán az intró alatt hallható darabtól. Olykor adrenalinpumpálóak a dallamok, máskor a szívhez szólnak, de egy biztos, a hangzás abszolút az élvonalba tartozik.

A Kingdom Hearts III esetében az áttörés elmaradt, Nomura-san viszont igazi fan service-t szállított. Az újoncok számára tökéletes belépő lenne, de csak akkor, ha hajlandó vagy átrágni magadat a tömény háttérsztorikon, mert akkor nem fogod érteni az univerzumokon átívelő háború lényegét. A nyugati mesék és a japán RPG-k furcsa egyvelege ellenben köszöni szépen, jól megvan különcként, mert amúgy a Disney-világokban eltöltött percek iszonyúan szórakoztatóak. Kortól függetlenül.

A Kingdom Hearts III PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi az alap PS4-en teszteltük.

8.0

Kingdom Hearts III teszt értékelés 8.0

Pozitívumok:

  • Változatos hangulatú világok az ismert Disney-mesékből
  • Látványosan megkomponált harcok
  • Mesteri pályatervezés
  • Profi szinkron és zenék

Negatívumok:

  • Nagyra nőtt lore, amit nem könnyű kibogozni
  • A rengeteg átvezető megtöri a lendületet
  • Kihívás nem sok van
  • Néhány félresikerült minijáték
11 komment - szólj hozzá!