Close to the Sun teszt

A Close to the Sun igazán ambivalens érzéseket tud kelteni a játékosokban, az öt-hat órás játékidő alatt egyszerre járhatjuk meg a gamer mennyországot és poklot. A játék egyik oldalról nézve ugyanis egy remekbe szabott művészi alkotás; a zene egyszerűen telitalálat, a rémisztő hanghatásokkal együtt páratlan gyorsasággal tudják bevonni a játékost a rejtélyekkel teli horrorisztikus atmoszférába. És akkor még nem is beszéltünk a látványról! A kis létszámmal dolgozó stúdió az anyagi és erőforrásbeli kötöttségek ellenére könnyűszerrel érte utol a nagyok szintjét, sőt, néhány helyszín megalkotásakor még meg is ugrották azt, és olyan világot varázsoltak a monitorunk vagy TV-nk képernyőjére, amivel az utóbbi időkben csak elvétve találkozhattunk. A másik oldalról nézve viszont ott van egy tucat olyan játékelem, ami miatt sajnos a boldogságunk közel sem lehet határtalan; a karakterek mozgása nem sikerült a legjobbra, a pályadesign néha kifejezetten frusztráló, a fejtörők pedig meglehetősen sablonosak. De mégis, összességében egy olyan alkotást kaptunk, melynek ha a világára egy picit is vevők vagyunk, akkor könnyen belophatja magát a szívünkbe.

Kétségtelen, hogy az elmúlt 200 évből a fizika egyik legizgalmasabb képviselője nem más, mint Nikola Tesla, aki körül egyébként olyan sok különös sztori és legenda kering, hogy a Storm in a Teacup fejlesztői úgy vélték, bőven fel lehet húzni az általa ihletett világban egy teljes játékot. És meg kell hagyni, hogy igazuk is volt. Tesla neve rengeteg olyan találmányhoz és szabadalomhoz köthető, melyek még manapság is inkább a sci-fi filmekben fordulnak elő, mintsem a fizikakönyvekben, de talán még ennél is több olyan koncepció létezik, melyekhez a fizikusnak csupán a mítoszok szintjén van köze.

Jelen alkotás története is egy ilyen találmány, nevezetesen a Nikola Tesla által megálmodott, emberi léptékkel szinte felfoghatatlan méretű Helios hajó körül forog. A nyílt óceánokon úszó, méretei miatt már külön útlevelet igénylő országként működő hajót azzal a céllal alkották meg, hogy a világ legnagyobb elméinek lehetőséget adjon képességeik határok nélküli kibontakoztatására. Azaz egy határ mégiscsak maradt, a fizika által szabott határok, melyeket még az itteni kutatók sem voltak képesek megkerülni, és így a túlságosan is nagyra törő kísérletek a boldog utópia helyett a legrosszabb rémálomba torkolltak.

A történet fonalát 1897-ben vesszük fel az újságíró Rose személyében, akinek egy nap a fizikával foglalkozó nővére, Ada váratlanul levelet küld, és meghívja magához a Helios hajóra. Az invitációt elfogadva útnak indulunk a tengeri kalandra, és sikeresen meg is érkezünk a monumentális építménybe, ám csodák csodájára nemhogy a nővérünk nem fogad minket, de egyetlen árva lelket sem látunk az üres csarnokokban. Jobb ötlet híján magunk kezdjük felfedezni a hajót, és amikor már pont kezdünk elveszni, hirtelen meghalljuk nővérünk hangját a steampunk rádiós fülhallgatónkon keresztül.

A beszélgetésből kiderül, hogy a meghívót tartalmazó levelet valójában nem is ő küldte, de magyarázatokra nem sok idő marad, éppen csak azt egyeztetjük, hogy hol találkozzunk. Miközben próbáljuk megtalálni a helyes utat az irányítószobák és lezárt ajtók labirintusában, néha hallunk egy-egy furcsább hangot, de semmi olyasmit, aminek komolyabb jelentőséget kellene tulajdonítanunk. A fordulópont akkor következik be, amikor egy elreteszelt szoba ajtaját betörve egy hullába botlunk. Amikor a sokk múlni kezd, és végre körül tudunk nézni, hamar rájövünk, hogy valami brutális dolog történt a hajón, ami a tudomány fellegvára helyett leginkább egy mozgó temetőre hasonlít. Ráadásul a legtöbb elhunyt meglehetősen erőszakos küzdelem által távozott az élők világából.

Ahogy haladunk a játékban, kiderül, hogy egy pszichopata gyilkos mellett valamilyen természetfeletti lények is vadásznak a túlélőkre, akik az idő manipulációjából keletkező anomáliákon át érkeznek a mi világunkba. Ja igen, és hogy miért manipulálták az időt? Bizonyára már mindenki hallott az olyan erőművekről, melyek elméleti síkon a villámok befogásából nyernék ki az elektromosságot. Nos, Tesla tanítványai ezen továbbléptek. A némiképpen zűrösen megfogalmazott The One Electron Theory szerint az univerzumban csupán egy szem elektron létezik, amely viszont az időben és a térben olyan sebességgel mozog, hogy képes létrehozni az általunk is észlelt világot. Némileg furcsa ötlet, de a lényeg, hogy a tudósok emiatt képesek a villámok helyett pusztán az időből áramot fejleszteni.

Mindez viszont két mellékhatással járt; az egyik, hogy az idősíkok összecsúsztak, és néha láthatunk embereket a jövőből és a múltból egyaránt. A másik, és egyben lényegesen kevésbé örömteli jelenség, hogy az anomáliák segítségével vérszomjas szörnyek is be tudnak lépni az idősíkunkba, akik bizony senkinek sem kegyelmeznek. A tudósok jobb híján karantén alá helyezték a hajót, így a világ számára titokban tarthatták a szörnyű titkot, miszerint az emberiség fellegvára Ikarosz zuhanásához hasonlóan elbukott, pár rejtőzködő túlélőt leszámítva mostanra mindenki halott.

Szóval mondhatni, tökéletes környezetet kaptunk egy sci-fi elemekkel tarkított horrorjátékhoz. Igen ám, csakhogy a Close to the Sun nem pusztán horror. Egyszerre megvannak benne az Outlast-széria menekülős elemei, a sétaszimulátorok felfedezős hangulata és a BioShock-játékok stílusa. Utóbbival kapcsolatban egyébként érdemes megjegyezni, hogy a hasonló atmoszféra, illetve koncepció (vendégként érkezünk egy tudományközpontú, elszeparált társadalomba, ahol a kísérletek balul ütnek ki, és ránk hárul a feladat, hogy lenyomjuk a zsarnokot) mellett még nyílt utalásokat is találhatunk a játékra, például a vérrel írt „the circle must be broken”, illetve a „time is not a river” feliratokkal.

A Close to the Sun nem igazán indul könnyen; az első pályák nem érdekesek, a fejtörők lényegében annyiból állnak, hogy mindig azt a kapcsolót kell megnyomnunk, ahol zöld fény világít, és közben végig azt érezhetjük, hogy mindezt már láttuk korábban is, sokkal izgalmasabb formában. Amikor azonban az ember első alkalommal lép be a hajó óriási színházába, joggal gondolkodhat el azon, hogy láttunk-e már valaha ennyire monumentális és egyben részletgazdag helyszínt a videojátékok világában.

A játék grafikája ugyanis jócskán túlszárnyalja a legvadabb elvárásainkat is; néhány alkalommal, amikor a speciális fizikai anomáliák kék részecskével tarkított örvényeiben bolyongunk, könnyedén érezhetjük úgy magunkat, mintha egy modern techdemót futtatnánk, nem pedig egy kisebb fejlesztőcsapat alkotását. Mindezt még továbberősíti, hogy játék teljes hossza alatt érezni lehet, hogy a készítők számára nem csak egy letudnivaló munka volt a fejlesztés, hanem tényleg sok energiát öltek bele, és noha hibák bőven akadnak benne, mégis büszkék rá; olyan látványt, olyan hangulatot és olyan atmoszférát teremtettek, mely a BioShock fényében is képes újat mutatni.

A játékmenetet illetően érezzük meg egyébként a leginkább a fejlesztőcsapat létszámbeli korlátait; a mozgás egy menekülős játékhoz mérten meglehetősen lassú és nehézkes, a pályadesign pedig néhol egészen rémisztő szintet üt meg. Többször előfordul, hogy ugyanazon helyszínen belül kell négy-öt alkalommal keresztülbaktatnunk, hogy összegyűjtsük a továbbjutáshoz szükséges beléptetőkártyákat. Volt rá példa, hogy egyértelműen látható, hogy az irányítófülke lenne a célunk egy félig betört ajtó mögött, ám a gép nem enged minket közel hozzá egészen addig, míg a terem túloldalába sétálva nem aktiváljuk az előrescriptelt párbeszédet, miszerint forduljunk meg, és menjünk oda az előbb említett ajtóhoz.

Ugyanígy a menekülős részek sem annyira nyűgözik le az embert, karakterünk mozgása túlságosan is lomha lett. A fejtörők minősége sem páratlan, általában csak adott tárgyakat, szimbólumokat vagy kapcsolókat kell felfedeznünk, néha pedig egy Tesla-tekercs elektromos kisülései között kell lavíroznunk óvatosan. És ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a történet sem túl mély, feltehetően nem emiatt fogjuk végigjátszani az alkotást.

Mindezek tekintetében miért nem érdemes a feledés homályába taszítanunk a játékot? Nos, a válasz a sokszínűségben rejlik. Nem a legjobb a történet, de nem is kell vele túlságosan sokat foglalkoznunk. Ugyanígy a fejtörők sem fognak órákig a képernyő elé láncolni, de szerencsére nem is alapoztak erre a fejlesztők. A menekülés sem lett az igazi, de csupán alig fél tucat alkalommal fogunk futásra kényszerülni. Szóval minden, ami problematikus eleme a játéknak, az csak időleges. Ami viszont telitalálat lett, az állandó. Kapunk mindent, ami csak beleférhet egy horrorjátéknak titulált sétaszimulátorba, és még ha ezek önmagukban nem is lettek túl nagy durranások, a remek grafika, az izgalmas alternatív világ, a tökéletes hangzás, a párját ritkító art deco dizájn és a mesteri látványvilág könnyedén képes feledtetni a játékossal a gyengébb részeket. Legalábbis, ha a játékos vevő a BioShock világára hasonlító tudományos fantasztikumokra és a sétaszimulátorokra. Ellenkező esetben viszont aligha térül meg a 29,99 eurós ár.

A Close to the Sun jelenleg kizárólag az általunk is tesztelt PC-s verzióban érhető el, a 2019-re tervezett Xbox One-os és PlayStation 4-es rajt dátuma egyelőre még nem ismert.