Code Vein teszt

Posztapokaliptikus metropolisszal, óriáskardú vámpírokkal és vérszomjas akcióval futott be a Code Vein, melyet sokan "anime Dark Soulsként" emlegetnek. A kérdés csak az, hogy méltó-e a címre, vagy esetleg még több is annál?

Az utóbbi évtized kezdetben bosszantó, majd egyre inkább komikussá váló trendje a videojátékos újságírásban, hogy amint egy játékban kardozni kell és picit nehezebb az átlagnál, rögtön rásütik a „souls-like” jelzőt. Amikor viszont a Code Veint soroljuk be szintén ebbe a kategóriába, akkor azt nem a fantáziánk hiánya miatt tesszük, hanem azért, mert a Bandai Namco legújabb alkotása tényleg drámai módon hasonlít a Dark Souls-trilógiára. Olyannyira, hogy már-már értelmetlen vállalkozásnak tűnik a játék erényeiről és hibáiról tesztet írni a Dark Souls-játékok említése nélkül, úgyhogy előrebocsátjuk, sok-sok összehasonlítás vár ránk a következő sorokban.

A Code Vein története szerint a nem is annyira távoli jövőben járunk, ahol az általunk is ismert világot az apokaliptikus Thorn of Judgement döntötte romba. Hajdanán az emberiség fejlettségét szimbolizáló metropoliszok égbe nyúló felhőkarcolói mostanra már csak egy letűnt korszak emlékeivé váltak, egy korszaké, mely percről percre egyre mélyebbre zuhan a feledés homályába. A pusztítás epicentrumából azonban egy kisebb titkos társaság főhadiszállása emelkedik ki, akik a túlélésért küzdő világ utolsó reményfoltjai. A társaság tagjai - akárcsak mi magunk is - többnyire Revenantok, vagyis olyan emberek, akik különleges természetfeletti képességekre tettek szert, amiért cserébe az emlékeikkel kellett fizetniük.

A speciális képességekhez folytonos vérszomj is társult, melyet ha nem tartanak kordában, akkor minden emberi vonást nélkülöző elvadult vámpírrá változnak. És itt jövünk mi a képbe. Emlékeinktől megfosztott főszereplőnkkel egy romos környéken magunkhoz térve hamar rájövünk, hogy az ereinkben csörgedező vér más, mint a többieké. Az elhagyatott világban elvétve találhatunk Bloodspring névre hallgató kiszáradt fákat, melyeken a vérrel teli üveggyöngyökre hasonlító Blood Bead terem, amit a Revenantok használnak amolyan emberi vért helyettesítő alternatívaként. Ezek a fák viszont kezdenek kipusztulni, így igazi szenzációnak számít, amikor rájövünk, hogy pár csepp a vérünkből újból rügyezővé tudja fakasztani őket.

Éppen ezért nem is csoda, hogy a korábban említett titkos társaság rögtön be is vesz minket a soraiba. Innentől kezdve a célunk nem más, mint kideríteni, hogy pontosan mi is áll a mérhetetlen pusztítás mögött, közben pedig annyi embert megmenteni, és annyi emléket visszaszerezni, amennyit csak tudunk. Kalandjaink megkezdése előtt viszont érdemes lesz felkötni a gatyát, mert eszméletlen mennyiségű és brutális nehézségű akció áll előttünk.

A harc és ezzel együtt a játékmenet nagyja már az első másodperctől fogva ismerős lesz a Dark Souls-franchise rajongóinak számára, mivel a kisebb - és néha egészen jól sikerült - változtatásoktól eltekintve szinte ugyanazzal a felállással találkozhatunk a Code Veinben is. De tényleg ugyanazzal: az első indítás után meg kellett néznem, hogy van-e bármi köze a FromSoftware-nek a játék fejlesztéséhez, de nincs. Helyettük a Bandai Namco egyik belsős csapatának és a God Eatert is jegyző Shiftnek köszönhetjük az alkotást, akiket ugyan bevallottan a Dark Souls-játékok ihlettek, de pár perc játék után egyértelművé válik, hogy itt azért jóval többről van szó.

Már rögtön a menüben elénk táruló Code Vein felirat és az orgonával kísért klasszikus kórusmű is előre jelzi a hasonlóságokat, melyek száma a játékban csak tovább gyarapszik. A Dark Souls máglyái helyett ezúttal a Mistle nevű növények jelzik a mentési pontokat, ahonnét teleportálhatunk egy másik térképre, fejleszthetjük karakterünket, és persze újraszülethetünk egy-egy balul sikerült összecsapás után.

Az ellenfelek legyőzéséért - legyenek akár renegát Revenantok vagy a vérszomj miatt az emlékeiktől megfosztott Elveszettek - pontokat kapunk, melyek annyiban különböznek csak a Dark Souls lelkeitől, hogy itt haze névvel illetik őket. A haze lényegében az alapvető fizetőeszköz, ezzel növelhetjük felszerelésünk szintjét, illetve léphetünk szintet mi magunk is. És a megszokott módon, ha ütközet közben elesünk, akkor az el nem költött pontjaink elvesznek, melyeket a halálunk pontos helyére visszatérve tudunk újból begyűjteni.

A pályák felépítése szintén labirintusos, az alapos felderítésekért szinte teljesen megegyező hatású kincseket találhatunk elszórva a játék világában. Küzdelem közben a precíz időzítésű sikeres hárításokhoz ismét rengeteg gyakorlás szükséges, legnagyobb szövetségesünk pedig újfent a balra-jobbra-hátra bukfenc lesz. A területek zárásaként megint csak eszement kinézetű hatalmas bossok várnak ránk, és ugyanúgy az agyunkra fog menni, hogy a kudarcba fulladt bossfightok után újból végigbattyoghatunk a fél pályán, amit az újjáéledt ellenségek jókedvűen újból belaktak.

A zenék is hasonló hatásúak, mint a Dark Souls-franchise-ban, bár a modernizált hangzásvilágú betétek azért néhol a dicsőségére válnak a Code Veinnek. A fegyverek pedig bár látszatra újnak tűnnek, de nem csak a fejlesztési lehetőségeik és a pontos statisztikáik tűnnek kísértetesen ismerősnek, hanem még az elnevezésük is teljes mértékben a Dark Soulst imitálja. Sőt, nem csak az ugrásból harapó idegesítő kutyák támadása, hanem még néhány boss is ismerősnek tűnhet régebbről, gondoljunk csak Orstine és Smough párosára, akiknek az animemása ezúttal Cannoneer és Blade Bearer néven bukkan fel.

Persze mindez nyilván nem fejlesztői lustaságból ered, a Bandai Namco egész egyszerűen letesztelte, hogy a Dark Souls felépítése mennyire működik egy ilyen szokatlan megközelítésben. A kérdés csak az, hogy a Code Vein képes volt-e annyi csavart, egyediséget és változatosságot belecsempészni a jól bevált formulába, hogy önállóan megálljon a saját lábán, és ne méltatlankodjon a világ összes játékosa azon, hogy teljes árú játékként kezdi meg karrierjét az alkotás? Hogy erre választ kapjunk, itt az ideje áttérni a Code Vein és a Dark Souls közti eltérésekre.

A Code Vein világa, története és főszereplői sokkal inkább földhözragadtabbak; a Dark Soulsból ismert örökkévaló félistennek tűnő hősök, a lassan kihunyó parázs, a céltalanul kóborló lelkek, a varázslat és a hit helyét a vér és az acél veszi át, imádság és meditáció helyett termálfürdőzünk, ősi mítoszok és legendák helyett pedig a saját emlékeink veszik át a történet vezérfonalát. Mindez persze önmagában nem gond, a Dark Souls elvont története sokak számára lehet riasztó, ám ez az egyediség a játék több fontos alappillérére is rásüti a bélyegét.

Egyrészt a háttérsztori adagolása a Dark Souls esetében igazán különleges; ahhoz képest, hogy mennyire mély narratíva húzódik meg az alkotások mögött, csak csepegtetve kapjuk az információkat. Emiatt első indításra folyamatosan azt érezzük, hogy kevés a kapaszkodó, nem igazán tudjuk, hogy most pontosan mi történik. A Code Veinben viszont már az első pillanatban egy kész narratívacunami fogad minket, mely egy erősen túlkomplikált történetet vázol fel. Ennek a túlbonyolításnak ráadásul az egyik oka mintha az lenne, hogy a fejlesztők minden egyes Dark Soulsos részletnek próbálnak kínálni egy Code Veines megfelelőt, még akkor is, ha ez totál felesleges.

Másrészt pedig a játék világának ábrázolása sem igazán adja át azt az érzést, hogy egy monumentális alkotással állunk szemben. Anor Londo ragyogó pompáját, vagy a mai napig is az egyik leginkább lélegzetelállító videojátékos helyszínként számon tartott Irithyll of the Boreal Valley-t kisstílű érzés lecserélni pár romos parkolóházra és autóroncsokból épített labirintusokra. Pláne úgy, hogy a Code Vein pályái rendszerint sokkal szűkebb és zártabb járatokra építkeznek, így amellett, hogy úgy érezzük, egy zárt csőben rohangászunk, még a környezet sem köti le annyira a figyelmünket.

Viszont - és ez itt most egy erőteljes „viszont” - a Code Vein csak úgy hemzseg az olyan újításoktól, amik játékmenetileg üdvözlendők, néhány pedig úgy betalált, hogy akár a Dark Souls-játékok világában is szívesen találkoznék velük újból. Az egyik ilyen nem más, mint a Blood Codes-rendszer. Minden egyes Blood Code lényegében egy külön classnak felel meg, melyeket - és itt jön a zseniális újítás - játék közben bármikor megváltoztathatunk. Kezdésként a közelharcra fókuszáló Fighter, a távolsági fegyvereknek és a felderítésnek teret engedő Ranger és a mágusnak megfelelő Caster Blood Code-okat kapjuk meg, melyek nem csak a karakterünk statját változtatják meg, hanem a harc közben bevethető gifteket is.

Ezzel pedig el is jutottunk egy másik érdekességhez, a giftekhez. Ezek gyakorlatilag speciális képességek és kombók, melyek közül minden egyes Blood Code-ban újabbnál újabbakra bukkanhatunk. Casterként például hatalmas tűzgolyóval tudjuk padlóra küldeni az ellenségünket, Fighterként viszont óriási kétkezes fegyvereket is hatékonyan forgathatunk már alacsony szintű harcosként is.

Egy-egy boss legyőzésével, vagy pár nehezebben elérhető helyszín felderítésével hozzáférhetünk néhány barátunk elveszett emlékeihez, melyeket a Memory Echóban dekódolhatunk. Ezek általában egy-két perces álomszerű séták egy szürreális világban, ahonnét megismerhetjük társaink történetét, hogy miként váltak azzá, amik. Az emlékek felidézéséért cserébe megosztják velünk a saját Blood Code-jukat, amiket további emlékek segítségével fejleszthetünk, megnyitva az utat az egyre erősebb és hasznosabb különleges képességek, vagyis giftek megszerzése előtt.

Ha pedig már a társainknál tartunk; barátaink nem csak virtuális díszletek, hanem ha úgy kívánjuk, együtt szállnak velünk harcba az eltorzult világ legkülönfélébb borzalmai ellen. Egyébként ez is közrejátszik abban, hogy a játéknak nem annyira komor, elveszett és magányos a hangulata, hanem sokkal inkább könnyedebb és „csacsogósabb” - még ha főszereplőnk nem is nagyon akar megszólalni. Társaink gyakran biztatnak, tanácsokat adnak, felhívják a figyelmünket az izgalmasabb lootokra, illetve megjelölik a térképen az ellenséges hordákat.

Apropó, térkép! A Code Vein számtalan olyan újítást is eszközölt, melyek a játékosok 90 százalékának valószínűleg sokkal élvezetesebbé teszi a játékot, míg a többi 10 százalék hardcore souls-like fan casual könnyítésnek kiáltja majd ki. Ilyen például a minimap, melynek köszönhetően immár nem veszünk majd el a labirintusosan szövevényes földalatti járatokban, hiszen halvány pöttyözéssel még azt is jelzik, hogy korábban mely részeket jártuk már be. Hasonló egyszerűsítésen esett át a multiplayer rész is; a Dark Souls-játékok után mostanra már nem kell humanityvel, jelrajzolással, megidézéssel és persze a technika angyalkájához intézett sűrű imával bajlódni, ha multizni szeretnénk. Helyette csupán egy kattintás a menüben, és máris keresi a játék a számunkra megfelelő partnert.

Némiképp vegyes érzelmekkel tölt el, hogy a fejlesztők túlságosan is törekedtek az általuk megkonstruált világ 100 százalékos kihasználására. Ennek köszönhetően például, ha végzünk egy pályarésszel, és likvidáljuk a hozzá tartozó bosst, akkor gyakran megjelennek korábban nem látott NPC-k, akik apró mellékküldetésekkel próbálnak meg rávenni minket, hogy fussunk végig újból az adott szakaszon. Hasonló okokból ide tartoznak a The Depths-pályák is. Ezek olyan küldetések, melyeket a játék közben megtalált térképekkel nyithatunk meg, és teljesítésük során ígéretes zsákmányokra tehetjük rá a mancsunkat. Az újítás pozitív oldala, hogy akik folyamatos akcióra vágynak, azoknak a The Depths ösvényei remek móka lesz, viszont a többség számára az unalomig ismételt pályarészek miatt könnyen fárasztóvá válhat.

A Code Vein megjelenése eredetileg egy egész évvel korábbra volt belőve, melyet végül azért halasztottak el, hogy a játék polírozásával a rajongók tényleg olyan élményt kapjanak, amilyenre az előzetesek és a fejlesztői ígéretek alapján számítottak. A végleges eredményt ismerve pedig azt kell mondanunk, hogy megérte a várakozás, technológiai oldalról aligha lehet komolyabban belekötni a játékba. Az animeszerű látványvilág részletgazdag, sokszor rendkívül látványos az összhatás, és mindezt egészen baráti gépigénnyel; egy RTX 2060 társaságában Ultra beállításokkal sem került soha veszélybe a stabil 60 fps.

Szóval összegezve a leírtakat, egy közel sem hibátlan, mégis szerethető alkotással gazdagodtunk, mely várhatóan rengeteg souls-like rajongó szívét dobogtatja majd meg. Az anime karakterkészítő (mellyel egyébként sok kellemes percet tölthetnek el az anime lányok iránt érdeklődők…), a drámaian túlméretezett fegyverek, a részletesen kidolgozott háttértörténet, az emlékek utáni vadászat, a sajátos zenei stílus és a játékost akarva-akaratlanul is beszippantó vámpíros atmoszféra együttese kiváló kontextust teremt a Dark Souls-játékok struktúrájához, amit a készítők ügyesen ki is használtak.

Noha a harcok nem érződnek olyan mélységűnek, mint a Dark Soulsok esetében, ám a bármikor cserélhető Blood Code lehetőséget ad rá, hogy minden eddiginél kreatívabban használhassuk ki karakterünk képességeit. Hasonló módon a karakterek és a történet tálalása sem érdekfeszítően izgalmas, ám a jóval könnyedebb stílus és az állandó társaság miatt talán nem is veszi magát olyan komolyan a játék, hogy ez jelentős probléma legyen.

Az biztos, hogy a Code Vein nem képes megugrani a Dark Souls-játékok szintjét, de erre talán nincs is szüksége, mivel még így is az utóbbi évek egyik legjobb souls-like alkotása lett. Anime külcsínével és a játékmenet bonyodalmait egyszerűsítő újításaival pedig várhatóan rengeteg új játékost vonz be a műfaj világába, így azon sem lennénk meglepődve, ha eladások tekintetében a pár napja megjelent The Surge 2-t is képes lenne nyakon csípni. Noha meglepő, hogy teljes árú alkotásként kezdték forgalmazni, de ha képesek vagyunk magunkat túltenni a labirintusszerű és néhol monoton pályavezetésen, és nem riaszt el minket a souls-like játékok nehézsége sem, akkor szinte garantált a remek szórakozás.  

A Code Vein PlayStation 4-en, Xbox One-on és PC-n érhető el, mi utóbbin egy NVIDIA RTX 2060, 16 GB RAM és egy i7-9700K társaságában teszteltük.

7.5

Code Vein teszt értékelés 7.5

Pozitívumok:

  • Anime stílusú, egyedi látványvilág
  • Bejáratott harcrendszer
  • Képes a műfajon belül is újat mutatni
  • A közel 50 órás játékidőhöz New Game Plust is kapunk
  • Olykor brutális nehézség

Negatívumok:

  • Túlságosan is sokat merít a Dark Souls-szériából
  • Túlbonyolított, unalmasan tálalt történet
  • Gyakran egysíkú pályadesign
  • Nem igazán fejlett AI
4 komment - szólj hozzá!