Call of Duty: Modern Warfare teszt

Captain Price visszatért, és magával hozta az évtized eddigi legjobb Call of Duty-epizódját. Izgalmas történet, hatalmas csaták, és hajmeresztően sűrű akció várja a játékosokat. Az egyetlen kérdés, hogy lehet-e még mindezt fokozni.

Miután az Infinity Ward legutóbbi játéka, a 2016-ban Infinite Warfare alcímmel megjelent Call of Duty-epizód közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a csapat úgy látta jónak, hogy visszatérnek a gyökerekhez. Sőt, ezúttal egy puszta visszatérésnél is többről van szó, mivel a játékmenet terén lényegében az egész Modern Warfare-szériát rebootolták. A Battlefieldre hajazó óriási multis összecsapások, a szokásosnál nyersebb és sötétebb egyjátékos kampány és a némiképp lelassított és taktikusabbá varázsolt akció pont annyit változtatott a jól bevált recepten, hogy a játék képes legyen a jelenlegi fanok mellett egy még szélesebb vásárlói réteget megszólítani. Ez a réteg pedig nem más, mint az elmúlt évtizedben elpártolt rajongók tábora.

Mostanra már egyértelművé vált, hogy a Call of Duty-franchise felfogható úgy is, mint a videojátékok egy külön műfaja, vagy inkább külön nyelve, melynek segítségével bármilyen történetet elmondhatunk és bármilyen konfliktust bemutathatunk - persze csakis a széria szabályait betartva. Hogy pontosan mire gondolok? A Call of Duty-játékoknak a játékmeneti mechanizmusaik és a metaszabályaik miatt lehetetlenné vált bizonyos irányokba fejlődnie. Például nem fogunk találkozni szétlőhető fedezékekkel és lerombolható épületekkel, mivel a pályákon a legjelentéktelenebb hordó is tudatosan úgy van elhelyezve, hogy annak funkcionalitása legyen a játékmenet során - például ha felmászunk rá, átláthatunk egy kerítésen, és máris ideális mesterlövész pozíciót kapunk.

Ugyanígy a pályák elrendezése miatt felesleges várni, hogy hatalmas tankok és légiflották pilótafülkéjéből harcolhassunk egymás ellen a multiplayer küzdelmekben, ahogyan a játék dinamikája miatt a fegyverkezelésnél is csak hátrányt jelentene a túlzott realizmus. A franchise célja inkább az, hogy minden egyes epizóddal egy olyan játékot teremtsen meg, melynek egyjátékos kampánya rendkívül intenzív, filmszerűen látványos és nagyszabású jelenetekkel teli kaland, míg a multiplayer része egy nonstop szórakoztató, gyorsan megismerhető, ám nehezen kiismerhető élmény. Egy élmény, melybe a világ bármelyik játékosa nyugodtan belevághat úgy, hogy már az első kör után is legyen némi sikere, de több száz óra gyakorlás után is érezhesse, hogy van még hova fejlődnie.

A Modern Warfare ezt a célt tökéletesen teljesítette, és nagy örömünkre még felül is licitálta. Az egyjátékos kampány pörgős és lehengerlő, a multiplayer változatos, sok játékmódot és még ennél is több fegyvert tartogat, melyeket külön-külön fejleszthetünk. A franchise történeti háttere mostanra olyan erőssé vált, hogy a Kevin Spacey-hez és Kit Haringtonhoz hasonló hollywoodi sztárok importálása helyett a saját legendákra is támaszkodhattak a készítők. De komolyan, Captain Price felbukkanása nagyjából az év legmenőbb videojátékos pillanata volt, és a sztorivezetésből egyértelműen kiderül, hogy ezzel a készítők is tisztában voltak.

Na igen, a sztori. Az idei Call of Duty történet-orientált egyjátékos hadjárata szakított a korábbi évek nagyzoló, világmegmentős, hiperirreális forgatókönyveivel, helyette egy olyan történetet mutat be, ami nem csak felvezeti a Modern Warfare-trilógia előzményeit, de még erőteljesen valóságszagú is. Persze aki pont ebből a játékból akar történelmet tanulni, az jócskán árnyékra fog vetődni, esetünkben a valóság könyörtelenül pontos bemutatása helyett inkább a hihető tálaláson van a hangsúly.

És mi is szolgálhatna hihetőbb alapot annál, mintha az egész történetet a mindenki által ismert események és helyszínek köré építik fel. A kampány során így újraélhetjük a 13 Hours: The Secret Soldiers of Benghazi filmből ismert nagykövetség ostromát, mint ahogyan egy Bin Laden elfogatóakciójához hasonló bevetést is, melyet a Zero Dark Thirtyben filmesítettek meg - igaz, a kontextus ezúttal teljesen más. A történet alatt ugyanis többnyire Kyle Garrick londoni rendőrőrmester bőrébe bújhatunk, akivel átvészelve egy terrortámadást a Piccadilly Circusön Urzikstanba vesszük az irányt, hogy Price parancsnoksága felkutassunk egy jó nagy adag ideggázt, amit a terroristák raboltak el, és bármikor bevethetnek a nyugati világ bármelyik pontján.

Urzikstan maga a pokol. A viszonylag békés hétköznapok évtizedekkel ezelőtt véget értek, amikor az orosz hadsereg megszállta, és irányítása alá vonta az egész régiót. Azóta állandóvá váltak a gerillaakciók, melyeket válaszként a megtorlások és kivégzések követnek. Urzikstan képzeletbeli országa lényegében magán hordozza az összes tulajdonságot, amit a háború sújtotta közel-keleti államoknak szoktunk tulajdonítani. Az oroszok mellett ugyanis a CIA-ügynök Alex személyében az amerikai érdekképviselet is felbukkan, mint ahogyan a helyi lázadók is megpróbálják magukhoz venni az irányítást Farah és Hadir Karim vezetésével, illetve a terrorista Shadow Company is akcióba lendül.

Már ránézésre is egyértelmű, hogy nem a szokásos „az igazság bajnokai vs. az ördög csatlósai” felállást kapjuk, a szövetségesek gyorsan cserélődnek, minden egyes frakciónak megvan a saját célja, melyért bármit képes beáldozni. Éppen ezért a küldetések hangulata is megváltozott, az egész atmoszféra olyan komor lett, amire már évek óta nem volt példa. Eddig a franchise legsötétebb pillanataként a Modern Warfare 2 No Russian című küldetését tartották számon, mely során egy reptéren civilekre kellett lövöldöznünk. Az idei epizód azonban erre is képes volt rátenni egy lapáttal, méghozzá eléggé naggyal.

Ezen a ponton jutunk el Price-hoz; a közönségkedvenc harcos ezúttal egy háborús James Bond helyett inkább amolyan a keze bemocskolásától és az etikai dilemmáktól el nem riadó, bárhol és bármikor bevethető idegenlégiós képében tetszeleg, és meg kell hagyni, jól áll neki a szerep. Sőt, a klasszikus „army bro” intellektus helyett saját személyiséget is kapott, melynek egyik kétségekkel teli pillanata, amikor a Shadow Company második emberét vallatjuk, és az idő szűkössége miatt a fizikai kínzás nem lenne célravezető. Egyetlen alternatívaként a rosszfiú felesége és alig pár éves gyereke jöhet szóba, akikre a vallatás alatt nekünk kell rászegezni a pisztoly csövét.

De emellett több olyan alkalom is előfordul, amikor véletlenül (legalábbis jó esetben véletlenül) ártatlanokkal végzünk akció közben, és a játék ahelyett, hogy a szokásos módon kirakna valamilyen háborús idézetet, és visszatöltene a legutóbbi checkpointhoz, egyszerűen tovább enged minket, hogy jobban érezzük tettünk súlyát. Ez néha alig tűnik fel, viszont amikor az egyik esti küldetésnél a csecsemőjéhez rohanó anyáról azt hisszük, hogy a fegyveréért nyúl... az eléggé megterhelő jelenetekhez vezethet. Akárcsak a brutálisan nyers terrorizmus, az öngyilkos merénylők és a kórházi betegágyakon megbújó fegyveres ellenségek.

A történet tálalása során többször is megborul a kronologikus sorrend, több olyan pályával találkozhatunk, melyek amellett, hogy az előzményekbe engednek némi betekintést, azt is megmutatják, hogy egy pár éves gyerek számára milyen életút vezet oda, hogy egyik pillanatban országa függetlenségi háborúját vezesse, majd utána a terroristákat megszégyenítő módon fenyegesse meg a fél világot.

A Modern Warfare egyjátékos kampánya nem csak a témáját tekintve próbál valósághűbbnek és megfontoltabbnak tűnni, hanem még a játékmenet is próbál rávenni, hogy lassabbak legyünk, hogy érezzük, itt most bizony súlyos döntéseket kell meghoznunk a másodperc tört része alatt. Ehhez igazodik az egyik legizgalmasabb újítás is, amikor egy-egy kommandós alakulat tagjaként az éjjellátónkra és hangtompítós fegyverünkre bízva az életünket, szobáról-szobára kell átkutatnunk a terroristák főhadiszállásait. Ezen bevetések során nem tudunk elszakadni csapattársainktól, végig együtt kell velük mozognunk, és fedezékről fedezékre nyomulva egyetlen rossz lépés vagy célt tévesztett golyó is az életünkbe kerülhet.

Persze azért több negatív észrevételt is megfogalmazhatunk a single player szekció kapcsán. Például érdemes megemlíteni, hogy társaink úgy viselkednek, mintha a fejlesztők egy másodpercig sem akartak volna a mesterséges intelligenciával bíbelődni. Helyette csupán annyi történik, hogy minden egyes nagyobb helyszínen mehetünk a bal szélen, a jobb szélen, vagy középen, és amerre indulunk, arra a társaink nem is igazán figyelnek, viszont a saját térfelüket tökéletesen megtisztítják az ellenfelektől. Mintha működőképes AI helyett csupán szkriptek halmazával találkoznánk.

A másik fájó pont, hogy az Infinity Ward játékaiban mindig akad valami olyan járműves pálya, amit egy ültünkben akár 10-20 alkalommal sem unalmas újrajátszani. Ezúttal azonban nem kapunk sem hosszú helikopteres túrát, az AC-130-asban sem ücsörgünk egész pályákat, és motorosszánra sem pattanhatunk. Helyette be kell érnünk pár másodperc távirányítós repülőzéssel és helikopterezéssel, ami ugyan egészen hangulatos, de közel sem olyan emlékezetes, mint amit megszoktunk.

A kampány egy picit rövidebb, ám pont ugyanennyivel nehezebb is a szokásosnál, szóval ha nem vesszük le a minimumra a nehézséget, akkor könnyedén beleölhetünk az első végigjátszásba 6-7 órát. A játékidőt némiképpen kibővíthetjük még a történetet továbbgondoló Spec Ops kooperatív küldetésekkel is, melyekből négy áll a rendelkezésünkre. Azonban nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ezek a játék leggyengébb részei; kötött küldetés helyett inkább sandbox jellegük van, ami viszont egy szkriptekre és össze-vissza spawnoló ellenségekre építkező játéknál egyszerűen nem szórakoztató. A PlayStation 4-es játékosok pedig ehhez kaptak egy évre exkluzívan egy túlélős játékmódot, ami miatt igazából inkább sajnálom, mintsem irigylem őket.

Térjünk is rá a játék másik legnagyobb attrakciójára, a multira! Idén battle royale és zombik helyett a legnagyobb durranás a Ground War játékmód, melyben egyszerre 64 játékos vehet részt (az ígéretek szerint ez a létszám hamarosan 100-ra fog nőni), és páncélozott csapatszállítók, autók, quadok, valamint helikopterek is bevethetőek a győzelem érdekében. Az egész felettébb hasonlít a modern kori Battlefield-játékok hangulatára, viszont a Call of Duty-féle gunplayjel, ami bizony ezúttal is párját ritkító lett.

Nyolc támadókarabély, hat géppisztoly, négy rakétavető, öt pisztoly, négy shotgun, négy nehézgéppuska, három puska és szintén három mesterlövészpuska várja a játékosokat, melyek közül mindegyiket legalább 50, maximum 71 szinten keresztül fejleszthetünk, illetve közel 100 különböző kiegészítőt szerelhetünk rájuk. Ez elképesztőn sűrű felhozatal, ám az igazán nagy dobás az, hogy alig pár óra játék után már mindegyik fegyvernek érződik a sajátos és egyedi viselkedésmódja. Szinte minden fegyver más és más helyzetekben tudja igazán kamatoztatni a képességeit, és a remek gunplay miatt egyszerűen élmény már a puszta lövöldözés is. Erre pedig még egy jókora lapáttal rátesz az is, hogy a franchise legendásan elnagyolt hitboxa idén markánsan pontosabbnak tűnik.

Ami a játékmódokat illeti, a szokásos felhozatal és a Ground War mellé csatlakozott a Search and Destroyra emlékeztető Cyber Attack és a kétszemélyes csapatokat összeugrasztó Gunfight. Utóbbi nem lett igazán túlbonyolítva, körönként újabb és újabb fegyverrel kell legyőzni az ellenséges csapatot, ám barátainkkal együtt játszva tényleg remek móka. Kaptunk még egy Realism módot is, melyben búcsút mondhatunk a minamapnek és a HUD-nak, ami nem feltétlen válik előnyére a játéknak. Sokkal izgalmasabb helyette a szinte mindegyik játékmódnál elérhető Hardcore mód, illetve a Dominations és Team Deathmatch esetében elérhető 10v10-es összetűzések. Végezetül pedig érdemes megemlíteni az éjjellátós meccseket is, melyek inkább cirkuszi látványosságok, mintsem órákon át lenyűgöző multis élmények, de azért megvan a saját bájuk.

A játékmenet kapcsán az egyik apró újítás, mely alapjaiban határozza meg a játék dinamikáját, az a fegyverek kitámasztási rendszere. Ezúttal ugyanis a nincs külön gombokhoz kötött balra-jobbra hajolgatás, helyette minden egyes sarkon, vagy a fedezékek szélein megtámaszthatjuk a fegyverünket. Ez taktikailag több előnnyel is jár; amellett, hogy kevésbé lógunk ki a fedezék mögül, még a pontosságunk is komoly mértékben javul, magabiztosabban foghatjuk a fegyvert, így a felénk futó ellenségnek drasztikusan csökkennek az esélyei. Játékmenet szempontjából éppen ezért már nem működik olyan hatásosan a fejetlen rohangálás, mint ahogyan az elmúlt évek Call of Dutyjaiban.

A karakterek mozgása is több ponton változott a korábbi részekhez képest. Katonáink most már alapból lassabban mozognak, és a szokásos futás mellett megjelent a taktikai sprint is, mely pár méter erejéig extra sebességet biztosít a játékosnak. Ez ideális arra, hogy átvágjunk például a nagyobb nyílt terepeken, ahol sec-perc alatt a mesterlövészek martalékává válnánk, ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy még a taktikai sprint sebessége sem éri el az utóbbi játékok kocogási sebességét. Ezt a kismértékű lassulást egyébként a játékmenet tényleg meghálálja, már-már egészen olyan érzésünk lehet, mintha nem tankként száguldozó 360-no-scope-okat osztogató G.I. Joe-kat, hanem hús-vér katonákat irányítanánk.

A multis pályákat is ennek az érzésnek megfelelőn alakították ki; átlagban a szokásosnál nagyobb területekről beszélhetünk, melyek elrendezése az egyéni akciózás mellett tökéletes terepet ad a csapatszintű taktikázásnak is. A legnagyobb pozitívum, ami már rögtön az első meccs elindítása után feltűnik, hogy a fejlesztők „visszaadták” a teret a játékosoknak; eltűntek a láthatatlan falak és a vertikális korlátozások, végre újból arra a hordóra ugorhatunk fel, és azt a romot mászhatjuk meg, amelyiket csak akarjuk. Emiatt az akció is sokkal izgalmasabbá vált, nem elég egy-egy sarkot alaposan bevédeni, némelyik pályán négy-öt szintet is elkülöníthetünk, így az ellenség ott és onnan csap le, ahol és ahonnan csak szeretne.

A multiplayer a bugmentességet tekintve meglepően jól sikerült, kisebb-nagyobb hibák itt-ott ugyan előfordulhatnak, ám ezek csak ritkán befolyásolják a játékélményt. Nem úgy a matchmaking. A matchmaking egyelőre borzalmas, talán mondhatjuk, hogy az egész játék legnagyobb gyengesége. Rengeteg alkalommal fordul elő, hogy olyan meccsekbe sorsol minket be a játék, mely pár másodperc múlva az újdonsült csapatunk vereségével zárul. A csapatok közötti egyensúly megteremtése sem lett az igazi; ugyan a játékosok képességei alapján egészen jól válogatja össze az ellenfeleket a játék, ám a menet közben kilépő csapattársainkat csak nagy ritkán pótolja, így például gyakori jelenség a 3v6-os Search and Destroy játékmód.

Persze ha már érintettük ezt a témát, akkor lehetetlen elmenni szó nélkül a cross-play funkciók mellett, amik parádésan működnek. Noha az egér-billentyűzet kombóval mindig is lesznek olyan helyzetek, ahol előnyben leszünk (például ha egyszerre két irányba szeretnénk gyors váltásokkal figyelni), ám az FPS-ek birodalmában ennyire kiegyenlített küzdelemmel talán még sosem találkoztunk. A remekül kimért kontrolleres aim assist segítségével körülbelül pont olyan gyorsasággal tudunk az ellenfél érzékeny részeire célozni, mint egérrel. Szóval hiába vágtunk bele túlzott önbizalommal az olyan meccsekbe PC-sként, ahol csupa kontrolleres ellenfelet kapunk, a harc kimenetele ugyanúgy megjósolhatatlan maradt.

Végül pedig pár szót érdemes még ejteni a technológiai kivitelezésről. Amint benézünk a játék beállítási opcióihoz, rögtön egyértelművé válik, hogy nem holmi rutinból kirázott, középszerű gyerekjátékról van szó; a fejlesztők mind látvány, mind a finomhangolás, mind pedig hangzás terén bevetettek, amit csak lehetett. Az irányítás olyan szinten testreszabható, mint sehol máshol, a hangzásvilág pedig nem csak a remek szinkronok és hanghatások miatt hibátlan, hanem a fülesekre és 5.1-es hangrendszerekre is egyaránt tökéletesen optimalizált hangkeverés miatt is.

A játék a hivatalos infók szerint 14 év óta az első Call of Duty-epizód, mely a remekül bejáratott IW Engine helyett egy vadonatúj grafikus motort kapott. Igaz, ismét átfutott az agyamon, hogy az új motor ezúttal is csak marketinges duma, a játék indítása után ugyanis ismét ugyanazokba a hibákba futottam bele, amik már sok-sok epizód óta kísértenek: például az újjászületés utáni egy-két másodperc néha még mindig ugyanúgy darabos, mint ahogyan a Black Ops 3-ban is volt, illetve az átvezetők is meg tudnak akadni, és olyankor elcsúszik a hangsáv. De aztán körülnéztem a játékban…

Azt nem mondanám, hogy soha az életben nem láttam még szebbet, azt viszont mindenképpen kijelenthetjük, hogy a szokásos évenkénti fejlődéshez képest idén szemlátomást nagyobb az előrelépés, ezúttal tényleg a csúcskategóriás játékok grafikai minősége köszön vissza a képernyőnkről. Pláne, ha a képernyőnk egy PC-re van kötve, amiben meg egy RTX-es videokártya ketyeg. A Modern Warfare ugyanis támogatja a valós idejű sugárkövetést, melynek az extráit ezúttal a Battlefield V-ben látott tükröződő pocsolyák helyett a valósághűbb árnyékokra fordították.

Önmagában az RTX-es funkciók is sokszor olyanok, hogy nehéz észrevenni, hogy be vannak-e kapcsolva, viszont a vadonatúj volumetrikus ködeffektek, a fejlesztett fotogrammetria és a részletgazdagabb pályadesign együttesen azért tényleg képesek megtenni a hatásukat, néhol már egészen fotórealisztikusnak érezhetünk egy-egy jelenetet. Ahogyan karakterünkkel a holdfényes erdőt magunk mögött hagyjuk, hogy alászálljunk a lángoktól és a katonai reflektoroktól csillogó városba, az nem csak látványos, de még egészen művészi is.

És mindezért nem is kell olyan magas árat fizetnünk; a tesztelésre szánt NVIDIA GeForce RTX 2060 játszi könnyedséggel tartotta végig stabilan a 60 fps-t úgy, hogy minden beállítást a maximumra tekertünk full HD-ben. Sugárkövetés mellett erre eddig egyetlen játékban sem volt példa, még a Quake II RTX sem tudta tartani ezt a szintet. Egyébként konzolokon is egészen jó a helyzet, alapból 60 fps-re lett belőve a játék, amit ugyan csak a konzolok drágább variánsai tudnak tartani, ám az alapgépeken a meglepően szép grafika mellett még multiban sem esik 30 fps alá az akció.

A teszt végéhez érkezve pedig rá is térhetünk a játék értékelésére. A Call of Duty: Modern Warfare önálló játékként nem érdemel 9 pontot. Bőven akadnak a kisebb hibái mellett olyan nagyobb balfogások, mint a Spec Ops játékmód, és akkor még nem is beszéltünk a matchmaking-rendszer borzalmairól és a játék rövidségéről, ráadásul semmi esetre sem nevezhetjük korszakalkotó mérföldkőnek, vagy valamilyen túlságosan is egyedi alkotásnak.

Viszont az általunk említett összes hiba vagy egy patch formájában orvosolható, vagy egészen egyszerűen koncepcionális probléma, melyek a Call of Duty-franchise DNS-ébe íródtak. Ha pedig így nézünk a Modern Warfare-re, akkor egy közel tökéletes Call of Duty-epizódot kapunk, mely mind a játékélmény, mind a technológiai megoldások révén magabiztosan utasítja maga mögé a 2007-es Modern Warfare óta az összes eddigi részt. A gondosan megtervezett pályák, a tökéletességig bejáratott gunplay, a játékmeneti újítások, a technológiailag és történetvezetésileg nagykorúvá válás mind hozzájárultak ahhoz, hogy a szokásos célközönség mellett az elmúlt évtizedben elpártolt rajongók is adjanak egy új esélyt a franchise-nak. Az idei Call of Duty elérte a célját, hű maradt a nevéhez, miközben a jól bevált kaptafa helyett tudott újat is mutatni.

Ehhez pedig bónuszként jön még a cross-play funkció is, melynek hála nem csak együtt játszhatunk PlayStation 4-es és Xbox One-os barátainkkal, de talán még a platformok közötti háborúskodás lezárásában is egy újabb mérföldkövet tudhatunk magunk mögött. Arról nem is beszélve, hogy így közel háromszor annyi játékos nyüstöli majd egyszerre a játékot, úgyhogy a következő években biztosan nem lesznek kihaltak a szerverek, ráadásul rengeteg megjelenés utáni tartalom is vár még ránk. A játékmódok sokszínűsége és különböző stílusa miatt, ha csak egy pici érdekelődést is mutatunk a lövöldözős játékok iránt, akkor bizony a Modern Warfare nem az a játék, amit 2019-ben érdemes lenne kihagyni.

A Call of Duty: Modern Warfare PlayStation 4-en, Xbox One-on és PC-n érhető el, mi utóbbin egy NVIDIA GeForce RTX 2060, 16 GB RAM és egy i7-9700K társaságában teszteltük. A teszthez a kódot a magyar forgalmazó, a Magnew Games biztosította.


9.0

Call of Duty: Modern Warfare teszt értékelés 9.0

Pozitívumok:

  • Mindent tud, amit egy Call of Dutynak tudnia kell
  • Rengeteg változtatás az elmúlt évek epizódjaihoz képest
  • Csúcskategóriás látvány, időnként művészi összhatással
  • Az elődökhöz képest lassabb, megfontoltabb játékmenet
  • Páratlan hangzásvilág
  • Komolyabb hangvételű, néhol egészen megrázó kampány
  • Részletes beállítási lehetőségek
  • Nincsenek loot boxok, csupán elhanyagolható mennyiségű mikrotranzakció…

Negatívumok:

  • … de ki tudja, hogy meddig
  • Gyenge matchmaking
  • A csapatok közötti egyensúly hiánya
  • Csapnivaló Spec Ops játékmód
  • Rövid single player kampány
  • Az animációk a multiplayerben sokszor elnagyoltak
45 komment - szólj hozzá!