The Outer Worlds teszt

Mi sül ki belőle, ha az Obsidian Entertainment összeáll az eredeti Fallout-játékok megálmodóival? A The Outer Worlds nemcsak, hogy megadja a kérdésre a választ, de az utóbbi évek egyik legjobb akció-RPG kalandjával ajándékoz meg minket.

Azt hiszem, álmunkban sem kívánhattunk volna jobb fejlesztőcsapatot a The Outer Worldshöz: a játékot az az Obsidian fejlesztette, aminek többek között a Knights of the Old Republic II-t, a New Vegast, a South Park-szerepjátékot, vagy éppen a Pillars of Eternityt köszönhetjük. A csapathoz ráadásul Tim Cain mellé becsatlakozott Leonard Boyarsky is, vagyis összeállt az álomduó, hiszen javarészt ennek a két embernek a nevéhez fűződik a Fallout-univerzum megalkotása. Nem csoda tehát, hogy minden RPG-rajongó tűkön ülve várta a The Outer Worlds megjelenését.

A játék univerzuma sokat merít olyan klasszikusokból, mint a Firefly vagy a Futurama, de az összképet végül mégis egyedivé sikerült varázsolniuk a fejlesztőknek. A történet a Halcyon nevű rendszerben játszódik, mely egyfajta ultrakapitalista rendszerben sínylődik. Mindent nagyvállalatok irányítanak, ezek a hatalmas cégek határozzák meg a gazdaság működését és a politikai életet is. Emiatt igazából akadálytalanul kihasználhatják ki a kolónián élő embereket, hiszen a saját maguk által alkotott törvények szerint minden dolgozó a cég tulajdona. Főhősünk a Hope-nak nevezett több évtizede eltűntnek hitt kolonizáló hajón ébred fel egy finoman szólva is fura tudósnak hála, feladatául pedig azt kapja, hogy leleplezze az egész Halcyon jövőjét befolyásoló összeesküvést.

A történetből kár lenne többet elárulni, mert a kezdeti értetlenkedés után az írók remek érzékkel vezetik be a játékost az általuk megalkotott univerzumba. Pár óra után minden kérdésünkre választ kapunk, utána pedig a már említett összeesküvés fog elég rejtéllyel szolgálni ahhoz, hogy folytassuk a kalandot. A fő sztoriszál cselekménye rengeteg érdekes karakterrel ismertet meg, emellett pedig végigvezet minket a naprendszer összes fontosabb helyszínén. Természetesen egy jó RPG-hez hűen rengeteg mellékküldetést is elvállalhatunk – bedolgozhatunk a különféle nagyvállalatoknak, de a társaink személyes történeteivel is elbíbelődhetünk. Ezek között már akadnak kevésbé fantáziadús missziók is, de ha jobban el akarunk merülni az univerzumban, mindenképp érdemes rájuk nézni!

A küldetések felépítése és a társakkal való interakció szempontjából a játék erősen hasonlít a Mass Effectre, de ez egyáltalán nem zavaró. A fejlesztők csak az alapötletet integrálták a játékba, azaz van egy saját űrhajónk, az Unreliable, amivel a játék univerzumát járhatjuk be; a naprendszer térképét használva juthatunk el egy-egy küldetés helyszínére. A hajó egyfajta közösségi tér is, ahol az utunk során mellénk szegődött társakkal beszélgethetünk, így elindítva az ő saját kis történetüket. A BioWare klasszikusához hasonlóan a küldetésekre két tagot vihetünk el magunkkal a legénységünkből, és amellett, hogy a harcban aktív szerepet vállalnak, még az eseményeket is kommentálják.

Játékmenet szempontjából a The Outer Worlds egy másik sikeres sorozattól, a modern kori Fallout-játékokból vett kölcsön ötleteket. A harcrendszerről és úgy általában a bolygókon való kalandozásról elkerülhetetlenül eszünkbe jut majd a Bethesda valamelyik szerepjátéka, mivel a fejlesztők itt is ezekre az alapokra építkeztek. Ez csak természetesen az első benyomás, különbségek azért akadnak majd bőven (mondjuk például, hogy a játék alapverziójában is kevesebb bug van, mint a Bethesda bármelyik ötször patchelt címében – a szerk.).

Először is, mivel a játék egy egész naprendszerben, azaz több bolygón, aszteroidán, űrhajón játszódik, nincs egy egybefüggő hatalmas bejárható terület, inkább több kisebbre osztották a fejlesztők. Ezek közül talán a legnagyobb a játék első felében meglátogatott Monarch bolygó, de ez sincs a közlében mondjuk a Fallout 4 Bostonjának. Őszintén nekem annyira nem hiányoztak a hosszú percekig tartó bandukolások, ráadásul 15-20 óra játék után az ember úgyis egyre gyakrabban nyúl már a gyorsutazás gombért.

A másik különbség a Bethesda szériáihoz képest, hogy a harcrendszer határozottan jobb, így sokkal kellemesebb élmény a lövöldözés a játékban. A Fallout VATS-rendszeréhez hasonlóan itt is akad majd segítségünk: le tudjuk lassítani az idő, így könnyítve a célzáson. A csatákat a csapattársaink különféle képességeivel, többféle fegyverrel és ellenféllel próbálták izgalmassá tenni a fejlesztők, de nem voltam teljesen megelégedve. Tizenöt óra után kissé unalmassá válik a pufogtatás, és hiába nyújt kellemesebb élményt a Falloutnál, a komolyabb FPS-ekkel nem veszi fel a versenyt. Érezhetően inkább a történeten és az univerzum megalkotásán volt a hangsúly a fejlesztés során, a harcrendszer esetében csak a kötelezőt hozza az Obsidian.

A fejlődés a játékban a szokásos módon zajlik: a küldetések teljesítéséért vagy az ellenfelek megöléséért tapasztalatai pontokat kapunk, szintlépéskor pedig fejleszthetjük a képességeinket. Először csak a főbb kategóriákban oszthatjuk el a pontokat, bizonyos szint felett azonban már az alkategóriákat külön is menedzselhetjük. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy 50-es szintig az összes dialógushoz köthető képességünket egyszerre fejlesztjük, utána azonban már külön kell pontokat költeni a meggyőzésre, a hazugságra vagy a megfélemlítésre.

Minden harmadik szintlépés után perköket is választhatunk, melyekkel például a mozgási sebességünket, a teherbírásunkat vagy a bizonyos ellenfelek után kapott XP-mennyiséget befolyásolhatjuk. Társaink velünk együtt lépnek szintet, esetükben azonban a tapasztalati pontokkal nincs lehetőség bíbelődni. Kizárólag perkök közül választhatunk, ráadásul kissé fantáziátlan módon, mindenkinél ugyanazzal a képességfával találkozunk.

Ahogy fentebb írtam, érezhetően a világ megalkotására helyezték a hangsúlyt a fejlesztők, így a játék legerősebb része mindenképpen a történet és az univerzum. A párbeszédek egyszerűen parádésak, zseniálisan vannak megírva, és szerencsére a válaszadási lehetőségeink sem merülnek ki egyszavas gondolatokban. A két Fallout-alkotónak hála fekete humorból sem lesz hiány a játék a során, így nem egyszer fogunk vicces, abszurd vagy éppen való világnak ferde tükröt mutató történet szálakkal találkozni.

A játék legkomolyabb negatívuma a töltő képernyőkhöz köthető. Mivel nincs egybefüggő bejárható világ, így a helyszínek között gyakran fogunk „loading” felirattal találkozni. Ha a fő sztorit követjük, akkor egészen a tűrhető határon belül marad a töltögetés, a mellékküldetésekbe becsatlakozva azonban néhol többet néztem a töltőképernyőt, mint ameddig zajlott az akció. Ez annak köszönhető, hogy például a társaink személyes küldetései elég egyszerűek és rövidek, cserébe azonban négy-öt helyszínen játszódnak, így elengedhetetlen, hogy ide-oda utazgassunk a naprendszerben. Azaz van, hogy három töltésen is átverekedjünk magunkat, hogy végül részt vegyünk egy durván háromperces beszélgetésben. Kényelmesebb lett volna az egyes küldetéseket egy-egy bolygóhoz kötni, kevesebb utazással, mert így, ha valaki hozzám hasonlóan egyszerre akar több kisebb mellékküldetést teljesíteni, akkor egy hatalmas töltőképernyővé változik a játék.

A játék technikai részét az egyedi dizájn menti meg, mert az jól elfedi a hiányosságokat. A látványvilág a már korábban is említett Firefly-sorozatban látottakhoz hasonlít a legjobban, de természetesen a Falloutból ismerős retrofuturisztikus stílus is felbukkan. A belső terek általában rendben vannak, a sok NPC ellenére pedig az arcmozgás is egészen jól sikerült a játékban. A nagyobb külső terek azonban néhol elég elnagyoltak, üresek. Olyan érzésem volt egyes helyszíneken, mintha valami amatőr modder csapat készítette volna el az adott pályarészt, annyira semmilyennek és fantáziátlannak tűntek. A játékot PC-n és Xbox One S-en is kipróbáltam, utóbbin a nagyobb területek bejárása közben találkoztam kisebb-nagyobb beakadásokkal, valamint a felbontás és az élsimítás sem volt valami jó. A generáció végén vagyunk, azt hiszem, az ilyen helyzetekhez az alapkonzolokon jobb lesz a következő egy évben hozzászokni.

Hibái ellenére nem tudtam haragudni a The Outer Worldsre, még így is az utóbbi évek egyik legjobb akció-RPG-jét hozta össze az Obsidian. A történet, a párbeszédek és az univerzum kiválóra sikerültek, a falloutos srácokra jellemző fekete humor pedig olyan egyedi hangulattal árasztja el a játékot, amivel tényleg csak hosszú évekkel ezelőtt találkoztunk. A pozitívumok bőven ellensúlyozzák az esetlen harcrendszert vagy a technikai bakikat, így nem csak, hogy bőven az ajánlott kategóriába esik a The Outer Worlds, de az év játéka címre pályázhat.

A The Outer Worlds PS4-re, Xbox One-ra és PC-re jelent meg, mi az utóbbi két platformon teszteltük. 2020 első negyedévében egy Switch-verzió is várható belőle.

9.0

The Outer Worlds teszt értékelés 9.0

Pozitívumok:

  • Kiváló történet, emlékezetes karakterekkel és helyszínekkel
  • Jól felépített, klasszikusokat megidéző univerzum
  • Parádés párbeszédek, fekete humor
  • Egyedi és dizájnos látványvilág

Negatívumok:

  • A harcrendszer csak közepes
  • Pár küldetésnél több a töltőképernyő, mint az akció
  • Egyes helyszínek elnagyoltak, és technikailag sincs minden rendben
19 komment - szólj hozzá!