Nyilván, elvégre a Little Nightmares alaposan belopta magát a szívünkbe annak idején, és hát a Nintendo sem adja minden jött-ment fejlesztés mellé a nevét, ez pedig több, mint ígéretes kezdésnek tűnt. Az sem utolsó szempont, hogy a The Stretchers csábító alapötlettel lepett meg bennünket, az ügyetlenkedő mentősök egyedül és kooperatív módban is játszható kalandjai ugyanis egyszerre idézik meg az Overcooked és a Crazy Taxi játékmenetét, miközben a Theme Hospitalt idéző körítés és humor önthet el minket a nosztalgia melegségével.
A The Stretchersben tehát egy mentőspárt alakítunk, a feladatunk pedig nincs túlbonyolítva: amennyiben riasztást kapunk, be kell pattannunk a mentőautóba, elszáguldani a helyszínre, összeszedni a betegeket, majd elszállítani őket a kórházba. A csavar a történetben az, hogy a derék mentőseink nem éppen ügyesek, tulajdonképpen az is csoda, hogy nem esnek el a saját lábukban: amikor előkerül a hordágy, és fel kellene ügyeskedni rá a pácienseket, hamar kiderül, hogy nem lesz sétagalopp még a legegyszerűbb eset sem.
A betegek ugyanis magatehetetlenül, rongybabaként fekszenek a földön, miután a gonosz Captain Brains “beszédítette” őket. Hőseink a kezeiknél és a lábaiknál fogva próbálják felpakolni őket a hordágyra, azonban ha ez sikerül is, egyáltalán nem garantált, hogy nem potyognak le útközben, ráadásul sokszor maga a helyszín is nehezíti a dolgunkat. Körfűrészek, locsolók és vakondok buktatnak fel minket, miközben azon vagyunk, hogy beizzadjuk a delikvenseket a járgányunk hátuljába. Ha ez nem lenne elég, sokszor nem triviális az sem, hogyan jussunk el hozzájuk: ahogy nehezednek a pályák, már nemcsak az ügyességünkre lesz szükségünk - mert hát a The Stretchers nyilván hajlamos a szívatásra -, hanem minimális agymunkára is.
Ilyen pályából - vagy nevezzük inkább küldetésnek őket - nem lesz túl sok egyébként, az újrajátszhatóságot növeli azonban, hogy a teljesítményünket pontozza a játék, így mindig van hely a fejlődésnek, ráadásul mindegyikhez kapunk három opcionális feladatot és egy nagy adag achievementszerű kihívást is. A játék helyszínéül szolgáló két sziget szabadon bejárható, a küldetések között oda furikázunk a mentőautónkkal, ahová szeretnénk (és persze úgy közelítjük meg a célpontjainkat, ahogy tetszik), a lelkesebbeknek itt is akad néhány gyűjtögetnivaló, és jópofa mellékküldetések is befigyelnek majd.
Ami viszont talán a legnagyobb erőssége az anyagnak, hogy egyedül és kooperatív módban is játszható, ráadásul egyik játékmód sem alibizés, tökéletesen megállja a helyét önállóan. Kooperatív módban értelemszerűen mindkét játékosnak jut egy-egy mentős, ilyenkor az összedolgozás jelenti a legnagyobb kihívást - és nyilván kifejezetten mókás tud lenni a közös szerencsétlenkedés.
Egyedül játszva viszont mindkét mentős egy játékosnak jut, a Brothers mintájára a két analóg karral külön-külön terelgethetjük őket. Frappáns megoldás ez, hiszen nem kell botokkal szenvedni, az alternatív élmény mellé pedig alternatív nehézségek párosulnak: bizony, sokszor nem is olyan egyszerű két karaktert összehangoltan irányítani! Az ember agya azzal még megküzd valahogy, ha a bal karral irányított mentős a bal oldalon rohangál, a másik pedig a jobbon, de ha valamiért helyet cserélnek (márpedig ez sűrűn előfordul), azonnal eldobja a fókuszt, amit rendre több másodperces bénázás követ majd.
A The Stretchers legnagyobb problémája az, hogy minden próbálkozása ellenére nagyon hamar kifullad. Az egy dolog, hogy a viccelődésére nagyjából tíz perc után rá lehet unni, és az is belefér, hogy a pályák nem túl változatosak, sokszor még ismétlődnek is. A nagyobb gond az, hogy a koncepcióban jóval kevesebb a kraft, mint ahogy eredetileg tűnt, érdemes összevetni az Overcookeddal a játékot, ami szintén egy nagyon egyszerű alapötletre épít, de jóval feszesebb tempót diktál, és sokkal tovább marad szórakoztató.
Ezenkívül azzal sem voltam kibékülve, hogy az irányítás nem 100 százalékos. Az persze érthető, hogy a karakterek ügyetlenkednek, a betegek pedig úgy potyognak le a hordágyról, hogy rossz nézni - ez a dizájn része. Arra viszont nehéz magyarázatot találni, hogy szögmérővel és vonalzóval kell kicentizni, hogy a karaktereink azt a tárgyat vagy kezet ragadják meg, amelyiket szerettük volna. Értékes másodpercek múlnak ezen, és amikor a pontozást is befolyásoló időmérő lejáróban van, az ilyesmi nem igazán szokott vicces lenni.
A The Stretchers ígéretes ötletnek indult, de semmi maradandóval nem tudott szolgálni. Végig olyan érzésem volt, mintha a projekt egy hétvégi hackathonon pattant volna ki két-három lelkes fejlesztő fejéből, a Tarsier menedzsmentje pedig úgy gondolta, ki lehetne hozni ebből egy komolyabb játékot is. Nos, nem sikerült, az ügyetlenkedő mentősök bevetésére nem érdemes egy délutánnál több időt áldozni.
A The Stretchers kizárólag Nintendo Switchre jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.