Moons of Madness teszt

A norvég Rock Pocket Games is megpróbálkozott azzal, hogy sikeresen képernyőre vigye H. P. Lovecraft kozmikus horrorját. Ezúttal a vörös bolygó lesz az úti célunk, ahol szörnyű borzalmak várnak a mit sem sejtő kutatócsoportra.

Történetünk a nem túl távoli jövőben veszi kezdetét. Az emberiség végre megérett arra, hogy megvesse a lábát a szomszédos bolygókon, köztük a titokzatos vörös égitesten, a Marson is. Az Orochi Group első kutatóbázisán járunk, ahol Shane Newehart egy átlagos mérnök unalmas feladataival tölti a mindennapjait, éjszaka azonban szörnyű, megmagyarázhatatlan álmok gyötrik őt és kollégáit is. Az alacsony rangú technikus ekkor még nem is sejti, hogy rémálmai hamarosan valósággá válnak, a kutatók ugyanis nincsenek egyedül a távoli planétán.

A Moons of Madness iszonyatos erővel indít. Egyből a mélyvízbe, Shane rémálmai közé vet minket, így már az első percekben rádöbbenhetünk, hogy milyen hátborzongató az egyedüllét a végtelen sötétségben. Még egy kiadós jump scare-t is kapunk a nyakunkba mielőtt főszereplőnk felocsúdik a saját barakkjában, ahol kezdetét veszik a mindennapos tennivalók a steril kutatóbázison: néhány antenna újrakalibrálása, az öntözőrendszer megjavítása – csak a szokásos. Olyannyira extrém ez a hangulatváltás, hogy amikor a játék újra előhúzza a tarsolyából a kíméletlen horrorhangulatot, már közel sem üt akkorát, mint először. Ritka az ilyen, de őszintén úgy érzem, hogy a játék piszkosul erős kezdése teljesen megborította az önmagára építő feszültség tempóját, ami egy horrorjátéknál ugyebár talán a legfontosabb tényező.

Nagy kár, hiszen emiatt még Shane mindennapi, kimondottan unalmas tennivalóit is jobban élveztem, mint a rémisztő jeleneteket. A játék valahol félúton próbál utat találni az Amnesia vagy Outlast-féle harcképtelen túlélőhorror és a hagyományos sétaszimulátorok közt, s mint olyan, az első bő egy órát az érintetlen Mars-bázison töltjük apró javításokat végrehajtva, elszórt feljegyzéseket és leveleket olvasgatva, és persze itt tanuljuk meg a logikai feladványok alapjait is. Habár a cselekmény során szinte mindvégig egyedül lófrálunk majd, a rádión és az említett feljegyzéseken keresztül megismerkedhetünk az expedíció többi tagjával is, akik személyes történetszálait és motivációját a játék az utolsó felvonásra annak rendje és módja szerint kihajítja a légzsilipen.

Sokáig nem tudtam hova tenni a Moons of Madnesst, hiszen kezdetben kimondottan érdekesnek tűnt mind a kutatócsoport története, mind pedig a háttérben meghúzódó szörnyűségek titka, de ahogy teltek az órák, úgy vált a játék egyre érdektelenebbé és kimondottan frusztrálóvá. Szinte alig akad olyan történetszál, ami tisztességes, kielégítő befejezést kap, így az öt-hat óra alatt átnyálazott jegyzetek zömét akár el is felejthetjük, ezzel pedig mint sétaszimulátor, teljesen megbukik Shane története. Ezt akár el is tudnám fogadni, ha túlélőhorrorként brillírozna a játék, de az olcsó, gyakran teljesen hatástalan jump scare-ek és a béna üldözős vagy lopakodós jelenetek miatt ez az irányzat is erőtlennek hat.

Pedig volt bőven potenciál az alapanyagban, de úgy tűnik, hogy számos más fejlesztőcsapathoz hasonlóan a Rock Pocket Games sem tudta igazán megragadni azt az esszenciát, amitől a lovecrafti kozmikus horror igazán hatásos tud lenni. Igen, az emberi elmére ködként leszálló őrületet és a csápos, bizarr szörnyetegeket kötelező adalékként elhozták, de miközben a groteszk rondaságok elől szaladgáltam szűk folyosókon és szervizalagutakon át, mindvégig az az érzésem volt, hogy ez bizony helyenként egy elfuserált Alien: Isolation-klón akar lenni, nem pedig egy olyan iszonytatóan grandiózus történet, amelynek valódi borzalmait az emberi elme képtelen felfogni anélkül, hogy végleg beleroppanna.

Eddig nem sok jót tudtam mondani a Moons of Madnessről, ami leginkább a csalódottságból fakadó indulatnak köszönhető, de a jegyzőkönyv kedvéért mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy azért akadnak a játéknak kellemes vonásai is. Oké, a sztori összességében nem egy nagy eresztés, de a dolgot mégis elviszi a hátán az abszolút profi szinkronmunka. Szinte az összes beszélő szereplő teljesen életszerűnek hat, szívesen hallgattam volna akár órákig a cinikus Marskutatók adok-kapokját. Sajnos ez a későbbi fejezetekre gyakorlatilag teljesen elveszik, hiszen ahogy azt ilyenkor elképzelhetjük, nem sokan térnek haza épségben a füstbe ment expedícióról.

Habár a pályatervezés általában nincs túlbonyolítva és rengetegszer találkozunk teljesen lineáris szakaszokkal, azok kinézete, főképp a kolónia dizájnja egészen briliáns. Hiába a minimalista, futurisztikus formatervezés, minden helyszín szedett-vedettsége arról árulkodik, hogy valódi emberek éltek és dolgoztak ott. Kifejezetten élveztem Shane flashbackjeit és hallucinációit, hiszen ezek fiatalkori emlékekkel és teljes környezetváltással szakították meg az űr rideg egyhangúságát. Kár, hogy ezt a változatosságot nem tudták beleszőni magába a játékmenetbe: hiába járunk a gyerekkori otthonunkban, ott is ugyanolyan érdektelen puzzle-feladványokkal kell bíbelődnünk.

A történet végére érve azonban rá kellett jönnöm, hogy a középszerű akció és logikai feladványok egyvelege zseniálisan működhetett volna a virtuális valóság terében. Akár a VR-platformok egyik legsikeresebb címe válhatott volna a játékból, de hagyományos konzolokon és PC-n láttunk már jóval összetettebb és érdekesebb koncepciókat is, ebben a formában tehát nehéz ajánlani bárkinek is a Moons of Madnesst. Hiába az erős kezdés, pár óra alatt mind a történet, mind a horror vonzereje elveszik – csak az egyszerű logikai feladványok maradnak, ez viszont szörnyen kevés ahhoz, hogy maradandóvá tegye ezt az űrsétát.

A Moons of Madness PC-n, PlayStation 4-en és Xbox One-on jelent meg. Mi a Sony konzolján teszteltük a játékot.

5.0

Moons of Madness teszt értékelés 5.0

Pozitívumok:

  • Erős lábakon álló koncepció, izgalmas kezdés
  • Életszerű karakterek, nagyszerű szinkronmunka
  • Néhány fejtörő kimondottan ötletes
  • Érdekes, remekül festő helyszínek

Negatívumok:

  • Komoly identitászavar a sétaszimulátor és pszichológiai horror közt
  • Sehová nem tartó mellékszálak, felejthető történet
  • Elképesztően suta akciójelenetek
  • Kozmikus horror helyett béna szörnyparádé
2 komment - szólj hozzá!