Predator: Hunting Grounds teszt

A Friday the 13th: The Game-ért felelős IllFonic egy újabb aszimmetrikus online játékkal rukkolt elő. Ezúttal az 1987-es Predator adta az ihletet, így a négyfős zsoldos osztag a leghíresebb bolygóközi ragadozóval találhatja szemben magát.

Finoman fejezem ki magam, ha azt mondom: nem volt szerelem első látásra a Predator: Hunting Groundsszal való találkozásom. Sokáig komoly harcot kellett vívnom már azért is, hogy egy épkézláb meccset indíthassak, a játék online szerverei ugyanis a megjelenést követő napokban szinte teljesen használhatatlan állapotban álltak – előfordult, hogy szó szerint órákat kellett rostokolnom, mire a rendszer (ami a nyílt béta során többé-kevésbé állta a sarat) összeállított egy játékot. Mondanom sem kell, egy kizárólag többjátékos módban élvezhető címnél nem ez a legjobb első benyomás, s habár azóta az online szolgáltatás összeszedte magát, mindez csak a jéghegy csúcsát jelentette a csalódásokkal teli vadásztúra alatt.

Márpedig papíron minden adott volt ahhoz, hogy az IllFonic által fejlesztett, hivatalosan licencelt akciójáték igazi nagy durranás lehessen. Egy aszimmetrikus, egyszerre kooperatív és kompetitív online lövöldéről van szó, amely minden egyes porcikájával azon dolgozik, hogy elcsípje és visszaidézze az 1987-es filmklasszikus hangulatát. Az egyik oldalon a Voodoo Fireteam harcedzett zsoldosai állnak, a túlfélen pedig maga a Ragadozó, a dél-amerikai dzsungel láthatatlan ördöge, aki csak megnyúzott embereket hagy maga után és gerincestül kitépett koponyákat gyűjt trófea gyanánt.

Fantasztikus alapfelvetés ez, főképp ebben a 4v1-es felállásban, de sajnos egy jó ötletből nem mindig születik jó játék: azt ugyebár meg is kell valósítani, a Friday the 13th játékadaptációja pedig nyilvánvalóvá tette, hogy az IllFonic nem zavartatja magát, ha az alacsony költségvetéssel való ügyeskedés mellett sárba kell tiporni egy jól bejáratott IP-t. Az pedig örök megválaszolatlan kérdés marad számomra, hogy a játékot kiadó, sorozatos kasszasikereiről híres Sony Interactive Entertainment mit láthatott a coloradói csapatban. Egy biztos: nem ez a cím lesz az idei évértékelőjük legnagyobb sztárja.

A hosszú napokig működésképtelen online szervereknek hála tehát az első néhány napot az ötperces oktatómód megismerésével töltöttem. A zsoldosaink itt nem kapnak szerepet, a Predator harcmodorával és mozgáskultúrájával viszont közelebbről is megismerkedhetünk. A földönkívüli vadász összes ikonikus fegyverét megkapjuk, így az alkarjára erősített fémkarmok és a vállról indítható plazmavető mellett idővel hálóvetőt, íjat, csapdákat és még egy csokornyi más nyalánkságot is bevethetünk a prédáink ellen. A yautja mozgáskultúrája hasonlóan nagyszerű: egy gombnyomással felkapaszkodhatunk a vaskosabb törzsekre, majd úgy cikázhatunk a toronymagas fák ágain, mintha csak erre születtünk volna. Ezt a jól működő, könnyed mozgást egyébként a játék „predkour” néven illeti – igen, itt azért van ok a sóhajra és szemforgatásra.

Néhány nappal később szerencsére már élesben is kipróbálhattam a tanultakat, de sajnos minél jobban beleástam magam a játékba, annál világosabbá vált, hogy a problémák jóval mélyebben húzódnak a kezdeti technikai bakiknál. A Hunting Grounds három, gyakorlatilag megkülönböztethetetlenül egyforma dzsungeltérkép egyikére dobja be a négyfős zsoldoscsapatot, akik azonnal meg is kapják a véletlenszerűen kiosztott, de mindvégig egy sémát ismétlő PvE-küldetések egyikét. Ez lehet illegális fegyverek beazonosítása, vízelemzés, bérgyilkosmeló és még számos hasonló, szinte csak a megnevezésükben eltérő feladat, melyek megvalósítása minden esetben teljesen egyformán zajlik: az útjelölőt követve el kell verekedni magunkat egy bizonyos helyszínre, itt interakcióba kell lépnünk egy-két tereptárggyal, közben pedig ki kell irtanunk a semmiből előtűnő, agyilag teljesen zokni rosszfiúkat.

Mindeközben a Predatorként becsatlakozó szólójátékosunk vadászni indul: a filmekből is ismerős hőlátásnak és a Fireteam puskaropogásának köszönhetően szinte mindig egy lépéssel az áldozataink előtt járhatunk. Legalábbis ez lenne a cél, ha a fejlett kütyükkel és hatalmas fizikai erővel bíró idegen tényleg olyan félelmetes lenne, mint ahogy azt elképzelnénk. A gyakorlatban azonban sajnos elmarad ez a powertrip – legtöbbször inkább az utolsó cafatokért küzdő, óvatosan köröző keselyűnek éreztem magam a Predator bőrében, nem pedig a dzsungel királyának.

Egy aszimmetrikus kompetitív játéknál kulcsfontosságú a felek közti erőegyensúly, a Hunting Grounds azonban kendőzetlenül billenti a mérleget a gépfegyverrel masírozó emberek javára. Elég, ha a négyes csapatban mindössze egy-két játékos érti valamennyire a dolgát, amikor pedig az egész osztag együtt mozog, a Ragadozó esélyei máris a nulla felé konvergálnak. Természetesen a szörnyeteg könnyen elkapja az egyedül lófráló, meggondolatlan szerencsétleneket, de egy akár csak minimálisan is kooperáló csapat a puszta tűzerejével pillanatok alatt cafatokra lövi a neonzöld vérnyomot hagyó yautját. Schwarzenegger már ’87-ben megmondta: „ha vérzik, akkor meg is tudjuk ölni.” 

Talán épp ezért élveztem jobban a játékot a Voodoo-csapat oldalán – szinte minden körben garantált volt a sikerélmény, de a győzelem csak ritkán érződött igazán megérdemeltnek. A Predator jelenléte nélküli üresjáratokat ráadásul itt valamelyest kitöltik a kihívás nélküli PvE-feladatok, de persze túlzás lenne azt állítani, hogy túlságosan nagy élmény volt a borzasztóan egyhangú küldetések megoldása. Az emberek oldalán további ösztönzésként szolgál a véletlenszerűen elhelyezett kincsek gyűjtögetése, melyeket a játék egy in-game valutára, ezáltal pedig feloldható kozmetikai extrákra vált. Egy újabb jó elgondolás ez, ami elbukott a gyakorlatban, hiszen minden próbálkozás ellenére a saját kézzel személyre szabható karakterek borzasztóan egyhangúak és jellegtelenek. Hiába ügyeskedünk a karakterkészítőben, egyszerűen nem tudunk olyan emlékezetes hősöket összedobni, mint Dutch vagy Dillon – meg is lepődnék, ha a későbbiekben nem kapnánk meg őket külön megvásárolható DLC-ként.

Ennek ellenére még a baltával faragott arcú bakák is ismernek pár trükköt, amik játék közben megidézik az eredeti film hangulatát. A hősugárzást érzékelő Predator ellen bekenhetjük magunkat sárral, az idegen pedig cserébe kihallgathatja a beszélgetéseinket és még imitálni is tudja a katonák egysorosait. Még a Ragadozó önmegsemmisítő rendszere is helyet kapott a játékban – egy sikertelen vadászat tetőpontján a Predator aktiválhatja a csuklójára erősített bombát, amely elől elfuthatnak a zsoldosok, de esélyük van annak deaktiválására is, ha teljesítenek egy egyszerű minijátékot.

Néha tehát fel-felcsillan egy nosztalgikus reménysugár, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jöttem lázba minden alkalommal, amikor meghallottam a menüben felcsendülő eredeti soundtracket vagy a filmekből kiollózott hangeffekteket, de sajnos az a néhány pozitívum mélységesen elmerül a hanyag megvalósítás tengerében. A tisztességes lövöldékhez szokott játékosok egyből elborzadhatnak a Fireteam unreszponzív, elfuserált fegyverkezelésétől, amin egy cseppet sem segít az sem, hogy a játék botrányosan fut.

Egy hagyományos PlayStation 4-en gyakran a 30 fps-re lekorlátozott framerate-et sem mindig éri el a játék, Pro konzolon pedig folyamatosan ugrál a sebesség, csak igen ritkán tartva a 60-at. A PC-s verzió ennél nyilvánvalóan nagyobb flexibilitást élvez, de egy legfeljebb középszerűen kinéző játéknál alsó hangon is humoros, hogy elvéreznek az olyan középkategóriás konfigurációk is, amelyek a legtöbb modern lövöldével könnyedén megbirkóznak. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a PlayStation alapkonzolján hatalmas mennyiségű motion blurt, szörnyen maszatos textúrákat és csak minimális élsimítást tapasztalhatunk. Ennek eredményeképp kifejezetten nehéz kiszúrni a lombkoronák közt megbújó, álcázott Predatort, hiszen mozgás közben szinte vibrál a folyamatosan mozgó növényzet. 

Némi öröm az ürömben, hogy az IllFonic és a Sony láthatóan nem akart túlságosan nagyot markolni a mikrotranzakciós opciókkal. A gyakorlatban használható fegyvereket és felszereléseket teljesen lineáris módon, egy egyszerű fejlődési rendszerrel oldhatjuk fel a Predator és a Fireteam oldalán párhuzamosan. Ehhez jönnek a kozmetikai kiegészítők, melyeket a meccsek után kapott valutáért vagy loot boxokat nyitva oldhatunk fel. Nem érdemes egyből felhördülni a csúnya ládák hallatán, hiszen egy kevés vadászattal a legdrágább fegyverskineket vagy ruhadarabokat is viszonylag könnyedén feloldhatjuk, ráadásul a dobozokat két kézzel szórja a maga a játék is.

Szerettem volna megkedvelni a Predator: Hunting Groundsot, hiszen minden bugyutasága ellenére is imádom az első két akciófilmet, az aszimmetrikus multiplayeres játékok pedig az Evolve óta piszkálják a fantáziámat – kár, hogy senki nem tudta egyelőre tökélyre vinni a zsánert, főképp nem az IllFonic. Sajnos azonban a mai tesztalany több sebből vérzik, mint a Ragadozó ’87-ben, miután randevúzott Arnold Schwarzeneggerrel, a problémák pedig olyan mélyen gyökereznek, hogy valódi csodatételre lenne szükség ahhoz, hogy egy őszintén élvezhető játszótérré váljon.

A Predator: Hunting Grounds PlayStation 4-en és PC-n jelent meg. A tesztelést elsősorban hagyományos PS4-en végeztük, de Pro konzolon és PC-n is kipróbáltuk a játékot.

4.0

Predator: Hunting Grounds teszt értékelés 4.0

Pozitívumok:

  • Remek alapötlet, a Predator és a zsoldosok harca jól adja magát a zsánerhez
  • Az eredeti filmből átemelt zene és Predator-hangeffektek
  • Néhány nosztalgikus apróságot sikerült átmenteni a játékba
  • Cross-play támogatás (habár cross-party támogatás nélkül)

Negatívumok:

  • A két oldal közti erőegyensúly teljes hiánya
  • Ingatag szerverek, pocsék matchmaking, hosszas várakozás a játék előtt
  • Vállalhatatlan teljesítmény, főképp hagyományos PS4-en
  • Silány látványvilág, szinte zavaróan kontrasztos vizuális elemekkel
  • Gyenge gunplay a zsoldosoknál, béna közelharc a Predatornál
  • Szörnyű MI - a gépi ellenfelek semmi kihívást nem jelentenek
  • Teljesen egyforma helyszínek, szörnyen repetitív PvE-feladatok
  • Be nem töltött textúrák és hatalmas bugok tengere
16 komment - szólj hozzá!