Skelattack teszt

Nemrég indie játékok kiadásába vágott a Konami. Első gondozásuk a dublini Ukuza munkája, a Skelattack, amely első ránézésre ügyesen keresztezi a Cuphead, a Super Meat Boy és a metroidvaniák elemeit. Aztán lehull a lepel...

Hideo Kojima botrányos távozása óta a Konami nemigen adott magáról érdemi életjeleket, legalábbis az A-ligában már egy jó ideje nem hallat magáról a kiadó. Most ahelyett, hogy megtépázott reputációjukat igyekeznének helyreállítani a japánok, inkább indie játékok kiadásába kezdtek. Ennek a kezdeményezésnek az első fecskéje a dublini Ukuza fejlesztése, a Skelattack, egy olyan akció-platformer, amelynek a főhőse Skully és hű denevértársa, Imber. Skully épp a beavatási ceremóniájára készül, a rituálét azonban megzavarják az emberek, akik meg akarják szerezni Aftervale, azaz a holtak világának kincsét, a kék lángot. A láng nélkül nem létezhet túlvilág, így hatalmas felelősség nehezedik főhősünk vállára, aki veszélyes csapdákon, számtalan kihíváson és megannyi ellenfélen átvágva igyekszik megvédeni új otthona féltve őrzött ékességét.

A Skelattack első ránézésre egy mezei akció-platformernek tűnik, de hamar világossá válik, hogy az Ukuza inkább a mai trendek után ment, így a játékmenetet tekintve egy tarkabarka hibridet kapunk, amelyben visszaköszönnek a Cuphead, a Super Meat Boy, a Bloody Trapland és a Castlevenia-sorozat metroidvania-vonásai is. Nagy vállalás ez egy kis csapattól, és bár másnak sikerült megugrania a lécet, a Skelattack sajnos mégis két szék közé esik. A fejlesztők képtelenek voltak eldönteni, milyen főbb motívumokból álljon a játékmenet, így egy egységes, jól átgondolt rendszer helyett egy össze-vissza lopkodott, egyáltalán nem működő valamit kapunk.

Először is ott vannak a platformerszekvenciák, amelyek alapvetően a játék gerincét is adják. Nincs azzal baj, ha egy játék már-már szándékosan a játékos idegein táncol, hiszen láttuk, hogy a Super Meat Boy vagy a Bloody Trapland esetében mennyire jól működik, ha pixelpontos ugrásokat kell végrehajtanunk, de az Ori and the Blind Forest és az Ori and the Will of the Wisps is bizonyította, hogy a gondolkodásra sarkalló ugrabugra-részek némi csapdával fűszerezve képesek olyan kihívást nyújtani, amelyek kínkeserves teljesítése sem feltétlenül okoz frusztrációt. A Skelattack esetében viszont hiányzik az ehhez szükséges reszponzív irányítás, miközben valami egészen elképesztően elcseszett falra ugrálós mechanikája van a játéknak. Így ha sikerül is átjutni a kíméletlen szakaszokon, azoknál sokkal inkább éreztem azt, hogy a szerencsén, nem pedig az ügyességemen múlt, vagy azon, hogy tanultam a korábbi hibáimból.

De a Skelattack kínál egy nagykanálnyi akciót is. Bár ne tenné. Egyrészt az irányítás miatti frusztrációk itt is visszaköszönnek, főleg, amikor egy bossfight kellős közepén mond csődöt Skully, de ami nagyobb probléma, hogy nem igazán áll össze, miért is lettek belezsúfolva a játékba a csörték, amikor főhősünk a játékidő alatt gyakorlatilag csak csapkod össze-vissza. Hiába fejleszthetjük a kardunkat különböző nyersanyagok segítségével, valójában a fejlesztéseknek semmilyen jelentőségük nincs. Az meg már tényleg a vicckategória, hogy Skully képtelen kitérni az ütések vagy a csapdákból érkező áldások elől. Maguk az ellenfelek sem túlzottan változatosak, a bossfightok unalmasak és ötlettelenek, cserébe viszont könnyű idegállapotba kerülni tőlük.

És akkor ott van még nekünk a metroidvania-vonal, aminek egyszerűen semmi értelme nincs a játékban. Lehetőségünk van mellékküldetéseket teljesíteni, de a használhatatlan térkép pont nem arra sarkall, hogy a néha amúgy is kaotikusan kinéző pályákról letérve akarjak újabb kihívásokat keresni magamnak. A térkép tulajdonképpen csak arra jó, hogy megkönnyítse a gyorsutazást, mert semmilyen más információ nem olvasható le róla. Például néha kulcsokat kell keresnünk, amivel elzárt területek kapuit nyithatjuk ki, de a megtalált kapukat már nem jelzi a térkép. És itt is visszaköszön a játék nehézségéből és az inkompetens irányításból fakadó frusztráció, ugyanis ha véletlenül akarnék is felfedezőkörútra indulni, akkor sem tenném meg, mert a nehezen összeszedett kristályaimat pillanatok alatt elbukhatom.

A Skelattackben ugyanis kristályokat gyűjtögetve tudunk különböző bájitalokat, kiegészítőket vásárolni az árusoknál. A térkép természetesen ezek elhelyezkedését sem jelzi, de ami nagyobb gond, hogy a kristályokat a Sonic-játékokhoz hasonló módon bukjuk, ha elhalálozunk. Vagyis mindig csak egy részüket veszítjük el, de ha sokszor próbáljuk meg visszaszerezni az elhagyott kristályokat, de közben mindig újra és újra meghalunk, akkor pillanatok alatt lenullázzuk magunkat. Márpedig nem lesznek minden sarkon árusok, így minden alkalmat meg kell ragadni, ha belebotlunk egybe, különben garantált, hogy nehezen összeszedett játékbeli valutánkat elveszítjük.

A mechanika egyébként működőképes lenne, hiszen a kezünkbe adja a döntést, így mi mérhetjük fel annak kockázatát, hogy megéri-e visszaszerezni elveszített kincseinket. A Skelattackben viszont rengeteg olyan alkalom lesz, amikor olyan helyen dobjuk fel a talpunkat, ahol nem érdemes újra és újra próbálkozni. Így egyedül a közepesen jópofa, néha vicces, néha kínosan vicces történet marad, amit a nehézségek ellenére is néhány óra alatt végig lehet játszani. Gondolhatnád, hogy majd talán Skully társát, Imbert irányítva eljön a megváltás, de sajnos rossz hírünk van. Amikor azt hiszed, hogy na, talán majd ez a megoldás végre működni fog, akkor jön az újabb hidegzuhany, köszönhetően a fejlesztők újabb koncepcionális zsákutcájának. Ahogy Skully képességeinél sem volt teljesen világos, miért kötik a hármas ugrást manahasználathoz: a manát inkább a sokkal fontosabb gyógyításra fogod fordítani, így teljesen értelmetlenné válik.

A készítők a rosszul meghozott játékmechanikai döntésekkel, a félreértelmezett megoldások átvételével, a nagyon rossz irányítással saját maguk nyírták ki annak a lehetőségét, hogy élvezni tudd az eléd gördített akadályok nehézségét, így legjobb esetben is csak egy vastag leárazásnál vállald be a játékot - de talán még akkor is találsz jobb helyet a pénzednek.

A Skelattack Nintendo Switchre, PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi PlayStation 4 Prón teszteltük.


4.5

Skelattack teszt értékelés 4.5

Pozitívumok:

  • Skully és a kis denevértársa
  • Jópofa történet
  • Pofás animációk és látvány

Negatívumok:

  • Zavaros, kiaknázatlan műfaji kavalkád
  • Borzasztó irányítás
  • Semmire nem jó térkép
  • Nagyon rövid
0 komment - szólj hozzá!